V. AZ ANYA SZEME
V. AZ ANYA SZEME
Katica sokáig nem tudott elaludni. A végtelen izgatottság, mit a nap folytán átélt, az esti öröm, a csodálatos meglepetés: sokáig foglalkoztatták gondolatát. És a fényesen rezgő csillag az ablakon át folyvást rászórta aranysugarait. Majd bűvös álmot hintett szemére, s az aranysugarak szárnyain leszállott a szunnyadóhoz, tündéri káprázattal töltve be a szobát. És beszélt a csillag, lágyan, édesen, ahogy a legjobb anya szokott volt beszélni. Azután a sugarakra helyezte őt, s szállt vele messze, messze oda, hol a nagyon sok csillag ragyog. Ah, minő szép volt az út, mi fényes a jók hazája, és mi határtalan az öröm, mikor drága anyjának kebelén pihent, érezte csókját, hallotta beszédét!
A jó leánynak boldog volt alvása, boldog ébredése. Reggel legelső dolga volt a grófnő rendelésének eleget tenni. Sorra vizsgálta minden virágát. Ahol egy feslő bimbót, kinyílt virágot megpillantott, gondosan lemetszette. Már leszedett minden virágot, csak a rózsa volt még hátra. Hozzálépett a gyönyörű növényhez, lehajolt, késével érintette a felségesen kinyílott virágot. És, ah borzalom! Mikor metszette, mikor megérintette, lehulltak szirmai a fehér rózsának.
A szerencsétlen gyermek megkövülten állott ott, ereiben a vért megfagyni érezé
Irgalmas Isten, mi történt velem! Oda vagyok, meg vagyok semmisülve!
Ah, mindeneket látó isten, ha te rendelted így, ám teljesüljön szent akaratod!
Azzal vigyázva lemetszette a másik rózsát, mely még oly teljesen nem virított ki, mint meghalt testvére. Egy szirma sem hiányzott. És a többi virágot körülte helyezé, a csokrot gondosan összekötötte. Vette nagykendőjét s egy pici kosárba rejtve a csokrot, a kora reggel csöndjében kiosont a házból.
A városba sietett, a Kiléry-palota felé irányozta lépteit. Majd egy órába került, míg a tekervényes zig-zug utcákból kibontakozva, végre a palotához ért. Az épület előtt lassítva lépteit, félénken nézett a nagy kapura, melynek egyik szárnya ki volt nyitva. Már-már belépett rajta, midőn fogyni érezte bátorságát, és csak elhaladt mellette. Vagy kétszer ismételte, mikor végre belépett a palota udvarára. Alig halad pár lépést előre, midőn a vele szemben levő oszlopcsarnokból hang üté meg füleit:
Ily korán itt vagy, édes gyermekem! Erre, erre! Vezessétek hozzám.
Katica megrettent a hangra, s úgy érezte, mintha lábai legyökereztek volna.
Egy nőcseléd közeledett hozzá.
Jöjjön, kisasszony, a grófnő várja kegyedet.
Katica gépileg követte a szobalányt.
Elhoztad a rózsát? kiáltott felére a grófnő.
Nem, méltóságos asszony rebegte a lány.
Mi az, nem hoztad el és miért nem?
Elhoztam, de nem adhatom fuldoklá a szegény árva. Majd erőt vett magán. Itt van a húsz forint, visszaadom. A rózsától nem válhatok meg
A grófnő a meglepetés és a bosszúság miatt csaknem elájult.
Tehát rászedtél, hálátlan! kiáltott fel. Bizonyosan másvalaki többet ígért érte, s annak adtad, ugye? Menj szemeim elől, hitvány koldus. Takarodjál
Katica az asztal sarkára tette a pénzt és csaknem eszmélet nélkül tántorgott ki. Az ajtóban lerogyott.
Kegyelem, grófnő! esengett összetett kezekkel.
Dobjátok ki a nyomorult tettetőt rivallt rá a grófnő.
A szerencsétlen sorsüldözött gyermek már érezte a szolgák erős markát.
Távozzanak! sikolt fel ekkor ne érintsen senki!
Mintha új erő szállott volna tagjaiban, felugrott s csaknem futva elsietett.
Ott kint az utcán ismét zsibbadtság szállta meg; a falhoz támaszkodva tántorgott tovább.
A grófnő nem állhatta meg, hogy az ablakon ki ne tekintsen. Talán bántotta a lelkiismeret, hogy oly durván bánt a védtelen árvával, vagy talán égett a kíváncsiságtól, hogy vajon hová viheti a rózsát? Előcsengette a szobalányt.
Hívja hamar valamelyik gyorslábú férficselédet, talán Károlyt, a fiatal kertészt.
Károly így szólt a grófnő a lihegve előérkezett fiúhoz , látja ott azt a gyermeket? Menjen óvatosan utána, s távolról kísérje figyelemmel, tudja meg: hova megy, mit csinál, s hozzon nekem hírt. Megértett?
Igenis, méltósága.
Az árva leány ment, mindég gyorsabban, mintha csakugyan félne, hogy üldözik. Szemei könnyben úsztak, s könnyein keresztül látta, hogy egy fényes csillag rezgő sugaraival inti, hívja őt.
Megyek, anyám, megyek! Ne ints, ne hívj, megyek! Viszem azt, ami a tied. Nem engedtem elrabolni, mert ahhoz neked van igazi örököd.
És kebeléhez szorítva a kis kosárkát, összehúzta kendőjét, s egészen beburkolta azzal a féltett kincset. És ment tovább, azaz hogy már futott ki a városból, a nagy fákkal szegélyzett sétaúton.
Károly alig bírta őt követni.
Végre nagy kőfalú helyiség előtt, egy vasrácsozatú kapunál, melynek homlokán aranyos betűkkel e szó ragyog: Feltámadunk megállott az árva. Gyönge kezével felnyitotta a kaput. Belépett. A temető néma birodalmában volt. A magasan felnyúló gránitoszlopok előtt gyorsan elhaladva, csakhamar egy szűk ösvényre tért, mely a szegények fakeresztjeihez vezetett. Egy frissen hantolt sír előtt, ott a szegényosztály legvégén, megállott. Megcsókolta az egyszerű keresztet, melyen a szerény koszorú már elhervadt. Azután letérdepelt, maga mellé letette a kis kosarat. Imádkozott. Most kitakarta kincsét, s kivette a csokrot, melynek közepén elragadó szépen mosolygott a fehér rózsa. Megcsókolta a virágot s azzal a sírra, a kereszt tövéhez helyezte azt. Itt van, elhoztam a te virágodat, drága jó anyám! susogta, s újból megölelte a keresztet, s csókolta sokszor, számtalanszor a rideg fát.
Anyám, egyetlenem, ne hagyj el, végy magadhoz. Nincs e földön senki, aki szeretne engemet; üldözött, gyámoltalan lény vagyok. Elveszek, elpusztulok nélküled. Anyám, végy magadhoz!
Így esengett, így zokogott a szenvedő árva, mialatt forró könnyei a fagyos fára tapadtak; a hó nagy pelyhekben elkezdett hullani, hogy egyenlően a halál leplével fedjen be leányt és anyát.
Károly meghatva nézte e megindító jelenetet. Bármily erős természetű volt is máskülönben, nem fojthatta vissza könnyeit, és nem bírt meghatottságán uralkodni. A szenvedő alak felé lépett. Majd megállott, be akarta várni, míg a szegény teremtés kegyeletes szent foglalkozását bevégzi. De az alak sokáig nem mozdult. Azon helyzetben térdelt folyvást, görcsösen átölelvén a keresztet. Károly már egészen közelében volt, s várta, hogy mikor riad fel az árva. Az meg se mozdult. Hátha baj érte e szegény szenvedőt fűzé gondolatait Károly, s egészen közel lépett hozzá. Gyöngéden érinté s nevén szólítá. A leány nem felelt. Az ifjú megijedt, s szörnyű sejtelme támadt. Lehajlik, nézi, vizsgálja az alakot. Sejtelmét mindinkább valósulni látja
Irgalmas ég meghalt! kiáltott fel, amint hozzátérdelve közelről nézte meg a halálravált arcot.
Gyorsan, mint csak lehet, a nagykendőt ráburkolja egészen, s elszakítva a kereszttől, mit még akkor is magához ölelve tartott ölbe vette a szerencsétlent, és sebes léptekkel a temetőőri lakhoz sietett.
Segítséget! kiáltott már messziről segítséget hamar!.
A temetőőr jószívű neje gondozás alá fogta az árvát, dermedt tagjait hóval dörzsölte, erős szesszel mosta homlokát s ajkait. Károly pedig elrohant a városba orvosi segítségért.
Mikor az orvossal visszatért, az elalélt gyermek már akkor magához tért, felnyitotta szép szemeit, és susogva kérdezte a jó asszonytól: mi történt vele?
Az aztán elmondta, amit tudott, hogy egy ifjú ember, ki Bihari Károlynak, a Kiléry gróf kertészének mondta magát, élettelenül hozta ide.
Katica a történet másik részét mondta el, hogy anyja, édes jó anyja, sok-sok angyallal leszállott hozzá s hívta, kérve-kérte, hogy menjen vele.
Köszönöm szívességét, Károly szólt a leány, midőn az ifjút megpillantotta , de nem tett nekem jó szolgálatot; jobb volna nekem ott fennt az égben, ahol van édesanyám. Itt lent kín, nyomor, üldözés a részem.
Nem, kisasszony, istenemre nem! Oh, engedje meg, hogy védője, oltalmazója legyek, és hogy összezúzhassam azokat, akik kegyed angyali nemes szívére bánatot hoznak.
Hagyjon el, Károly! Fogadja még egyszer hálámat, és ne aggódjék többé sorsom felett.
Ne szóljon így, kisasszony, hiszen önnek erős védőre van szüksége, hiszen ön egy perccel előbb még a halál karjaiban volt. Legalább most fogadja el segélyemet, kocsit hoztam, hogy lakására mehessen.
Azt elfogadom súgta a még mindig nagyon szenvedő leány.
