VI. A GRÓFNŐ
VI. A GRÓFNŐ
Kiléry grófnő nyugtalanul várakozott Károly után. El nem bírta képzelni, hogy hol késhetik annyi ideig. Óra óra után múlt, s az ifjú kertész még mindig nem érkezett meg. Már délfelé járt az idő, midőn végre aztán nagy lihegve megjött.
Hol járt ennyi tenger ideig? hova vitte a gyermek a rózsáját? mit tett azután? valának a grófnő rohamos kérdései.
Károly ahogy össze tudta szedni hamarosan gondolatait, híven elbeszélte a történteket.
A grófnő megilletődve hallgatá egész odáig, hogy Katica anyja sírjára helyezte a rózsát.
Istenem! kiáltott fel akkor és én mily szívtelen voltam ez angyal jóságú gyermekkel szemben. Hiszen ő maga mondta, hogy a rózsa az édesanyjáé, azt nem adhatja, s én mégis oly embertelen voltam kívánságommal. És mi történt azután?
Azután, méltóságos asszonyom, a szegény nagy szívfájdalmában elájult, görcsösen átkarolva a sírfát öntudatlanul hanyatlott a fagyos göröngyökre.
Szent isten és ott megfagyott az elhagyatott árva! kiáltott fel ijedten a grófnő.
Nem, méltósága, a gondviselés küldött valakit, aki megmentette az elaléltat, és gondosan kis lakására hazavitte. Ő most otthon van, meleg szobában jószívű asszonyok ápolják, becsületes orvos gyógyítja.
Gyorsan fogasson be, Károly, meg fogom látogatni az angyal szívű gyermeket, és jóváteszem, ha még nem késő, hibámat. Gyámolítója, anyja helyett anyja leszek az árvának.
Az isten meg fogja áldani méltóságát rebegte Károly, miközben sietve eltávozott az úrnő rendelését teljesíteni.
*
A grófi fogat hamar elért a Torma utcába. Lehet, hogy Károly, aki az inas helyén a kocsis mellett ült, segített a kocsisnak nógatni a lovakat.
De szükséges is volt sietni, mert a Torma utcai kis házban nagyon szomorú dolgok valának készülőben. Kapros Zakariás háziúr őnagysága rettenetes módon be akarta váltani szavát. Amit mondott tegnap a házmesternének, azt kérlelhetlenül végre akarta hajtani. Reggel nyolc óra táján hívatta Szabónét. Fizetett a gyermek? kérdezte. Még nem válaszolta félénken Szabóné , most nincs itthon, de hazajön mindjárt, s akkor bizonyosan fizet; én tudom, hogy fizet erősíté a házmesterné.
Hazament a szegény gyermek, de mily állapotban. Betegen, félholtan. Az mindegy volt Kapros Zakariás úrnak, ő nem tudott más nótát fújni, csak a magáét: Adós, fizess!
S mikor aztán nem győzte várni Szabónét a pénzzel, rosszat gyanítva lement a Katica lakásába rendet csinálni.
Ott feküdt a beteg leány izzó homlokkal, megtört tekintettel. Mellette ült a temetőőrné és Szabóné. Mindketten felrettentek, mikor a háziúr belépett.
Na, ugyan szépen vagyunk. Hát magának mi dolga van itt, Szabóné? Talán bizony egyetértünk a csalóval?
Nagyságos úr, csókolom a kezeit, nagyon beteg e szegény leány, szívtelenség volna magára hagyni.
Teszi magát a kitanult kópé. Tudom én jól. De engem ugyan lúddá nem tesz. Hát hallja maga, Katica, tudja-e, hogy régen elmúlt a fertály, s a házbér felével még mindig adósak vagyunk? Ezt nem tűröm tovább, engem nem lehet kijátszani, vagy fizet, vagy az utcára dobom ki.
Némul el, nyomorult hiéna! kiáltott e percben valaki a pitvarból. A másik pillanatban pedig egy hatalmas kéz belökte az ajtót.
Kiléry grófnő lépett be a feltárt ajtón, s arcából kikelve, fékezhetlen dühvel rárohant a megdöbbent háziúrra, s nem csekély erővel eltaszította azt a beteg ágya mellől.
Miféle szörnyeteg ez szólt ekkor végtelen megvetéssel , hogy van lelke egy szerencsétlen beteg leányt galádul megtámadni?
Én pénzemet követelem hebegte a háziúr. Ez itt az én házam, nekem jogom van itt lenni. De ön kicsoda, asszonyom, hogy merészkedik kezét rám emelni?
Az vagyok, aki önt most innét tüstént kidobatom, s ha be nem fogja a száját rendőrökkel elkísértetem. Ön egy nyomorult támadó, én pedig védője vagyok ez árvának.
Kapros úr elbámult e merészen ejtett szavakra. De csakhamar ismét visszanyerte bátorságát, s elkezdett pénzről, háziúri voltáról fennhangon beszélni. Ekkor a grófnő intett Károlynak. Annak sem kellett több, megfogta a zsugori nyakán a bőrt, s úgy kiemelte a szobából, mint egy macskát, ott kint pedig úgy le találta tenni, hogy szinte megnyekkent bele.
Persze ebből iszonyú lárma keletkezett. Hogyne, mikor a háziurat saját házából kidobják. Kapros Zakariás elkezdett ordítani s rendőrökért kiabált. A nép összecsődült, s megérkezett a rendőrség is két drabant képében. Kapros úr a rend képviselőinek előadta sérelmét, megmutatta a helyet, ahova kidobták, megtapogattatta testének megsérült részeit, s mindezek alapján kért igazságtételt.
A rendőrség Kapros úr vezetése mellett bevonult a Katica szobájába. A grófnő komolyan, összefont karokkal állt a szoba közepén, úgy mint egy igazi méltóságos alak.
Önök rendőrök! szólt arisztokratikus hangsúlyozással. Éppen szükségem van önökre. Egy gonosz embert akarok letartóztatni, aki nyomorult galádsággal betört egy védtelen leányhoz, s azt halálos beteg ágyából a csikorgó hidegbe akarta kidobni. Hogy azt ne tehesse, én dobtam ki a semmirekellőt, most pedig kívánom, hogy a törvény előtt is elvegye méltó büntetését.
A rendőrök összenéztek, s úgy látszott, mintha valamit szerettek volna egymástól megtudni.
Nem ismernek? szólt grófné némi gúnnyal. Íme itt van névjegyem. Én, Magyarország első zászlósurának a neje, parancsolom, hogy ez embert tartóztassák le!
A rendőrök, amint leolvasták a névjegyről a grófnő nevét, csaknem keresztet vetettek ijedtükben magukra. És második parancsot nem várva, Kapros Zakariáshoz fordultak, közrevették s kezdték vezetni, úgyhogy a lába sem érte a földet.
Irgalom boldogtalan tudatlanságomért! ordított fel Kapros úr. Kegyelem, grófnő! Inkább elengedem Katicának a házbérét tette hozzá együgyű naivsággal.
Legyen szólt lecsillapulva a grófnő , tehát megbocsátok. De nagylelkűségére nincs szüksége e leánynak, aki e perctől fogva az én gyermekem. Itt van az ön házbére s itt van még két forint kidobási fájdalomdíjul.
Kapros úr megszégyenülve szedte össze az elibe dobott bankjegyeket s aztán rendőreivel együtt elkullogott.
A beteg leány feje folytonosan lázban égett. A körülte történő dolgokból mit sem tudott. Nem érezte, mikor a grófnő hozzálépett, megcsókolta izzó homlokát, nem hallotta, mikor anyai részvéttel kérdezte: Hogy vagy, gyermekem?
Beteg, nagyon beteg e leány susogta a grófnő.
Károly, önre bízom most már a továbbiakat. El fogja azonnal hívni a mi háziorvosunkat; kövessenek el mindent, hogy Katica mielőbb annyira magához jöjjön, hogy a palotába lehessen elhozni. Akkor aztán virágaival s egyéb kis vagyonkájával együtt el fogja őt hozzám szállítani.
