IV. A MEGLEPETÉS
IV. A MEGLEPETÉS
Az öreg Csonka Istók nem sok idő múlva visszatért; sugárzott arca az örömtől, ahogy belépett a kis hajlékba.
Szerencsésen jártam kiáltotta már messziről , hét forintot kaptam. Igaz, hogy az az átkozott uzsorás levonta az első havi kamatot, amit hetven krajcárra számított. Na, most, kedves húgám, öt forintot beadunk a hiénaszívű háziúrnak, a többi pedig jó lesz neked arra a pár napra, míg valamerre fordul a sorod.
Úgy is lett. Szabóné tüstént követségbe ment Kapros Zakariás háziúr őnagyságához. (Budapesten a háziurak még a Torma utcában is nagyságoltatják magukat.)
Az érdemes férfiú elfogadta az öt forintot, de a kérelmet meg sem hallgatta.
Ne is beszéljen, házmesterné. Ismerjük már az ilyen madarakat. Az efféle földhözragadt koldusnép elszökik a házbérrel.
De nagyságos úr, csókolom a kezét, az egy nagyon becsületes leány
Ha becsületes, hát annál könnyebben kap valakitől kölcsön rongyos öt forintot.
Utána fog járni, csak egypár napi halasztást tessék engedni neki.
Egy felet se. Értette, házmesterné, egy felet se. Ha holnap reggel nem fizet, ki kell hányni. Miből éljek én, ha minden jöttmentnél odavész a házbérem?
Ezen rettenetes beszéd után mit tehetett mást Szabóné, mint hogy ott hagyta a kőszívű embert. Azonban most következett a nehéz feladat: hogy adja tudtul a szegény leánynak a borzasztó izenetet? Hiszen ha meghallja, meghasad a szíve ily lelketlen bánásmód súlya alatt.
Oh, hogy a pesti háziurak oly kegyetlen, érzéketlen emberek, akiknek a keblükben nincsen egy szemernyi érzés.
Szerencsére még nem távozott el az öreg Csonka. Szabóné, azt mondta Katicának, hogy minden rendben van, a háziúr elvár egypár napig. Eközben azonban szemével intett az öregnek, miből az megtudta, hogy éppen ellenkezőleg áll a dolog. Ott kinn az udvaron aztán elmondta a házmesterné Csonkának, hogy mily rossz kedvében találta a háziurat, hogy az reggelnél tovább nem várakozik.
Az öregnek a bosszúságtól szikrázott a szeme, s bizonyos, hogy magában kívánt is valamit a háziúrnak.
Ez rettenetes, ez borzasztó! Így üldözni ezt a szegény teremtést.
Mit tegyünk, mit csináljunk?
Megvan súgta örvendve az öreg Csonka , megvan! Egy pompás gondolatom támadt, ez jó lesz, ez segíteni fog. Ki lesz fizetve a szörnyeteg; s aztán a leány nem marad itt tovább. Elvisszük szolgálatba; tisztességes szolgálatba, jó helyre, hol fel fogják ismerni az ő becsületességét, jóságát.
Ezzel eltávozott az öreg. A házmesterné pedig sokáig gondolkodott afelett, hogy ugyan mit fog tenni ez az ember, aki igaz, hogy derék, becsületes és jószívű, de szegény, mint a templom egere, maga is kegyelemkenyeret eszik unokaöccsénél, a Károly kertésznél.
Katica ezalatt megkönnyebbült szívvel rendezett, rakosgatott a szobában. Ifjúi lelke, hogy ha bár pillanatra is, elmúlt a veszély, ismét visszanyerte rugékonyságát: nem látta oly rémesnek helyzetét, de sőt arról kezdett gondolkozni, hogy mit tesz, miképpen fogja most már igazítani sorsát. Az bizonyos, hogy itt egyedül nem maradhat. El fog menni valamelyik virágkertész ismerőséhez, s elszegődik kertészleánynak. Ismerik, szívesen felfogadják, s az isten majd csak megsegíti valahogy. Azután meg édes jó anyja áldott szelleme is őrködik felette. Igen, az a jó lélek, aki őt úgy szerette, aki neki mindene volt ezen a földön, vigyázni fog rá ott fent az égben.
Ott fent az égben! Ott van! Az a fényes, az a ragyogó csillag, mely oly szépen tündököl be kisded szobája ablakán, bizonyosan az ő szeme. Az lesz, nem lehet más
A gyermek az oly fényesen tündöklő csillagra szegezte tekintetét, s nézte, nézte sokáig a rezgő, tűzgolyócskát, és lassan térdre ereszkedett.
Anyám, édes jó anyám, őrködjék felettem, vigyázz lépésemre, jelenjél meg álmaimban, és jöjj segítségemre sok nagy bajomban. Én szüntelen érted imádkozom, én nem feledlek tégedet
E percben szívéhez kapott a leány, s megrezzent egész valójában.
Nem feledlek tégedet!
Oh, én bűnös leány, könnyelmű teremtés! Hiszen már az első nap is elfeledtelek A rózsa, a te rózsád, melyet úgy szerettél, melyet annyira magadénak vallottál, anyám, kinyílott, s én azt elfeledtem neked odaadni. Bocsáss meg, édes jó anyám, ezért. Hiszen te tudod, te látod onnét a fényes csillagból, hogy mennyi a szenvedésem De várj csak, egy percig várj még, a rózsa tied lesz, sírodra teszem azt most mindjárt, még az éjjelen. A rózsa tied, jó anyám!
A leány a virágállványhoz lépett, felemelte a tündéri szépségű rózsát, mely az esthomályban mint a gyémánt ragyogni látszék.
A rózsa tied, jó anyám! ismétlé, s eközben sietve világot gyújtott, hogy a kissé csípős hideghez felöltözködjék.
Amint ruhácskái és nagykendője után keresgél, sebes kocsizörgést hall a város felől, mely pillanat múlva az ő házuk előtt némult el. Az udvaron zaj támadt. Szabóné lépteit hallja; hallja azt is, amint felsikolt:
Jézus Máriám! Kiléryné méltósága!
Katica megrezzent e név hallatára. Izgató sejtelem szállta meg, hogy hátha őt keresi a grófné.
És valóban úgy volt. Kiléry grófnő csakugyan őt kereste, a másik pillanatban pedig már szobájában állott. Utána mindjárt az öreg Csonka lépett be, azután pedig a házmesterné.
Kegyed Delér Katica, gyermekem? szólott a grófné az ámuló leányhoz lépve.
Én vagyok rebegte az csaknem öntudatlanul a rendkívüli meglepetés miatt.
Kegyedről az öreg Csonka sok szépet beszélt nekem, s különösen egy csodálatos rózsatőről tett említést. Mutassa, édesem, azt a rózsát, bírni óhajtanám.
Csonka a virágállványhoz ugrott s felemelte a becses virágot.
Ah, valóban pompás kiáltott fel a grófné , meg tud-e, gyermekem, e virágtól válni? Szükségem lenne arra.
Katica felszisszent, mintha szívébe nyílallt volna valami.
Nem felel?
Méltóságos grófné, az a virág nem az enyém rebegte félénken a leány.
Hát kié?
Az édesanyámé.
Aki meghalt? Bohó gyermek, ő lent a sírban nyugszik, neki nincs többé virágra szüksége. De jól van, tudom, mit akartál mondani; a virágot ő ápolta, ő gondozta, az övé volt, fájna neked attól megválni. Légy nyugodt, én nem is kívánom magát a rózsatőt, csak a kinyílott virágot, sőt nem is kell mind a kettő, megelégszem az egyikkel.
Odaadom, odaadom, méltóságos grófné szólt most a leány hevesen, és örvendezve, mintha valami nagy tehertől szabadult volna meg.
Helyesen, gyermekem, tehát megalkudtunk. Holnap többi virágaidból egy kis csokort fogsz készíteni, éspedig úgy, hogy a rózsa képezze benne a fődíszt. És el fogod hozni kastélyomba a csokrot. A leányomé lesz az, aki holnap este fog először bálba menni. Minő felségesen fog állani a kezében e rózsa, amilyen bizonyára az egész bálban nem lesz több. De hol is lehetne téli időben ily remek szép virág! Hallottam, megtudtam Csonkától helyzeted szomorú voltát. Értesített, hogy gyors segélyre van szükséged. Íme, gyermekem, fogadd e pénzt, fedezd vele sürgősebb kiadásaidat. Aztán majd gondoskodunk a továbbiakról.
Így szólt a grófnő, s azzal két darab tízforintost nyomva a leány kezébe, köszönetet sem várva eltávozott.
Katicának alig volt annyi lélekjelenléte, hogy kikísérje magas látogatóját.
Na, ilyet még nem értem, mióta az eszemet tudom szólott Szabóné, mikor a hintó elrobogott.
S aztán folytatá:
Ez az isten különös kegyelme, Katica! Lásd, hogy viseli gondját a legfőbb Jó azoknak akiket szeret. Hogy fordítja örömre a bánatot. Holnap majd kifizetjük a drágalátos háziurat. Azután meg untig elég marad arra is, hogy a holmidat kiváltsd. Igazán csak szerencsés is vagy te, Katica. No, gyere csak, hadd csókolom meg a homlokodat, te árva lélek. Azután pihenj le. Adj hálát a jóságos istennek, imádkozzál drága jó anyád mennyei üdveért. Jóéjszakát, kedves leány! Jó éjt!
