III. NYOMORBAN
III. NYOMORBAN
Katica fájdalmát nem is kíséreljük leírni, a toll gyenge arra, a szó kevés ahhoz. A temetési költségek sokba kerültek, s nem volt honnan fedezni. Katica a jó házmesternét elküldte az özvegy Kiléry grófnéhoz, s az küldött is tíz forintot, és megüzente az árvának, hogy az özvegynek szánt nyugdíjt reá is kiterjeszti. De a tíz forint kevés volt, a kis Katicának minden ruhaneműt el kellett zálogosítani lelkiismeretlen uzsorásoknál, hogy a huszonnégy frt-ot tevő temetési kiadást előteremtse. Össze lett hozva, s föld alá került annak az árán mindaz, ami legdrágábbja volt a földön
És ezután következtek a súlyos napok. Két állandó lakó költözött az árva elhagyott, üres szobájába: először a bánat, azután a nyomor.
És ez a két lakó mind nagy udvarral jár.
A nyomornak borzasztó következményei vannak. A háziúr megparancsolta a házmesternének, a különben jószívű Szabónénak, hogy a gyermeklánytól követelje be a házbértartozást, ha nem fizet, lökje ki az utcára.
Arról is gondoskodott a szívtelen ember, hogy a házmesterné pontosan teljesítse parancsát, mert elbocsátással fenyegette, ha tovább is elnéző lesz a lány iránt a saját gazdájának rovására és kárára.
Szabóné tehát kényszerítve volt a komoly föllépésre, s épp azon percben, midőn történetünk kezdődik, hagyá el Katica szobáját, hol közölte vele a megdöbbentő valót.
Kati elfásulva ül ott az ágy szélén, mint akit villám megcsapott. Azt hitte, nem is érheti már több csapás anyja halála után s íme, milyen új szerencsétlenség megint.
Szép halvány, tojásdad arcát kis kezébe hajtva, szemei megtelnek könnyekkel, szíve lázasan dobog a felindulástól.
Majd felkél, s kezeit tördelve futkos ide-oda a szobában Most mindjárt, még az éj beállta előtt ki fogják lökni a gonosz, könyörületlen emberek.
Mit tegyen, mit tegyen? Csak még nehány napig maradhatna itt Oh, csak ne volna még olyan közel az iszonyú perc, midőn kizárják innen, hova annyi emlék köti.
Kétségbeejtő állapot! Ott künn lesz, az isten ege alatt, kidobva a széles világba, melynek négy vége van, és nem fogja tudni, hogy merre, hova menjen
De mit érne vele, ha ott maradhatna is holnap, holnapután. Mit érne odábbtolni azt, aminek úgyis be kell következnie? És mégis hogyan segítsen magán?
Letérdepel kedves virágai közé, melyek szinte nélkülöznek vele együtt (ma nem volt fűtve a szobában), s melyek meg fogják érteni az ő véghetetlen nagy zavarát, s talán tanácsot adnak neki
A rózsabokron épp ma nyílt ki teljes pompájában a két fehér rózsa. Oh, milyen gyönyörűek! Milyen kár, hogy a bánat ideje van most, s nem örülhet, nem tud örülni nekik.
Lehajolt a rózsabokorhoz, megcsókolta az egyik rózsát, azt, amelyik először nyílt ki, amelyik az anyjáé, mert most már odaviszi a sírhalmára. Fekete szép szemeiből könnycseppek hullottak a rózsabokorra, mik úgy fénylettek ott, mint a valóságos harmat.
Virágok, édes hű virágok, akik ösmertétek apámat, anyámat akik jobbak vagytok, mint az emberek, akik beszélni nem, csak érezni tudtok: szólaljatok meg és mondjátok meg, mit tegyek én?
A gyermekleány a nagy sírásban elaludt, ott a virágállvány alsó padkájára hajtva fejét.
És a hű virágok megmondták, mit tegyen.
Mikor fölébredett, eszébe jutott, hogy az ágyneműjét elzálogosítja; kitelik belőle a házbértartozás felerésze: öt forint, a másik öt forintért meg talán elvár a háziúr egy-két napig.
Arra nem mert gondolni, hogy hát két nap múlva honnan veszi a másik öt forintot?
Rögtön szándéka kiviteléhez fogott, s Szabó nénit megkérte, hogy menjen el a Kiléry-palotába, híjja el onnan az öreg Csonka Istókot, szülei hajdani jó barátját, azzal fog tanácskozni.
Csonka Istók becsületes öregember volt, aki a grófi ház szolgáltában öregedett meg, s jó szívvel viseltetett a meghalt Delérhez, úgyszinte nejéhez is, minélfogva nem késett a Kati kérelmének azonnal eleget tenni; magával hozván unokaöccsét is, aki külföldön, világhírű kertekben tanulta ki mesterségét s igen kegyelt egyén volt a virágkedvelő grófi család előtt.
A fiatal kertész meg volt lepetve, amint a szobába beléptek, hol Kati kisírt szemekkel fogadta őket.
Nos, mért hivattál, gyermek? szólt az öreg szokása szerint mennydörgős hangon. Itt vagyok, eljöttem folytatá , de ha te jöttél volna, sem harapta volna le az orrodat senki. Ki vele hát szaporán, mi a baj?
Azt hittem, Csonka bácsi, hogy csak egyedül fog eljönni mondá Katica félénken, az idegen fiatalemberre pillantva.
Az unokaöcsém ez, a Károly. Miatta beszélhetsz. Egyébiránt ha alkalmatlan, mindjárt a pokolba kergetem
A fiatal kertész fülig pirult.
Bocsásson meg, de nem hittem, nem gondoltam tagolá zavarral, s távozni készült, némileg sértődött arccal. De e pillanatban Katica olyan esengő nyájasan, olyan bocsánatkérőn, szelíden nézett rá, mintha szavakkal mondaná: Istenem, lássa, én nem tehetek róla, hogy olyan gyáva vagyok és nem merek, nem tudok ön előtt beszélni arról, amiről akarok.
Távoztával Katica leplezetlenül előadta az öregnek baját. A vén, könnyelmű, de jószívű Csonka annyira át volt hatva a fájdalomtól, hogy először életében könnyezett, és csakugyan ő sem látott egyéb mentőeszközt az ágynemű elzálogosításánál.
Egy-két napig beéri tán vele a háziúr, aztán majd gondoskodik, akire az ilyen gondoskodást legörömestebb tolják rá az emberek: a jóisten.
Az öreg szemeiből csak egyre csurogtak a könnyek, s hogy azokat letörölje, elfordult Katicától, mialatt az egy nagy batyuba kötötte össze a párnákat és a derekaljat; és hogy a kínos hallgatásból egérutat leljen, elkezdte nyakra-főre dicsérni a két fehér rózsát, esküdve, mint a vereshagyma, hogy ilyen szép virágot még a burkus király sem látott soha
Azután vállára vette a batyut, kopott kalapját szemeire húzta, hogy ne látszassék azoknak veressége, s még ott künn is, hogy előtörő szomorú gondolatjait elhessegesse a saját szavaival, folyton ezt dörmögte:
Milyen rózsák! Milyen gyönyörű fehér rózsák!
