II. A FŐVÁROS VÉGÉN
II. A FŐVÁROS VÉGÉN
Delér Katica árva leány és ott lakik abban az alacsony falusi kinézésű házban, a Torma utca legvégén. Maga a Torma utca is csak olyan utca már, amely egészen kiesik a fővárosból. Szűk, piszkos, gázvilágítása sincs, a telkek egy része beépítetlen s ronda palánkok szegélyezik.
Katica ott bérelt lakást a legszegényebb épületben, azaz hogy jobban mondva anyja bérelte még ki; ott is halt meg szegény a korhadt gerendájú szűk szobában, onnan vitték ki a temetőbe festetlen koporsóját talán azért is ragaszkodik annyira Katica e lakáshoz. Keserű, de mégis kegyeletes emlékek csatolják őt oda.
Azután meg hova is menne egyébüvé? Pénz nélkül sehol sem kerül fedél a szegény elhagyatottnak. Itt is vajmi nehezen tűrik házbérhátraléka miatt. Ha a becsületes házmesterné, a jó Szabó néni közbe nem veti magát egyszer-másszor, már régen kizárták volna szobájából s hajlék nélkül bolyonghatna fel s alá a népes városban, hol még sincsen senki annyi sok között, aki az árvák bánatát észrevegye.
De egyébként is alkalmas neki ez a hely; a kertben is bérelt volt édesanyja nehány ölnyi területet, virágágyaknak. Enélkül nem lenne semmi jövedelme; mert ha nem csurran is, legalább csöppen néha valami a virágtermesztésből.
Katica különben is ügyes kertésznő s szerencsés keze van. A virágok, mintha szinte tudnák, hogy olyan nagyon szereti őket, ápolása alatt gyorsan nőnek, szépségben önmagukat múlják fölül.
Ez a nagy előszeretet a virágok iránt, úgyszólván hagyományos a családjánál. Nagyapja is, apja is kertész volt a Kiléry grófoknál, akiknek ott a palotájok a legszebb helyen, a Múzeum tájékán. Megboldogult anyja ugyancsak kertészkedő szülőktől származott.
Istenem, míg az özvegy Kiléry grófnénál szolgáltak, be áldott jó dolguk is volt! Katica még homályosan emlékszik a kis kerti házra, atyjának becsületes öreg vonásaira és sok egyébre, ami elmosódó foszlányokban szakadozik ki a múltak ködéből.
Még alig volt hétéves, mikor atyja elhalt, a szép, kényelmes lakásból ki kellett hurcolkodni s örökre búcsút mondani a pompás kerteknek, hol annyit futkosott, játszott az úri gyermekekkel, a kis Pista gróffal és a nálánál valamivel nagyobb Sárika kontesszel.
Ide jöttek törődött s férje halála fölött kétségbeesésig elkeseredett anyjával, a szegények utcájába lakni. A grófné csekély nyugdíjt rendelt a kertész özvegye számára, abból éltek, abból fedezte édesanyja Katica neveltetését is, mert bármily keservesen esett is szegénysége miatt az özvegynek, férje halálos ágyán ejtett szavait: Taníttasd leányunkat! neveld fel jónak, erényesnek, s nyugodtan halhatsz meg, s én magam is édesebb álmot fekszem odalenn az anyaföld ölében sohasem feledte el, s inkább saját szájától vonta meg a falatot, csak hogy Katicának meglegyenek a szükséges könyvei és tanszerei.
Az említett nyugdíjhoz csak igen keveset bírt szerezhetni varrással és kertészkedéssel, mert ami az előbbit illeti, szemei nagyon meggyengültek s a finomabb munka nemigen ment olyan ügyesen, mint hajdan, minélfogva megrendelői lassanként kezdtek elmaradozni. A virágüzlet pedig, a bekövetkezett pénzszükség miatt, mely az országot sújtotta, pangásnak indult. A virágot úgyis csak fényűzési tárgynak tartják, s az emberek a szűkebb időben begombolkoznak a fényűzés előtt.
Öt hosszú évig élt ott a Torma utcában Delérné asszonyom, mindenki szeretetét és tiszteletét kinyerve, mert valóban egyike volt azon derék, a régi világból származott nőknek, kiknek erkölcsisége példányszerű s kiket szegénységük meg nem aláz, hanem inkább fölemel, s a kettő együttvéve bizonyos dicskörrel önti el tiszteletre méltó lényüket.
Az özvegy Delérné kimondhatatlanul szerette leánykáját, ki míg ő egyre fogyott, egyre közeledett a sír felé gyönyörű kis leánnyá fejlődött, úgyhogy igazi öröm volt végignézni rajta például vasárnap délelőtt, midőn ünneplő ruhácskájába öltözve, a józsefvárosi templomba indult, szép fekete kötésű imádságos könyvével a hóna alatt.
Szép piros arca volt, oly igéző piros, mint a legszebb rózsa; nagy, fekete, okos, beszélő szemek, rubintpiros ajk, karcsú termet; egyszóval olyan volt, mintha jókedvében teremtette volna az isten Még a kissé pisze orr sem tette őt csúnyábbá, hanem úgy illett oda az arcára, mint nagy művészek képeire egy-egy hiány, mely még tetszetősebbekké teszi azokat. Ehhez járult még Katica kedves és szerény modora, mely őt is, éppúgy mint édesanyját, kedveltté tette mindazok előtt, akik ösmerték.
A szoba, melyben laktak (s melyből most kifelé áll a kis árva szekere rúdja), igen szerény, de mindig tiszta volt; két ágy, egy az idők nyomait el nem tagadható dívány, melynek negyedik lába régen valamelyik kemence gyomrában hamvadozik, egy festett almáriom, egy asztal és egy kakukkos óra (valaha a grófi palotában jobb időket mutatott) képezték az összes bútorzatot, melyet megszépített télben a tükör melletti állvány, hova a virágcserepeket helyezték el telelőre.
A virágcserepek képezték az ő kis gazdaságukat. Valóságos családtagok voltak azok egyenkint; a gyönyörű verbénák Katica kedvencei, a százados kaktusz, amit még a megboldogult nagyapja ültetett, a különféle színű teljes violák és a csodálatos szépségű téli rózsák, melyek a legtöbbet jövedelmeznek. azután hosszú sorban következtek az érdekes külföldi virágok, mik mind egy fáradságos élet szerzeményei valának. Alig van egy is, melyhez valamely kedves emlék ne tapadna, emezt a mama oltotta, azt az édesapa szerette nagyon életében.
Delérné asszonyom előtt legtöbb beccsel bírt egy rózsabokor, mely még egyszer sem hozott virágot. Megboldogult férjétől hallotta, hogy annak az ágát a méltóságos gróf úr hozta Párizsból a Tuilleriák kertjéből, vagyis a császári rezidencia parkjából, s mindig emlegette, milyen csodálatos szép fehér rózsák nyíltak a tőn, melyből két ágacskát szerzett; az egyiket neki (a kertésznek) ajándékozta, és jószerencse, a két beoltott ág közül éppen az fogamzott meg, de mindekkoráig még nem volt virága.
Mikor meghalt az öreg, akkor is figyelmébe ajánlá mintegy sejtelemszerűen e virágtőt nejének, s az meg is becsülte, öntözte, ápolta, nyesegette, de bizony hasztalan, még csak rügyöt sem eresztett annyi éven át.
Pedig egész életében semmit sem várt nehezebben A képzelődés tündéri, káprázatos bűbájjal ruházta fel a majdan kinyíló fehér rózsát.
És íme, a rózsa e télen váratlanul két rügyöt bocsátott, mely lassankint bimbóvá kezdett gomolyodni. Képzelhető a szegény asszony öröme.
Látod, Katica mondogatá , sokért nem adom, hogy ezt megértem. Meg fogom látni a tő első virágát, a francia császárok rózsáját.
Máskor meg így szólt:
Boldogult apád nekem ajándékozta e rózsatőt, gyermekem. A rajta kinyíló első rózsa tehát az enyém lesz, s ha aztán a nemes rózsatőt jól eladhatjuk, egy nagykendőt veszek az árán. Tudod, olyan barnát, mint a házmesternénié.
Igen, anyám mondá Katica elragadtatva anyja örömén , az első rózsa a magáé lesz.
Istenem, milyen jó, hogy megérem ezt az örömet! Mintha boldogult férjem szólana hozzám a másvilágból a levelek rezgésében.
Ah, de szegény nem érte meg a rózsa kinyílását.
Egy napon hirtelen rosszul lett, mellét iszonyú szúrások kínozták; a fuldokló köhögés reggeltől estig tartott szakadatlanul. Tovább azért nem, mert megszűnt élni Ki tudja, milyen betegségben halt meg; orvos nem volt mellette, csak Katica zokogott ott keservesen, kétségbeesetten. Különben is a szegény ember felől ki törődik: hogyan, miben halt meg; elég annyit tudni róla, hogy csakugyan meghalt.
Halála előtt pár pillanattal intett Katicának, hogy hozza közelebb a rózsabokrot, hadd szagolja meg a fesledező bimbót.
Mélyet sóhajtott.
Nincs szaga rebegé , még nincs, Katica, de lesz, majd meglátod, hogy lesz. Mit gondolsz, meddig kell még rá várnom?
Egy hétig, édesanyám.
Sok hörgé és félkönyökre emelkedék, de csakhamar aláhanyatlott. Nagyon sok, nehéz lesz megvárni!
És nem is várta meg szegény.
