AZOK AZ ÖREGEK (Igaz történet) • 1886 (37. kötet)
AZOK AZ ÖREGEK
(Igaz történet) •
1886
(37. kötet)
(Igaz történet) •
1886
(37. kötet)
Az öregurakat is meg-megszállják a pajkos gondolatok…
Mikor a grófné hazautazott néhány napra Magyarországra a birtokát megnézni, Tomándy István grófban ott incselkedett a régi ördög, hogy megcukrozza egy kicsit a szalmaözvegységet.
Az unokaöccsei is biztatták: egy kis mulatságot kellene rendezni idehaza. Amolyan fiatalosat, mint valaha, mikor még… Teringette! Hisz önök úgyis tudni fogják, milyen az az amolyan.
Igaz, hogy egy őszhajú belső titkos tanácsosnak nem illik, vagy mi… de hát nagy város Bécs, ki az ördög tudja azt meg? A nagy csíny megtörtént. Egy csomó víg hölgyecskét angazsíroztak vacsorára az unokaöccsök. A fényes főúri palota megtelt ledér hahotával, viháncolás zajával. Folyt a pezsgő és a frivol diskurzus. Néha egy-egy csók is elcsattant. A kacagányos ősök a falakról csodálkozva nézegettek le: sohasem láttak még ők itt ilyen furcsa társaságot.
De hát azoktól ki tartson. Hallgatag emberek azok már.
Pedig bizony megszólalhattak volna, legalább akkor, midőn azt látták, hogy a címeres ezüst asztalneműt rendre eleszkamotálják a hölgyecskék, részint a bundácskáik belső zsebeibe, részint a vállfűzőkbe – és mit tudom én még hová.
A mámoros urak, míg a gyémántokat (a hölgyek szemei) fürkészték, elfeledkeztek az ezüstről.
Hanem a hű komornyik, John, észrevette, persze csak másnap. Szepegve jelentette urának:
– A dámák elvitték az ezüstünk egy részét. Mi lesz, ha a kegyelmes asszony megtudja?
A gróf meghökkent, elsápadt erre a gondolatra.
– Bízzunk a gondviselésben, John – nyöszörgé kedvetlenül. – Hátha nem veszi észre?
Dehogy nem vette észre, dehogy! (Ugyan melyik asszony nem vigyáz a kanalaira?) Rettentő patáliát csapott megérkeztekor a cselédek közt, gyanakodott, inkvirált, kombinált (csakhogy éppen rostát nem forgatott) és nyomban rohant a rendőrséghez.
John se volt rest jelenteni urának a rendőrségre való menetelét, hogy jaj, most azok kifürkészik, mi módon tűnt el az ezüstnemű.
A grófnak erre kisegítő ötlete támadt:
– Szaladj utána, fiam John, lesd meg, melyik rendőrállomásra megy. Az ördögbe is, csak olyan jó ne volna ez a bécsi rendőrség! (Mégis jobb Pesten lakni.)
John úr kileste a rendőrállomást, s még aznap délután beállított oda a gróf úr is.
– Én Tomándy gróf vagyok – mondá a szolgálattevő rendőrtisztnek –, délelőtt itt volt a feleségem, panaszt tenni bizonyos ezüstről.
– Igen. Éppen én vettem fel a jegyzőkönyvet.
– Ah, akkor annál jobb! Csak azt jöttem mondani, hogy az ezüstnemű időközben megkerült. Megtalálták egy szekrény alján. Siettem hát, hogy az urakat megkíméljem a fáradságtól.
– Ah, akkor annál jobb! – viszonzá a rendőrtiszt, s odaírta a jegyzőkönyv alá kék ceruzával: »megszűnt«.
Ezzel aztán szerencsésen bevégződött ez a kényes ügy. Azaz bevégződött volna, ha a grófnőt meg nem veszi egyszer a harag, olvasván a lapokból a rendőrség tehetetlenségét
– Igaz, tökéletesen igaz. Léhák. Haszontalanok. Íme, még csak a fülüket sem mozdítják az én ezüstöm dolgában. Hanem a nyakukra megyek, nem hagyom annyiba.
Váltig csillapította a gróf:
– Ugyan, kedves Emelin! Hagyja abba az egészet. Nem való a magához hasonló rangú hölgynek, hogy ott ácsorogjon a dohányfüstös rendőri odúkban. Ami nem megy, nem megy!
Nem szólt az urának, de azért mégis elment Emelin gróf nő veszekedni: hogy mi lesz már az ő ezüstjével?
– Miféle ezüsttel? – kérdé a rendőrtiszt. – Hiszen megkerült!
– Megkerült? Ki mondja azt?
– Egy úr jött hozzám annak idején, kevéssel a grófnő eltávozása után és azt jelentette, hogy már megtalálták az ezüstöt, ne keressük.
– Hogy nézett ki az az ember?
– Egy kopottas öregúr. Azt állította, hogy ő a grófnő férje.
– Uram, itt egy kolosszális csalás történt! – kiáltott fel a grófnő.
– Magam is kezdem hinni! – dadogta a rendőr.
– No, ez szép história! Tudja, hogy az a tolvaj volt!
– Kétségkívül, grófnő… Fájdalom… az én hibám.
Megijedt, könyörgésre fogta a dolgot: beismeri a hibát, szánja-bánja, de ne jelentse fel a grófnő a főnöknek, inkább helyrehoz mindent. Megismeri ezer közül azt az embert s ha térdig koptatja is kezét, lábát, megkeríti.
Nyakába vette Bécset, hetekig szaglált, loholt, kutatott, míg végre csakugyan ráakadt egy előkelő kávéházban.
Tomándy gróf éppen Tromp gróf barátjával piketírozott, egy csupa előkelő gibicek által körülvett asztalnál.
A polgáriasan öltözött rendőrtiszt odament közel, és félreintette a grófot az ujjával.
– Mit akar? – kérdé az érdes, bosszankodó hangon. – Mi az?
– Nono, öreg – szólt a rendőrtiszt, és a vállára tette kezét.
– Miféle modor ez? – riadt fel az öreg gróf dühösen felugorva.
– Hallgass, kis öreg! – viszonzá a rendőr nyugodtan. – Kövess vagy viszlek…
– Ez már szemtelenség! Őrült ön? Hogy mer velem így beszélni? Énvelem… Hallatlan!
– Ne mókázz, kis öregem. Tudom én, ki vagy. Gyere no ide, majd megsúgom. Te loptad el a gróf Tomándyné ezüstjeit.
A gróf elsápadt, de csak egy percre, aztán felkacagott.
– Hisz én vagyok Tomándy gróf.
– Hiszi a piszi, apókám.
Nem is hitte volna, de szerencsére volt a társaságban két generális is, akik erősítették. Az uniformisnak pedig mindent elhisznek Bécsben. A rendőrtiszt megadta magát, bocsánatot kért, csakhogy őexcellenciája még így is kénytelen volt előbb elbeszélni az egész történetet elejétől végig.
– Biz ez kissé komplikált dolog! – mondá a rendőr elgondolkozva.
– Az istenért, csak botrány ne legyen belőle. Csak a feleségem meg ne tudja!
– Adok én a kegyelmes úrnak egy jótanácsot – suttogta.
– Mi az, kedves jó barátom? Mentsen ki, ha lehet. Örökké hálás leszek.
– Lopjon el még néhány darabot az ezüstneműből.
– Hogyan? Én?
– És csináltasson annak a mintájára az ötvösnél annyit, amennyi hiányzik. Én akkor aztán felviszem a grófnőnek egy rendőri mesével.
– Úgy, úgy! Az isten is megáldja. Nem kívánom ingyen azt a mesét.
Úgy is lett, az ezüstöt utánacsinálták, a rendőr felvitte, a meséjét elmondta, a grófnő elhitte, a gróf meghonorálta, egyszóval elmúlt a veszedelem, de megmaradt az a tanulság a feleséges öregurak számára, hogy nem jó az olyan dolgokat otthon csinálni.
