A SZÉP BULYKAINÉ • 1886 (37. kötet)
A SZÉP BULYKAINÉ •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Egy rejtélyről írok, de nagy csalódás érné az olvasót, ha szövevényes mesét várna.
Nem történt velem soha bonyodalmas dolog. Születtem, és hihetőleg meg fogok halni. Ami közbeesik, az mind hétköznapi história.
Most azt akarom elbeszélni, mikor ügyvédsegédnek kerültem el egy vidéki városba. Ijesztettek vele, hogy igazi cívisfészek. Valóságos Abdera. Sok háj és kevés szellem, szűk helyi látkör, kicsinyes viszonyok.
De bánja is az efféléket az ember! Mi kell egy szegény ügyvédsegédnek az egész világból! Koszt, mosás és egypár szép asszony, leány. Ott üti föl a paradicsomot, ahol akarja.
Az első benyomás nem volt kedvezőtlen. A vasútnál maga a principálisom várt, egy rövidre nyírt ősz hajú, alacsony termetű, buksi képű öreg ember (félig úr, félig cívis), nyájassággal rázta meg a kezemet, azután fölkapta a bőröndömet ő maga, és felhajította egy kocsira.
No, ez ugyan nyomorult principális lehet, aki az adjunktusa kofferjét nem átallja cipelni! (Nem adtam volna a kialkudott havi fizetésemért ötven percentet.)
Fölültünk a kocsira, melyen a szállásomra vitt, útközben váltig mutogatott egyet-mást, nekem is úgy illett, hogy kérdezősködjem. Meg is cselekedtem mindjárt az első nagy háznál.
– Kié ez a pompás épület?
– Az enyém – mondá.
Megörültem, kigömbölyödött a képem. Hogyne, mikor már szentül azt hittem volt, hogy »ingyen adjunktust« fogott a kis öreg.
Megint egy nagy épülethez értünk, hét pompás torony csillogott rajta.
– Hát ez a nagy ház kié?
– Ez is az enyém – felelte roppant szerényen.
A harmadik nagy ház szintén az övé volt, a negyedik is. Az ötödiknél már röstelltem megkérdezni, mert úgy látszik, zsenírozta, hogy annyi nagy háza van. Sohasem láttam még én ilyen furcsa gazdag embert!
El is fordítottam a figyelmemet legott a járókelő népre.
Éppen egy kondor fekete hajú leány ment el az úton, s mosolyogva intett üdvözletet a principálisomnak.
– Ki volt ez?
– A lányom.
Kisvártatva két szöszke süldőleánykát értünk utol: azokra meg ő kiáltott le valamit a kocsiról.
– Hát ezek kik?
– Az én leányaim.
(Hüm! Ezekből jó volna feleségül venni egyet. Ők magok nem szépek, de a házak szépek.)
A patakhídnál három kisebb-nagyobb iskolás leánygyerek kergette egymást. A tékáikból, melyet a hónuk alatt vittek, csak úgy röpködtek a skripták a világ négy tája felé.
– Ejnye gizon-gázon! – fenyegette meg őket a principálisom nagy nevetve. – Nem szeditek fel mindjárt azokat az írásokat!
– Eleven kölykök! – jegyzém meg, csak éppen azért, hogy mondjak valamit.
– Az én leányaim!
(Meg van ez az ember bolondulva? – tűnődtem magamban.)
A piacon egy harmincas korú asszonyka sétált egy fekete barkójú úrral.
– Hova, hova? – kiáltá rájuk az öreg, azután kevély arccal fordult hozzám:
– Úgy bizony. Ez is az én leányom!
Ahogy a templom mellett elhajtattunk, éppen akkor özönlött ki a tömérdek nép a magas boltíves ajtókon; egy erdőnyi asszony és leány (egyik rútabb, mint a másik), egy-egy kirívóbb alakra kíváncsi is voltam, de már nem mertem megkérdezni, mert attól féltem, hogy azok is mind az ő lányai. (S ekkor megint veszélybe kerülhet a havi fizetésem.)
Három-négy nap kellett, míg kiismerhettem magamat új lakhelyemen, melyet, mi tagadás benne, bizonyos kicsinyléssel méregettem. De engem is ilyenformán néztek Abderában, bizonyos kíváncsiságot azonban mégis tápláltak, s nemegyszer hallottam a hátam mögött, amint kevély hangnyomattal kérdezték azoktól, akik már ismerőseim voltak:
– Nos, mit mond az adjunktus a városról, hé? Látta-e már Bulykainét, he?
De még többször kérdezték szemtől szembe:
– Hogy tetszik a városunk, fiatalúr?
– Igen csinos.
– Hát a katedrálé?
– Derék egy templom.
– Üm, meghiszem. És a Mátyás király misemondó ruháját látta-e már?
– Azt is láttam; gyönyörű.
– De hát a szép Bulykainét?
– Azt még nem láttam.
– Tyűh! Addig ne is beszéljen, uramöcsém, a városról, amíg a szép Bulykainét meg nem nézi. Az a valami!
Akármerre mentem, mihelyt a szájamat felnyitottam, hogy ezt vagy azt már láttam, itt vagy ott már voltam, nyomban jött az interpelláció: de hát a szép Bulykainé? Mit szólok a szép Bulykainéhoz?
Az egész város Bulykainéval foglalkozott.
Őérte lelkesültek az öregek és fiatalok.
Ha valahol valami csodaszép rózsa nyílott ki a kertben: »el kell vinni Bulykainénak«; az első dinnyét, az első érett cseresznyét mind a szép Bulykainé kapta.
Igazán nevetséges volt. Borzasztó emberek ezek, az ő kormos katedráléjukkal, és az ő szép Bulykainéjukkal! Én itt soha meg nem szokom.
Ezalatt mindegyre többet hallottam róla, hogy már öt év óta özvegyasszony, párbajban halt meg az ura; egy katonatiszt ölte meg.
Katonatiszt… szép asszony… párbaj! Bizonyosan szerették egymást.
De ezt csak gondolni volt szabad; isten ments ilyesmit kimondani a »teremtés remekére«. Hiszen ő a megtestesült erény és tökéletesség! Vele kapcsolatban minden apróság eseményszámba vágott. Hír verte minden léptét: itt volt, ott látták, ez vagy az találkozott vele. Kék ruha volt rajta, vagy fehér pettyes, egyszóval, aminő volt. Kinek mit mondott, holnap hova készül stb.
Hanem el is kellett ide egy szép asszony, hogy egészen ki ne vesszen a magja. A lakosság nő része nem sokat ért. A bennszülöttek termetben alacsonyak, arcban rútak, szűk, benőtt homlokuk van, és apró tatár szemök.
– Teringettét, csak már azt a Bulykainét láthatnám.
Éppen a principális előtt találtam kiejteni ezt a kívánságomat.
– Hát miért nem szól? – mondá, közömbösen vállat vonva. – Mindjárt odaviszem a kertjébe, ha akarja. Hiszen az én lányom az.
(Micsoda? A szép Bulykainé is az ő lánya?)
Nyomban vitt is a Bulykainé kertje felé. A Tiszára rúgott ki a csinos szőlőskert. A Tisza éppen virágzott. Bolond, felfordult világ ez itt. Még a víznek is virága van. S a virágnak, a nőnek nincsen meg a színe, szépsége.
Hanem a Tisza virágzása nem éppen kellemes dolog. Millió sáska és szúnyog lepte el a tájékot. Az egyik része ott ringott a sárgásszürke hullámokon. Mint egy óriási selyemszövet, amelyre bogarak vannak ráhímezve. A másik messze beláthatatlan térségen fent a magasban kevergett, mint egy terhes felleg.
A kert is tele volt szárnyasokkal, mikor beléptünk. Pajkos nevetés hangzott ki a filagóriából, ahol nagyobb társaság mulatott; de ezeket nem láthattuk. Az egyik barázdán egy vörös ernyős nő lépkedett felénk. Mellette jobbról-balról egy-egy fiatal gavallér mendegélt, rettentő öblös tajtékpipákból szörnyűséges füstmacskákat eresztve kétoldalról a hölgyecske orra alá. Az egész jelenet végtelenül komikus volt, mert olyan odaadással fújták rá a füstöt, mintha napszámba tennék.
Önkéntelenül elmosolyodtam. A principális észrevette.
– A szúnyogok ellen – magyarázta –, az átkozott szúnyogok ellen van ez. Egészen kiszívódik a menyecske attól a sok füsttől! De nini! Hát jól nézze meg, mert ez a Bulykainé!
Megdobbant a szívem. Ah, a Bulykainé! A nimbusz, ez a nagy semmi, ezek az üres szavak, a mások elragadtatása lázba hozott. Lehetséges-e, hogy valóban a híres Bulykainé előtt állok a következő percben? Ó, istenem!… Csodálatos szorongás fogott el, fejem zúgott, lábam, kezem zsibbadozott.
És hát miért? Hiszen még nem is láthattam a füst miatt. Mintha egy kékes felhőben lebegne, ahogy hajdan az Olympus istennői.
De bár ne is láttam volna.
Majdnem fölszisszentem a csodálkozástól.
A szép Bulykainé rút volt, de milyen rút!
Csontos, szögletes arcában volt valami kellemetlen; az álla kiállt, mint az olyan pogácsa, amelyik a tepsi oldalára feküdt ki; a szürkés szemei mélyen bent székeltek üregeikben, s különben is hasonlítottak a bagolyéhoz. Arcbőrét már megérintette az a hervasztó, bontó lehelet, mely az üdeséget lefújja, de a szeplőket le nem fújja. Azok bizony ott maradtak két nagy táborra osztva a szemek környékén.
Meghajtottam magam, amint bemutatott neki az öreg, egy-két szót mondtam én is, ő is, ahogy szokás ilyenkor, aztán félreálltam kacagni.
Huh, huh! Hát ez a híres Bulykainé? No, szépen vagyunk. Alászolgája! Tisztelem a nemes város ízlését.
Az uzsonnánál alkalmam volt szemügyre venni a termetét: de bizony az sem volt liliomos, keskeny vállak, kurta nyak, sovány karok, melyek átlátszottak a csipkés ujjakon, s azok is telides-tele szeplővel.
De ami leginkább ingerelt a nevetésre, az az elragadtatás, az a hódolatteljes tekintet, mellyel rajta csüggtek, ha beszélt, ha nem beszélt; ha mozgott, leült vagy felállt.
No iszen volt ezentúl mit hallgatniok tőlem a cíviseknek.
– Elbújhatnak a tündérükkel. Micsoda óriási süllyedés kell ahhoz, hogy ezt önök szépnek tartsák. Ha egy pusztán volnék, s ő lenne ott az egyedüli, még akkor sem mondhatnám csinosnak, mert az abszurdum!
Azok a fejöket csóválták, szánakozón, mintha mondanák: »Fiatalember, te vak vagy és ostoba!«
Egy hét alatt híressé váltam emiatt. Egy ember, aki Bulykainét rútnak tartja! Hallatlan ez! Hát meg van ez őrülve? Egy cívis utánam is kiáltotta egyszer gúnyosan:
– Hát a tengeri malacot szépnek tartja az úr?
Mindenütt az adjunktusról beszéltek, akinek Bulykainé nem tetszik. »Ki kellene vinni az akasztóráfavalót a határra és megégetni.« Ujjal mutogattak az utcán, mint valami főbenjáró gonosztevőt: »Ez az! Ez az!«
A hír eljutott Bulykainéhoz is, s mert asszony az asszony, azóta nyájasabb lett irántam, sokat beszélgetett velem, ha találkoztunk. Irigy tekintetek szegződtek rám ilyenkor; szinte kiolvashattam a szemekből, hogy »hát ez az igazság? Mi dicsőítjük, ő szidja, s mégis vele nyájaskodik«. De a keserű érzéseknek minden tövise ellenem fordult, pedig ő volt az igazságtalan. (Hja, hiába, ilyen elnéző a világ a kedvencei iránt.)
Hanem meg kell adni, kitűnően tudott csevegni, kedves, művelt modora volt.
Mondtam is magamban: hiszen az igaz, hogy rút, de végtelenül okos.
Ezalatt mind jobban megismerkedtem vele. Majd minden társaságban találkoztunk. Hisz valamennyinek ő volt a bálványa.
Sokat töprengtem én azon, kivált eleintén, hogy ugyan miért? Azt az Isten tudja. Hogy keletkezett? Nem bírtam kinyomozni. Mióta tart uralkodása? Mindig, mióta a rövid ruhát levetette. Nem múló divat szeszélye volt az ő nimbusza. Támadt ok nélkül, és megmaradt ok nélkül.
Később azonban nem töprengtem ezen sem. Ahogy van, úgy van. Bánom is én. Beleszoktam.
*
Két év múlt el. Egészen megszerettem már a várost, otthon éreztem magam benne.
Egyszer egy mérnök vendégem jött, aki meglehetősen gáncsolta az odavaló viszonyokat.
– Hát látta-e már – mondom – a katedrálét?
– Láttam.
– De hát a szép Bulykainét látta-e már?
(A Mátyás kori misemondó ruhát be sem vártam.)
– Azt még nem láttam.
– Tyűh, akkor ne is beszéljen. Az a valami!
Hohé, kiáltám most magamhoz, önkéntelenül is szájamra ütve. Hát mióta tartom én szépnek Bulykainét? Hiszen csak okosnak tartottam eddig!
Elgondolkoztam. – Nem, nem, Bulykainé éppen nem okos, inkább ostobácska kissé, de végtelenül szép.
Úgy, úgy, tündéri színben állt előttem bágyadt, szögletes arca, ingerlő hajlott álla. A szeplők is, ó a szeplők is gyönyörűek. Hát a vézna termet, melyben annyi az összhang és báj! Ó, be szép, be szép!
Miképp mehettem át ez átalakuláson, nem tudom. Az asszony vette el látásomat? Eleinte voltam-e bolond, hogy nem találtam szépnek, vagy most, mikor annak találom? És mi az igaz? Szép-e, okos-e? Vagy mind a kettő? Vagy egyik sem?
Meglehet, hogy a helyi ízlés az a rettenetes csodaerő, mely észrevétlenül elnyeli az idegenét, és beolvasztja a magáéba?
Nem tudám, föl nem foghatom.
De még ma is, sok idő után, eltűnődöm a feleségemmel (nota bene az is a principálisom leánya), hogy sohasem láttam olyan szép asszonyt életemben, mint a Bulykainé sógorasszonyomat.
