AZ IDŐ JAVÍT (Szakcikk a dohányról) • 1886 (37. kötet)
AZ IDŐ JAVÍT
(Szakcikk a dohányról) •
1886
(37. kötet)
(Szakcikk a dohányról) •
1886
(37. kötet)
Nemrégen együtt utaztam néhány képviselő társaságában Erdély felé. Köztük volt Péchy Tamás, a Ház érdemes elnöke is.
Sok mindenféle tárgyról beszélgettünk. Politikáról, népekről, országokról. Hol milyenek az asszonyok és milyenek a dohányfajok? Mindenkinek volt egy speciális országa, amit ő ismer a legjobban. Helfyé Olaszország, György Endréé Bulgária, Horváth Gyuláé valamennyi. Csak Péchy Tamásnak nem volt külön országa, hanem hogy ő se maradjon hátrább a közönséges képviselőknél, csakhamar előhozakodott a maga megyéjével.
– Mikor én vicispán voltam – mondá sóhajtva, s szemei felragyogtak (mert hát nagy dolog az hiába, ha valaki viceispán volt!) –, kaptam egyszer egy barátomtól ajándékba egy mázsa dohányt. Pompás vörösréz színű levelek finom vékony bordákkal. Azt hittem, én vagyok a világ leggazdagabb embere.
Nosza parancsolom rögtön az egyik hajdúnak, hogy vágjon fel belőle egy-két csomónyit, mire megjövök az ebédről, mert éppen hivatalos voltam valahová.
Ahogy azonban uzsonna táján hazakerülök, látom, hogy mind a kilenc darab hajdú ott fekszik az ambituson, ki a lócán, ki összekuporodva a téglázaton sápadtan, halálverejtékkel a homlokukon, félig eszméletlenül.
– Hát benneteket mi lelt?
Az egyik hajdú fölpislantott és nyöszörögve mondá:
– Végünk van, tekintetes uram. Haldoklunk.
– De hát mi esett veletek, az isten szerelméért?
– Abból a dohánykából szíttunk, kérem alássan – vallotta ki szégyenlősen.
– Az én dohányomból? No iszen szépen vagyunk!
Bemegyek a szobámba, hát látom ott az asztalon szép laskára vágva, szűzen, ingerlően sárgállani. Mosolygott és kínálkozott. Lehetetlenség az, hogy ez a dohány ilyen kegyetlen legyen. No isz, azt szeretném én látni, hogy egy viceispánt földhöz vágjon. Megtöltöm a pipámat, rágyújtok, szívom, az első két-három szippantásnál semmi különös, csak a halántékom kezd izzadni és a szemem homályosodni. Az akták és a bútorok egyszerre zöld színt öltenek. A kályha, amelyik anélkül is zöld volt, megmozdul és a szoba másik oldalára szalad.
No, ez aztán félig sem tréfa; hirtelen leteszem pipámat, s kinyitom az ablakot. A friss levegő visszaadta apródonkint eszméletemet, de még mindig annyira el voltam kábulva, hogy észre sem vettem a főjegyző, egy marciális hatalmas alak, belépését, aki rendesen egy öblös tajtékpipával járt s meglátván asztalomon a frissen vágott dohányt, minden szó nélkül megtömi és pöfékelni kezd.
– Miféle dohány ez? – kérdé.
– A rendes dohányom – feleltem ártalanul.
Négy-öt perc múlva felugrik, hogy rosszul érzi magát és kiszalad az ambitusra, ahol a beteg hajdúk feküdtek.
Utána sietek s látom, hogy halotthalványan támaszkodik egy oszlopnak:
– Végem van – hörgé.
– No, no, semmi baj. A dohány ártott meg. Mindjárt elmúlik.
Meglocsoltam egy kis hideg vízzel a halántékát, s mindjárt jobban lett.
– Miféle átkozott plánta az?
– Mondtam már, hogy a rendes dohányom.
– Ezt szoktad szívni? – kiáltá csodálkozva.
– Mindig – feleltem a legtermészetesebb hangon.
– De hisz a nadragulyánál is rosszabb!
– Az embertől függ. Nekem például gyenge.
A főjegyző kétségbe volt esve, káromkodott, földhöz vágta a pipáját, azután elérzékenyülten borult a nyakamba.
– Mindig igaz barátom voltál – szólt meghatott hangon –, tudom, nem akarod romlásomat.
– Már hogy gondolsz olyat.
– Tudom, örök titokban tartod ezt az esetet, mert ha megtudnák a megyében, hogy megártott a dohány, soha többet nem választanának meg.
Megígértem neki az örök titoktartást (Isten bocsássa meg, hogy most megszegem), és ezentúl magam sem nyúltam többé a dohányhoz. Mondtam a feleségemnek, hogy miután lehetetlen elszívni, vitesse fel az egészet a padlásra.
Évek múltak ezután. Eszembe sem jutott többé az én dohányom. Hanem egy nap valami hosszabb útról hazajövén, kedvem jött rágyújtani, nézem a zacskót, nincs benne dohány, nézem a dobozt, az is üres. Ejnye, mi az ördögöt csináljak? Az még csak jobban ingerelt a dohányzásra, hogy nincs dohány. Kiszíttam volna már a szárított krumplilevelet is, mikor egyszer csak eszembe jut, hogy »nini, nini, hiszen ott van a padláson az a sok harmadévi dohány«.
– De hisz az szívhatatlan – figyelmeztet a feleségem.
– A macska fél tőle, de nem én. Le kell belőle hozni egypár levelet.
Megvágom, rágyújtok; kieresztem az első füstöt nagy félénken, s íme a legnagyobb gyönyörérzet fog el, próbálom az orromon át, kellemesen csiklandoz, fölséges illata elandalít, szívom, fúvom, eregetem lázas kéjjel s egyre ízesebb, nyelvemet lágyan csipkedi, felső szájpadlásomat ingerkedőn kenegeti a csodálatos aroma. Bent a pipában fürgén dagadoznak az apró dohány laskák, a fehérszürke hamvakon keresztül piroslik az izzó tűzszem, csak néha pattan benn egy-egy gyökér s sustorogva málik szét azután.
S nemhogy elszédültem volna tőle, hanem úgy éreztem magamat, mintha ama nagy tubafa árnyékában ülnék, mely a muzulmánoknak ígértetik.
– No fiam – mondom ujjongva a feleségemnek –, ilyen dohányt sem szíttam még, mióta élek. Kincset ér ennek minden morzsája. Le kell azonnal hozatni az egészet és lakat alatt tartani.
– Igen ám – mondja a nőm –, csakhogy éppen ez volt az utolja. A többit, mivel az volt mondva, hogy rossz, kiosztogattam apródonkint a cselédeknek.
Képzelhetni bosszúságomat, míg nem végre belenyugodtam a dologba, úgy vettem azt, mint egy sorsdrámát.
Mikor sok volt, lehetetlen volt szívni, mikor meg már lehetett volna szívni, nem volt semmi.
Lássátok, ez az élet. De nini, megérkeztünk. Ezennel bezárom… akarom mondani abbahagyom a történetet.
