AZ ÖREG GRÓF • 1886 (37. kötet)
AZ ÖREG GRÓF •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Roppant nagy úr volt. Százezer hold kövér föld termette az ennivalóját, de alig evett többet, mint egy légy. Gőgös volt. Száz őst bírt összeszámolni, de csak egy utódot, aki tigrisekre vadászott Indiában abban az évben, amikor a grófhoz kerültem. Annyira szerette őseit az öreg, hogy az utódnak már semmi se jutott a szeretetből. Közömbös volt iránta. Élő lelkekhez nem vonzódott, se rokonhoz, se baráthoz. Még a hazát se szerette, pedig az akkor éppen halott volt.
Az ötvenes években kerültem az ódon, zegzugos kastélyba, melyen egy érckakas forgott szeles időben. E kastélyt már láttam azelőtt is. Mi, gyerekek gyakran elmentünk egész a harmadik faluig, hogy lássuk a kevély, méltóságos falakat, hogy bekukucskáljunk a kerítések nyílásain át az óriási parkba, hogy megbámuljuk a búbos tornyot, mely merészen emelkedik ki a váracs közepén két zöld szemével, a zsalus ablakokkal.
Istenem, de szép lehet az belülről! Ha én azt egyszer úgy kedvemre megnézhetném.
A grófot magát sohasem láttam, fogalmam sem volt róla, milyen lehet egy gróf. De valami nagyon boldog lehet, az bizonyos.
Atyám takácsmester volt. A takácsoknak, kivált a Nyírségben, ahonnan származom, vékony a keresetük.
Szegényesen éldegéltünk, de nem nyomorban. Atyámnak majd mindég volt dolga. A grófnak is ő dolgozott, gyakran járt oda, és sokat beszélt nekem arról a tündéri pompáról, ami ott van. Ő mondta azt is, hogy a gróf nagyon öreg ember.
Mindössze ennyit tudtam róla, midőn egy nap éppen a kastélyból tért haza, s levetvén tarisznyáját, így szólt hozzám:
– No gyerek, akarsz-e úr lenni?
Már akkor nagy gyerek voltam, elvégezvén az iskolákat.
Azt hittem, tréfál, de mégis így feleltem:
– Magától értetődik.
– Hát akkor csak készülődj, mert neked ugyancsak megvirrad a jövő héttől kezdve.
Lázas pirosság ömlött el arcomon a nagy kíváncsiságtól.
– Alkalmazásban leszel az öreg gróf személyénél.
– Én? Az öreg grófnál?
– Együtt fogsz vele enni, inni. Szerencse gyermeke vagy. Nem csoda, hogy a bika planétában születtél. De olyan erős is leszel te ott az úri koszton, mint egy bika.
Erre már az édesanyám is bejött a konyháról.
– Csak nem tán? – kiáltá kétkedő arccal. – Ne bolondítsd, öreg, a gyereket!
De apám komoly maradt.
– Úgy van, ha mondom. Gyuri a jövő héttől kezdve felolvasó lesz az öreg grófnál.
– Felolvasó? Hát mi az?
– Mi? Hát az, hogy az öreg grófnak van egy inasa, az a keze-lába; van egy masinája, az a gyomra; van egy tülke, az a füle; van egy fiskálisa, az a szája; te pedig leszel a szeme. Hát az is csak valami.
– Nem értem.
– Ej no, te fogod neki felolvasni a könyveket, leveleket és újságokat, amiket a városból hoznak.
Ilyen minőségben kerültem én a grófhoz, beállítván egy szép délután a kis batyummal, melyet a János inas vett át, akit nagy kézszorongatások között kért meg atyám, hogy vegyen a pártfogásába.
A János inas, egy marcona, középütt borotvált szakállú ember (arca tele volt bibircsekkel, minélfogva »buckás képűnek« is csúfolták), megveregette a vállamat, és nagy leereszkedéssel biztosított a kegyeiről.
A gróf éppen aludt akkor, »hanem iszen majd nemsokára fölébred – mondá János –, s akkor magától jön a többi«.
Kínos nyugtalansággal vártam a fontos pillanatot, mikor végre szemtől szembe leszek egy gróffal, egy igazi gróffal. Szívem lázasan dobogott, a félelem szorongásai közt. Hogy milyen lehet az? Hogy nézhet ki? Ó, bárcsak már túl volnék rajta.
Azalatt az egész környezettel megösmerkedtem. Egy öreg barát (a gróf gyóntatója) hozzám lépett, s barátságosan kérdé:
– Tud-e kártyázni, amice?
– Nem tudok.
– Hát inni tud-e? – faggatott kedvetlenül.
– Megpróbálom.
– Helyesen van, fiatalember, nagyon helyesen. A kártyához pénz kell, igaz-e, hehehe? Hanem az iváshoz csak torok kell, hahaha. S torkunk nekünk szegényembereknek is van, huhuhu.
Egy kövér asszonyság sürgött-forgott az ambituson, arról azt mondták, hogy a kulcsárné, az udvaron egy jókinézésű öregúr játszott a kutyákkal, az a kapus, a kastély felső szárnyában pedig egy fehér kitlis alak lótott-futott mindenféle edényekkel: az a szakács. De mindnyájuk közt a legnagyobb úrnak látszott János, az inas.
A kulcsárné, aki jó barátságban állott atyámmal (hihetőleg az ő protekciójával jutottam is be) maga elé idézett, és ellátott jó tanácsokkal:
– Iparkodjék a János kedvét megnyerni, mert az itt a fő. Nagyszerű ember, nagy hatalom itt. De méltán is, mert hű, roppant hű. Arannyal se lehetne megfizetni hűségét. Úgy szereti a grófot, mintha a tulajdon apja volna, gondozza gyámolítja. János ritka holló, maga a megtestesült hűség. Olyan cselédek a mai rossz világban nincsenek is. Ez az utolsó.
Végre fölébredt a gróf. Egy éles csengettyűhang rezgett végig a pompás épületen, ez azt jelenti, hogy a nagy oligarcha, hetven falunak az ura, ébren van.
János bement, s azt mondta, csak várjak odakünn, a gróf most úgyis ki fog jönni.
Kevés vártatva csakugyan kopogni kezdett valami a belső szobákban: »kip-kop«, s jött egyre közelebb a sajátszerű zaj.
Végre megnyílt az ajtó, s János által támogatva, kilépett egy kopasz, vézna, emberhez hasonló teremtmény.
Két hóna alatt két mankó volt, a szürkés szemein egy pápaszem, s még a pápaszem fölött is egy monokli.
– Maga az? – kérdé nyöszörgő, síri hangon.
– Én vagyok, kegyelmes uram.
– Na jó, majd fog nekem olvasni, mert nem látok; de tud-e jól kiabálni, mert nem is hallok.
– Tudok, kegyelmes uram – kiáltám.
– No, nagyon jó. Mert én nagyon szegény ember vagyok.
Ebbe a beszédbe annyira belefáradt őexcellenciája, hogy egy nagy köhögési roham fogta el, amire János elkezdte derekasan a hátát püfölni, míg csak ki nem köhögte magát.
– Nagyon szegény vagyok – hörögte tompán. – Enni nem tudok, csak ha a János ad, és belém leheli az étert, emészteni nem tudok, csak ha a János beadja a labdacsot, mozdulni nem tudok, csak ha a János emel, aludni nem tudok, csak ha a János beadja a morfiumot, semmit sem tudok, csak köhögni. Én nagyon szegény ember vagyok.
Részvéttel néztem az öregre. Istenem, hát így néz ki egy gróf.
Csilloghattak már a kevély címerek a falakon; csikoroghatott már a szélkakas a tornyon, suhoghattak a selyemfüggönyök: nem volt már előttem annyi becsülete a grófi állapotnak, mint azelőtt.
Még aznap megkezdtem az új pályát. A délutáni postával érkező lapokat és leveleket olvastam fel a gróf teljes megelégedésére, s ezentúl ez volt a rendes foglalkozásom.
Nehéz munka volt az. Olvasni és örökké csak olvasni. A gróf a tülköt a füléhez igazítva hallgatta, s csak néha szólt közbe valami vezércikknél:
– Ostobaság! vagy: »Nem úgy van.« »Nem igaz.«
Néha elszunnyadott, és én is abbahagytam az olvasást, de a gróf annyira rá volt szokva a zsongásra, hogy fölébredt:
– No, mi az? Miért nem olvas? Hiszen nagyon szép, nagyon okos dolog.
Olyankor aztán elkezdtem bizonykodni, hogy olvastam, csakhogy őexcellenciája nem oda hallgatott, mire folytatni kezdtem akárhol. Ha nem volt olvasnivaló, újra elfújtam a már egyszer eltrombitált vezércikket, kezdve elöl, hátul, közepén, ahogy jött, neki úgyis mindegy volt.
Ha levelei érkeztek, azokat is én bontottam fel.
– Levél az excellenciád fiától – figyelmeztetém.
– A fiú, fiú – nyöszörgé. – No, mit ír a fiú? Mit ír?
De a levél közepén már elfelejtette, mit olvasok, s nemegyszer a szokott megjegyzéseiből eresztett meg egyet észrevételképpen a levélre:
– Ezek az infámis újságok… No, ezek nagy szamarak.
Szája nevetésre nyílott, mintha ezzel valami elmésséget mondana, s megvillant hófehér műfogsora az állkapcsai között.
Minden pénteken egy ezüst forintot csúsztatott a markomba, hogy menjek el a templomba, és imádkozzam érte. (Persze, hogy egyszer sem imádkoztam az öregért.) Vasárnapokon át pedig gyónni kellett járnom helyette a baráthoz, akit arra a célra tartott. Az összes heti bűneit feldiktálta nekem egy papirosra, s én a kápolnába mentem a lajstrommal, hol a barátnak felolvastam.
Minthogy a barát a grófnak minden bűneért, amit feloldozott, két ezüst forintot kapott, keményen rám volt parancsolva, hogy a gróf minden bűnére vigyázzak, s figyelmeztessem rá a bediktálásnál, nehogy rövidsége essék emiatt a mennyekben.
Ilyen volt az élet a tündérkastélyban, melyet annyiszor megbámultam azelőtt. Unalom, az igaz, bőven volt, de ahelyett aztán bőven volt, minden egyéb. Olyan lukulluszi lakomákat csaptunk néha-néha, hogy gyönyörűség volt végigenni, kivált a János inas nevenapját és születésnapját szokták megülni erősen. A szakács akkor kitett magáért.
De hát semmi sem tart örökké.
Egy nyári nap reggelén szokatlanul korán kelt János. Láttam az ablakomon át, míg bent ágyamban heverésztem, hogy már hajnal óta lót-fut, csattog, kalapácsol, kuffereket cipel le a padlásról, egyszóval lázas tevékenységben van.
A rendes időben felkeltem, s kimentem az ambitusra pipázni, ahol rendszerint a barát anekdotizált.
Egy ízben arra ment az inas, jó reggelt kívántunk neki, de bizonyos sajátszerű közömbösséggel tekintett ránk.
– Mi baja, János bácsi? – kérdém.
– Pakolok – mondá kurtán.
S valóban láttuk, amint bőröndöket összekapcsol, batyukat összegyömöszöl, s nagy sietségben jár ki s be a belső szárnyban.
Végre úgy dél felé megjelent egy talicskás ember a kastélyudvaron, János föltette a pakkokat, és így szólt:
– Vigye ezeket a vasúthoz. Vigyázzon, nehogy elveszítsen valamit. Összesen hat darab.
A talicskás ember vígan gurította ki járművét, János pedig újra bement a belső szobákba.
Bizonyos kíváncsiság fogott el, hogy mi történhetik itt.
Nemsokára ismét kijött János, felső kabátjával a karján és a gróf egykori ezüst sétapálcájával a kezében.
Ránk nézett, de egy szót sem szólt, majd közömbösen ment végig az udvaron a kapu felé.
A kapus, Nagy Márton uram, éppen kinn állt, s ásítva, huzakodva szólítá meg:
– Fölséges időnk van ma, János.
Az ég kékje felhőtlenül mosolygott le. A nap aranyos sugarait pazarul szórta az ódon falakra. A grófi konyha füstje azonban meglehetősen alant szállt nagy, széles szalagokban, míg a park lombos hársfáin össze nem tépődtek.
– No megjárja – felelte János, egy pillantást vetve az égre –, de alighanem lesz eső.
S ezzel szép csendesen kiballagott a kapun. Hanem a külső oszlopnál mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, visszafordult egy percre s odakiáltott a kapusnak:
– De nini, Marci bácsi, majd elfelejtettem mondani, hogy nézzenek osztán be is, mert az öreg ma virradóra odébbállott.
Berohantunk a hálószobába. Igazat mondott a hű inas, Csakugyan ott feküdt az öreg a puha selyemágyban viaszsárgán, halva.
A nap ide is benevetett. Amely alatt feküdt, a piros selyempaplan is nevetett.
De miért is ne nevetett volna?
Hiszen nem lett itt árva senki, csak az a két mankó, mely az ágyhoz volt támasztva.
