A LŐRING KALAPJAI • 1886 (37. kötet)
A LŐRING KALAPJAI •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
– Te Lenci – mondám egy nap Lőrinc barátom mellé letelepedve, ki a »Figaró«-t olvasta a kioszkban –, hol vetted ezt a szép kalapot?
A jámbor férfiú letette az újságot, leemelte kalapját a fejéről és ő maga is megnézte.
– Na – szólt –, megjárja no. Kolozsvárott vettem a kalapot.
– Hogy adod nekem?
Újra a »Figaró« olvasásába merült s csak úgy gépiesen jegyzé meg:
– Rendelek neked egyet.
S azzal tovább olvasta a »Figaró«-t.
– Nem, nem – vágtam közbe, mert valóban megtetszett a kalap könnyed és elegáns formája –, nekem ez a kalap kell.
– Öreg kalapot csak nem viselsz. Adj a fejedről mértéket, s még ma írok a kalaposnak. Jó lesz?
– Nem ér semmit. Ennek már megvannak azok a bizonyos gyüremlései, amelyek utolérhetlenek. Egyszóval, éppen az az állása tetszik nekem, amit a viseltesség kölcsönöz neki. Engedd át a kalapot, Lenci.… no, tedd meg már azt az örömet.
Addig-addig turbáltam az olvasásban, hogy végre is elunta:
– Isten neki – szólt némi türelmetlenséggel –, látom már, hogy nem hagysz olvasni. Hát neked adom a kalapot, ha…
– Parancsolj, kérlek!
– Ha egy újat veszel helyette.
– Szívesen. Menjünk azonnal.
Bementünk Skrivánhoz s Lenci egy széles karimájú fehér szalagos szürke kalapot keresett ki magának. Azaz nem nagyon kereste biz ő. Mindjárt ráállott az elsőre, amelyik jó volt. Nincs őbenne semmi, de semmi abból, amit hiúságnak neveznek. Igaz is, hogy csúnya ember s hanyag öltözködésű, aki nem adott az asszonyokra semmit, de meglehet, hogy csak azért, mert azok se törték magukat utána.
(Megjegyzem azonban, hogy ez a jellemzés még a kolozsvári kalap előtti korból van véve.)
Másnap már a Skriván-féle szürke új kalap alól olvasta a szokott órában a »Figaró«-t.
Egy pajzán ötletem támadt, mikor megpillantottam. Mert hiába hálátlan az ember és a gonosz tettekre hajlandó. Összebeszéltem Szabó Palival, ezzel a tréfákra mindig hajlandó rosszcsonttal – s az a kész tervvel menten odatelepedett Lenci asztalához.
– Mibe mélyedtél el úgy?
– A »Figaró«-t olvasom – mondá Lőrinc föl sem pillantva a lapból.
– Ejnye, beh pompás kalapod van.
– Hogy mi? – makogta Lenci szórakozottan.
– Hol vetted ezt a kalapot?
Lenci bosszankodva dobta félre a lapot s ingerült, gyanús tekintetet vágott Szabó Pali felé.
– A kalapomról beszélsz? Hát mit akartok az én kalapommal, he?
S ennek a szelíd embernek fenyegető hangja volt e pillanatban.
– Hát már az ember nem is olvashat a kalapja miatt? Hát mi az már ezekkel a kalapokkal? No, mit akarsz hát? – fakadt ki dühösen.
– Ugyan, ugyan – csillapítgatta Szabó Pali –, hát mi bújt beléd? Bántottalak én, vagy mi? Szóltam én hozzád egy rossz szót?
– Mit bántod a kalapomat?
– Bántja a kutya… hisz inkább dicsérem. Soha még én ilyen szép kalapot nem láttam. Csupa sikk. Van benne valami különös kellem.
– De kérlek – kiáltott fel a kalapot megvetőleg a márvány asztalra csapva –, van ilyen Skrivánnál ezer is.
– Tudod mit, Lenci, add el nekem ezt a kalapot.
– Ne infesztálj, kérlek, mert indulatba jövök. Hát nem mondtam, hogy ezer ilyen kalap van Skrivánnál. Hát nem tudsz Skrivánhoz menni?
– Nem értesz te ahhoz, Lencikém. Ezek a gyüremlések… becsületemre mondom, ezek teszik meg. Ez a csurgója, aztán ez a beütés a tetején.
– Hagyj békét efféle ostoba beszédekkel.
– Lenci, ha szeretsz, nem tagadod meg tőlem.
– Eredj Skrivánhoz!
– Édes kedves Lencikém – könyörgött neki a gaz Pali –, a legszebb kalapot veszem meg neked érte Pórfinál.
– Jól van – hörgé a csodálatos kalapok tulajdonosa –, menjünk, megteszem még ez egyszer, de már sok, ami sok.
És fölemelte fenyegetőn az ökleit.
Elmentek és másnap megint új, mégpedig fekete, pörge, beszegetlen kalapban ült Lenci a locsogó szökőkút tájékán egy törpe ákác alatt.
Most már Palival ketten kerestünk valakit, aki tovább szőjje az ingerkedést. Meg is találtuk Ocskoványi Miska személyében.
Kissé gyámoltalan fiú, aki legfeljebb »öntudatlan eszköznek« használható. Szabó Pali csak arra tanította ki, hogy Lőrinc roppant szenvedélyes kalapcserélő s hízeleg neki, ha a kalapjait dicsérik.
– Jó napot – köszönté a szerencsétlen Ocskoványi. – Ha megengedi?…
S leült melléje a székre.
– Hogy van, hogy? Kellner, egy kapucínert! Apropó hol volt ön a nyáron?
– Sehol – dünnyögte Lőrinc, ki ma feltűnően viselte magát, sokat kacsingatott a fel s alá hullámzó hölgyekre s bizonyos kacérsággal feszelgett székén, ami azelőtt éppen nem volt szokása. A »Figaró«-t is csak úgy ímmel-ámmal olvasta.
– Forró időnk van – szólt ismét Ocskoványi, megtörülgetve izzadó homlokát.
– Uhm… no… meglehetős – válaszolta Lőrinc kedvetlenül, az őt jellemző mogorvasággal.
– Hanem milyen szép kalapja van önnek…
Lőrinc úr szemeit elfutotta a vér, felugrott, mint a megsebzett vad.
– Uram – kiáltá hevesen –, mit akar ön a kalapommal?
– Én – hebegte Ocskoványi elsápadva – se-semmit, kérem… Meg akarnám ma-magamnak öntől sze-szerezni.
– Ön is! – kacagott föl mély keserűséggel. – Hát énnekem mármost el kell bujdosnom ebből az országból a kalapjaim miatt? Hát mi ez, mondja meg nekem, mi ez?
Csapkodott, hadonászott és káromkodott féktelen dühvel. Nagy idomtalan orrcimpái lüktettek, mint a kovácsműhelyek fúvói.
– Hát hajadon fővel járjak én már? Üldözött vad legyek, bujdossam önök miatt az erdőkben, emberi szem ahol ne lásson?
A szegény Ocskoványi Miska sóbálvánnyá ijedt. Tudta is ő, mit vétett!
– De ké-kérem uram.
– Ne kérjen semmit, ne szóljon semmit – ömlött a Lenci szájából a méltatlankodás áradata. – Ön egy ostoba hiú fiatalember, punktum.
– Uram, uram, türtőztesse magát.
– Igenis. Nem fogom magam türtőztetni, igenis, ön egy hiú fiatal bolond.
– De…
– Semmi de, mert tudja meg ön, fiatalember – s itt a penész szín girbe-gurba arca gúnyos becsmérlő kifejezést öltött, szemgödrei kidagadtak –, hogy nem ön az első ilyféle ember. El kell beszélnem önnek a dolgot.
– Miféle dolgot?
Lenci láthatólag lehűlt ezalatt, s szürke szemeivel elkezdett békülékenyen pislogni. Észrevette, hogy ingerült beszédje és gesztusai felköltötték a szomszédos asztalok figyelmét, nagy szőrös kezét tehát gyorsan a szája elé tette, és halkan mondá:
– Tudja meg ön, fiatalember, hogy ez már a harmadik kalap a fejemen három nap óta.
– Ah!
– Ön bizonyosan ismeri Pélyi Gyurit. Ez az ember meglát a fejemen egy kalapot tegnapelőtt és addig kínoz, míg eladom neki. Azt hitte a bolond, hogy az az ő fején is úgy fog állni, mint az enyimen… Látta benne? Mondhatom, pocsékul néz ki. Jól van, odaadtam neki. Megvesz nekem érte Skrivánnál egy más kalapot négy forintért s uram fia, abba meg a Szabó Pali bolondul bele tegnap. Addig öl, addig kunyorál, hogy végre is beleegyezem, S itt van ni, ma meg ön vesz üldözőbe a kalapomért…
– Nem tudtam, uram, bocsássa meg… szavamra mondom, nem tudtam – mentegetőzik a megriadt fiú.
– No hát tudja meg most fiatalember és ne költekezzék ostoba hiúságból. Lássa, ilyen kalap van száz is akár Skrivánnál, akár Pórfinál… higgye meg, mind ilyenek… hiszen kérem az egész város ilyeket visel, de ne csináljanak maguknak illúziókat – mert azok csak az én fejemen veszik ki magukat ilyen szépeknek.
…És e naptól Lőrinc természete egészen átváltozott.
Az egykori igénytelen, szerény és munkás ember hetykén sétálgat a Váci utcán s bizonyos kacérsággal nézegeti magát a kirakatokban. Minden héten vesz egy új kalapot s azt tanult gráciával viseli fején. Mintha mondaná a járókelőknek:
»Hej emberek, látjátok ezt a kalapot a fejemen.«
Látjuk bizony, de nem csak az ő fején. Sok-sok ember hord nálunk ilyet irodalomban, politikában és egyebütt.
