A DIALEKTUS • 1886 (37. kötet)
A DIALEKTUS •
1886
(37. kötet)
1886
(37. kötet)
Mikor még nem volt meg a szép új híd Szegeden, hanem régen-régen, a százszor kifódozott öreg híd újdonatúj korában, azt a statútumot hozta a nemes város, hogy minden nem odavaló ember egy garast fizessen egyszeri átmenetelért.
Szögedi embertől nem volt jussuk pénzt szedni, aminthogy nem is kaptak volna, mert azon időnek divatja szerint az volt az úr, aki minél kevesebbet fizetett, most pedig a virilista világban az az úr, aki minél többet fizet. (Hogy lehetett ennyire megfordítani a világot!)
Eleinte roppant jövedelme volt a városnak a hídvámból. Nekibizakodván, nagy lábon költött. Hanem apródonkint megjött a falusi nép esze is. Azt mondta a hídfőnél a vámőrnek: »szegedi vagyok«, és nem fizetett.
Tessék most a vámőrnek bizonyítani, hogy nem szegedi. Hogy ösmerje hetvenezer ember közül mindeniket? S hogy bizonyítson? Hiszen csak nem bolondult meg, hogy mindeniknek utána járjon azért az egy garasért, mikor az belejönne neki egy forintba!
Lőn hát, hogy a város hídjövedelme nagyon megcsappant, ami pedig érzékeny csapás vala.
Bölcs városatyák eleget törték a fejüket, miként lehetne olyan rendszert behozni, mi kizárná a csalást, s megnyitná a régi jövedelem zsilipjeit?
Hasztalan volt. Támadt egy-egy ötlet, egyik is, másik is kigondolt némi újítást, de a bajon nem lett segítve. Évtizedek múltak el, de egyetlen szabályzat sem vált be, pedig senki sem a »perpetuum mobile«-t kereste, hanem ezt. Természetes is, mert ez volt a nehezebb.
Aztán meg nagyon szép prémium volt rá kitűzve.
Ki volt mondva, hogy ha olyan okos ember akad az országban, aki a szegediség és nem szegediség ellenőrzésének módozatát kitalálja, az lesz Szegeden a főbíró.
De már a reményről is lemondtak, évek tűntek el meddőn, s a híd alig hozott be többet, mint amennyit a tatarozása fölemésztett, midőn egy nap csak beállít a »torony alá« (így hívják Szegeden a városházat) a nemes, nemzetes magisztrátus színe elé Damók Mihály uram őkegyelme, rangjára nézve polgári szabó a Móra városrészben.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, nagy jó uram.
– Mindörökké, Damók Mihály uram. Mi jót hozott kend – kérdé a főbíró. – Ugyan kapóra jött, mindjárt vétetek mértéket egy kabátra.
Damók Mihály erre megrázta magát kevélyen, és így szólt:
– Nem a kabátjáról jöttem én most mértéket venni kegyelmednek, hanem a főbírói székéről.
– Mi a kő? – nevetett a főbíró, Tóth Mihály uram.
– Úgy, úgy, hiába vigyorognak kegyelmetek – folytatta hetykén –, itt vagyok, itt állok, én Damók Mihály, kitaláltam, hogy a nem szegedi embert mindet meg lehet ösmerni.
– Megbolondult keed! – nevettek a tanácsbeliek.
De Damók uram váltik erősítette, hogy úgy van s kész a próbát megtenni, legott a hídfőnél, hanem erre nézvést össze kell hívni az egész város főembereit.
Nosza, a hajdúk nyomban beszaladgálták a város tekintélyes perszonáit s különben is terjedt a hír, mint a futótűz, hogy Damók Mihály »megtalálta a hídvám módját« (lehetetlenség az egy szabótúl, kételkedének a népek). Egy óra múlva már óriási tömeg álldogált a »Halpiacon«, s zsibongva, fejcsóválgatva várták a rettenetes csodát.
Kevéssel ezután jött a városi magisztrátus, s köztük kullogott a szabómester is. Beh sok gúnyos mosolygás volt az arcokon.
– No hát, lássuk a tudományát, majszter – mondá a főbíró, mikor végre a hídfőnél megálltak.
– Jó – mondá a szabó –, tehát tegyük fel, hogy most én vagyok a vámőr.
– Helyes, tegyük fel – hagyták rá a tanácsnokok.
A nép röhögött.
A makói országúton csinos kackiás menyecske lépegetett begyesen a híd felé, fején egy kosárral, amelyből apró récék kandikáltak ki vidoran. Utána hosszú sorban jönnek különféle tarka alakok, de ő ér be a leghamarabb.
A szabó eléje állt, mikor a bódéhoz lépett.
– Hova való? – kérdé hivatalos hanghordozással.
– Szögedébe – felelte az kényesen.
Síri csönd állt be, mindenki feszülten várta, mi lesz most.
– Hüm – mondá a szabó meg nem zavarodva. – Hát mondja meg nekem, mivel eszik kendteknél a levest?
A menyecske összecsukorította a kívánatos piros száját, s kellemeztetőn selypíté:
– Kanaává!
– Úgy?! – kiáltott fel Damók uram diadalmasan. – Akkor hát fizet egy garast, mert Szegeden kanállal eszik a levest.
A tetszés viharos zaja tört ki a tömeg között. A tanácsbeliek összesúgtak. Tóth Mihály uram, a főbíró, elkezdett mindenféle színeket játszani.
De csitt. Most egy másik utas közeledik a hídhoz, hórihorgas öreg parasztember.
– Hová való? – riad rá a szabó.
– Szögedébe – mondja az jámbor arccal.
– Mivel eszik kendteknél a levest?
– Kalánnyal.
– Úgy? Fizet kend egy garast, mert Szegeden kanállal eszik.
Most aztán egetverő éljenzésbe tört ki a tömeg, nagy ujjongások közt vállra emelték Damók uramat, aki az ő rendszerét, nagy bölcsen, a Szeged környékén divatos különféle szójárásokra állapította, melyek mind különböznek a szegeditől.
Ezentúl ezt a metódust követték a hídnál, s hosszú évtizedekig nagy jövedelmeket hozott a városnak.
Damók Mihály uram emlékét ma is hálásan őrzi a krónika.
Főbíró nem lett belőle, az igaz. De hát miért nem lett?
Nem engedték a csizmadiák.
A nemes csizmadia céh ugyanis holtra vált volna a szégyentől, ha egy szabó uralkodik vala felettük.
Petíciót adtak be: azt mondták, inkább elköltöznek valamennyien Miskolcra. Járjon az egész város mezítláb.
Végre is úgy dőlt el a dolog, hogy a magisztrátus közbelépett Damók uramnál, álljon el a jogától a főbíróságra ennyi meg ennyi arany forintért.
Megalkudtak, parolát csaptak (annak az embernek az öregapja vágta szét, akitől én ezt a történetet hallottam), s a kialkudott sommát aztán kivetették sarcnak a csizmadiákra.
