A MODELL • 1885 (37. kötet)
A MODELL •
1885
(37. kötet)
1885
(37. kötet)
Gyakran szoktam megfordulni a piktoroknál. Víg fiúk, kellemes életet visznek. Az ő mesterségük nem olyan rideg, mint a miénk, mert ők modellek után dolgoznak. A szép leányok és menyecskék nem ritkák az ő atelier-jükben.
Sok mindenféle rajzot és elbeszélést írtak már a modellekről. De engem mégis meglepett egy eset, melynek szemtanúja voltam.
Az egyik festő barátom, akivel naponkint találkozni szoktam a kávéházban, egy este dicsekedett előttünk.
– Fölséges modellt találtam. Oly szép, mint egy madonna, vagy még annál is különb. Csupa üdeség, csupa harmat.
– Hol szerezted?
– Egy emberem van, egy ex-takács, annak szoktam adni megbízást.
– Mit szándékozol festeni?
– Egy nimfát, amint vékony, majdnem átlátszó lepelben kilép a vízből.
– Teringette! És alkalmas?
– A legszebb arc, melyet valaha láttam, a legtökéletesebb termet, s vegyünk hozzá igazi Loreley-hajat. Észbontó leány, barátom. Oh, micsoda kép lesz az! Megnyerem vele a nagydíjat!
– S te csak a képre gondolsz?
– Hát mi másra?
– Az ördögbe is, a szép leányra.
– Eszembe sem jutott. Ha én képet festek, én csak a művészetemre gondolok.
– Oh, ti mindnyájan naivok vagytok. Hogy hívják a leányt?
– Molnár Zsuzsika.
– Árva?
– Nem, egy szegény szűrszabó özvegyének a nagyobbik lánykája, aki az én ex-takácsommal lakik egy pincében. Az anyja beteg, pénz kell orvosságra., azért határozta rá magát, hogy ülni fog.
– Ült már?
– Nem, holnap kezdi. De félek tőle, meggyűlik vele a bajom, mert nagyon szégyenlős.
– Nem bánod, ha holnap meglátogatlak az atelier-edben?
– Elvárlak.
Másnap délelőtt beállítottam a művész lakására; hanem mikor éppen ki akarom nyitni a műterem ajtaját, hangos női sírást hallok belülről.
Tehát a kicsike sír?
Vajon mi történhetik bent?
Biz én megtettem azt az indiszkréciót, hogy bekukucskáltam a kulcslyukon.
Károly barátom térdelt ott egy mennyei jelenség előtt. Oh, a kópé! A farizeus! Pedig hogy fogadkozott tegnap.
No, ezt a poétikus jelenetet nem rontom el, hanem magam is végignézem.
A leány ott állt kivörösödve, mint a láng, a mellénykéjét kikapcsolta, és lehúzta a félválláról, láttatni engedve gyönyörű idomait.
A festő előtte térdelt összetett kezekkel:
– Oh, ne ellenkezzék. Lássa, boldogságom függ ettől. Hiszen senki sem látja.
(Ejnye, gonosz csont! – suttogtam magamban.)
– Nem, nem, eresszen, én elmegyek – lihegte szakadozottan. – Én itt nem maradok. Én azt meg nem teszem ezért a kerek világért, amit tőlem kíván.
Az ártatlanság hava fehérlett a gyermekleány homlokán, s szűzies szemérem fénylett a könnyeken keresztül az igéző pillák alatt.
– De hiszen nem akarok én semmi rosszat. Hát mi van abban, hogy leveti a ruháját egészen, s ebbe a finom lepelbe burkolózik? – esengett Károly.
(Oh, te mennyei birka! Hát csak erről van szó?)
– Vegye úgy – folytatá –, mintha itt sem volnék, mintha senki sem látná.
– Nem, nem – kiáltá a leány dacosan –, eresszen.
– De gondolja meg, kisasszony, hogy dupla árt fizetek óránként, hogy édesanyja meggyógyul, ha jó ápolást nyerhet, ha kegyed pénzt visz haza.
– Meghalnék – nyögte bágyadtan –, meghalnék a szégyentől.
– Térdeimen kérem, Zsuzsika. Örökös hálára leszek kötelezve. Itt van ez a Krisztus-kép a falon: itt esküszöm meg magának előtte, hogy még egy illetlen tekintettel sem akarom megsérteni. Nem olyan dolog ez, amit szégyenelni kellene. A festő csak annyi, mint az orvos. Hányszor tették meg már grófnők és hercegnők, hogy minta gyanánt ültek a festőknek. Vesse le már azt a mellényt. Engedje, hogy lehúzzam.
Lehúzta a másik válláról is, a leány megdermedve nézte.
– No, most a szoknyákat oldozza ki… Essen keresztül rajta! Ne féljen! Csak a macska fél, de a Zsuzsika nem fél. Édes kisasszony, ne legyen olyan gyerekes… Hiszen már nagyleány.
– Hisz éppen az, éppen az! – kiáltá szívszaggatóan.
A művész hozzáugrott, s egy pajkos mozdulattal kieresztette a bogot. A kis perkálszoknya lecsúszott a padlatra.
Most volt még csak igazán szép!
– No, még a többit, no még egyet…
– Nem, soha! – mondá tompán. – Eresszen, vagy tüzet kiáltok.
– Akkor hát isten neki, lemondok tervemről – sóhajtott fel a művész szomorúan –, vegye fel a ruháit, kisasszony. Hazakísérem.
Zsuzsika mohón kezdett öltözködni, s én siettem elhagyni helyemet, mert most alkalmatlan lett volna benyitni, hazamentem.
Este kötekedve kérdeztem Károlytól:
– Nos, ül-e már az új modell?
– Nem akar beválni.
– Hogyhogy?
– Nem akar levetkőzni semmi áron.
– Tehát abbahagytad?
– Nem még egészen, még mindég folynak a rábeszélések.
Másnap is kedvetlen volt, harmadnap hasonlóan szidta az emberiséget, mely fel nem fogja a művészet intencióit, de annál sugárzóbb arccal jelent meg harmadnap a kávéházban:
– Megvan a nimfa, barátom, azaz meglesz.
– Ne mondd! Mégis ül hát Zsuzsika?
– Ül. Rávettük.
– Csodálom, hogy ráállt.
– Gyere, nézd meg holnap.
– Hogyan? Nem szaladna el?
– Nem az, mert észre sem venné, ti. olyan föltétel alatt sikerült rávenni a vetkezésre, ha bekötjük a szemét, hogy ő magát ne lássa.
S valóban, mikor másnap a műterembe nyitottam, ott állt csendesen, nyugodtan, átlátszó leplében meztelen, jobb lábával előre lépve, mintha a folyamból jönne.
Gyönyörködve siklott el szemem fölséges termetén, egyetlen illetlen gondolat nem támadt bennem.
Olyannak tűnt fel, mintha az igazság istenasszonya lenne a bekötett szemeivel.
Pedig csak egy szemérmes leány volt, az ártatlanság naivitásával.
Még egyszer voltam Károlynál. Mikor azután a kép elkészült, Zsuzsikát felöltöztettük, szemeiről levettük a köteléket, s mikor meglátta magát a képen olyan illetlen attitűdben, felsikoltott, és ájultan rogyott össze.
– Szegény leány – mondám Károlynak. – Ez ugyan sokat szenvedett ennél a munkánál.
– Mindegy, de most már megvan! – kiálta diadalittasan. – A nagydíj biztos.
– Én is azt hiszem. De igaz, mit fizettél a szegény gyermeknek óránkint? Elfelejtettem tőled megkérdezni.
– Sokat. Nem mondtam el azt mindjárt akkor?
– Nem szóltál semmit. Egy forintot?
– Bajos azt pénzbe kiszámítani.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy feleségül vettem.
– Csak tán nem bolondultál meg?
– Hja, barátom, másképp nem akart ülni. Márpedig az ember, ha alkalmas modellre talál, nem okoskodhatik kicsiségek felett.
Úgy, úgy! Ilyen bolond emberek a piktorok!
