FORTUNA SZEKERE • 1885 (37. kötet)
FORTUNA SZEKERE •
1885
(37. kötet)
1885
(37. kötet)
Fortuna istenasszony édes mosollyal kopogtatott be egy szerény alföldi hajlékba.
Azaz nem is kopogtatott az ajtón (nem szokta ő azt tenni). Puha lépteivel nesztelenül besuhant, s bűvös kezével megérintette a ház népét úgy, hogy azoknak a szívök elkezdett örömükben ugrálni.
A kiállítási sorsjegyük kijött. Ezerszer megnézték, ha nem álmodnak-e. Egész valójukat megreszkettette kéjesen. Valóság. A sorsjegy nyert. Átnéztek minden lapot remegve, félénk pihegéssel. Mindenik lapban az a szám nyert. De hátha mindenütt nyomdahiba? Egy álmatlan, de örömteli éjszakát töltöttek, meg egy fél napot, hogy az új lapok nem-e fognak hozni »hibaigazítást« a számokra nézve.
Nem jött a lapokban semmi. Most már hát színvalóság! De a világ csak úgy forgott, mint azelőtt, a kakasok kukorékoltak, a borjúk bőgtek, az emberek mentek fel s alá, s ez mind olyan csodálatosnak tetszett nekik… Hiszen igaz, hogy tegnapelőtt is így volt. Hanem tegnapelőtt ők még nem tudták, hogy húszezer forint urai (mert annyit nyert a kiállítási sorsjegy).
Úgy érezték, hogy mindennek meg kellett volna változnia a világrendszerben, mert ők egészen megváltoztak, mióta a sorsjegy beütött. Tarka szivárványos tervek úgyszólván egymást tolták a szerény nádfödél alatt. Húszezer forint rettenetes összeg. Annyi pénz talán a király kincsesládájában sincs egy rakáson. Szinte megdöbbentek a rettenetes összegtől. Mert hát mi marad most már a többi embernek? Mivel járnak ezentúl az emberek a vásárokra, a boltokba?
Képzelni, de leírni nem lehet a sok kellemetes plánumot. Kétezer forintért egy nagy-nagy jószágot veszünk a mienkhez, ezerrel nagyobbra építjük a házat, ötven forintért beruházzuk magunkat. (De hova tesszük a rengeteg ruhát?) Az anyjuk egy aranygyűrűt kap (Isten neki, szánjunk rá tíz forintot), a leány nagy selyemkendőhöz jut, az is belejön vagy húsz forintba, de hát a többi pénzzel mit csináljanak? Kitaníttatják vele a fiúgyereket. De hát aztán a többivel? A gazda egy dupla puskát vesz magának A kertre új lécsorompót csináltatnak kopjás kertajtóval. És még mindig iszonyú összeg marad. Azzal aztán csakugyan nem lehet már egyebet csinálni, mint hogy elküldik valami takarékpénztárba. De hátha be sem veszi a pénztár? Hátha nem biztos a takarékpénztárban. Ej no, azzal ne sokat törődjünk, a legutolsó esetben betesszük az angol bankba. Arról mondják, hogy a legbiztosabb a világon.
Hanem már most az volt a fődolog, elhozni Pestről a rettentő summát.
Hohó édeseim, ehhez nagy óvatosság kell. Baj van, nagy baj van. Megkértelek ugye, hogy tartsuk a dolgot titokban. Ihol ni, az egész faluban híre ment. Hogy én magam is beszéltem? Hát az igaz, nem marad meg az ember nyelvén. De most már megvan az irtóztató veszedelem. Mit gondoltok, annyi pénz! Ránk támadnak, megölnek! Hogy nincsenek most betyárok? Lesznek, édeseim. A pénz szüli a tolvajt, ez a rablógyilkost. Hát én csak azt mondom, hogy mindenekelőtt egy vasládát szerezzünk, hogy mikor a pénzt elhozzuk legyen hová zárni. Éppen van is a városban a megbukott szappanos komámnak egy Wertheim-kasszája, holnap bemegyek, megveszem és kihozom.
De még a kőmívesekért is el kell küldeni íziben, hadd csináljanak az ablakokba rostélyzatot, s a konyhaajtó fölibe egy vasajtót. Hogy ehhez pénz kell? Teringettét, majd ad a zsidó levett kalappal, ha megmutatom neki a sorsjegyünket.
Úgy is tettek őkegyelmeik, megvették a Wertheim-kasszát, megcsináltatták a rostélyokat az ablakra és a vasajtót. (Hanem nini, anyjuk, marcona szelindek kutyákról is gondoskodni kellene.)
Most már nyugodtan kerekedik útra az egész família. De még ez is kevés. Több szem többet lát. Egypár okos embert is érdemes lesz levinni, mert a pénzfölvevés mindig finnyás munka. Helyén legyen olyankor az ész és a figyelem.
Elhozták a sógort is, meg a gyerekek keresztapját. Úgyis mindegy már ilyenkor az a kis költség.
Azonban az a kérdés is fölvetődött, miben viszik haza azt a tömérdek bankót? Tarisznyában? Nem elég biztos? Belső mellényzsebekben. Az se jó. Asszonyi keblekre bízzák? Éppen nem célszerű. Hanem egy kis vasládát csináltattak, amihez egy lánc legyen erősítve, melyet folyton a keze körül csavarva tart valamelyikük a vasúton.
De mi haszna toldom-foldom az egész strapanciát, hogy miként alkudtak meg már otthon a kis szomszéd birtokra, az új lécre az ácsokkal: a vége úgyis az, hogy egy szép napon a múlt héten itt toppantak a kiállítási sorsjegyek igazgatóságánál.
– Mi tetszik? – kérdék ámulva a betóduló família láttára.
– Eljöttünk, hogy fölvegyük azt a kis pénzecskét – mondá a családfő amaz alföldies ravasz gőggel, mely a nagy summát kis pénzecskének nevezi, a két garasra pedig azt mondja, »összeg«.
– Miféle pénzecskéért?
– Hát a húszezer forintért.
– Miféle húszezer forintért?
– Amit sorsjegyen nyertünk.
– Mutassa, kérem, azt a sorsjegyet.
Gazduram kigombolgatta a mellényét, s kivette a zsebkendőből és tíz itatóspapirosból a sorsjegyet, aztán hátrált vagy két lépést, és onnan mutatta a számokat, de átadni nem merte.
– Tessék csak ideadni.
– Majd bizony. Kézből kézbe. Kérem a húszezer forintot.
– Az nem megy ám olyan kurtán.
– Mi? Tán nincsen annyi pénzük – mondá a gazda fejvakarva. – No, azt szeretném látni.
– Önök nem pénzt kapnak – mondá a sötét kabátos úr –, hanem…
– Hanem?
– Ékszert.
– Mit?
– Egy collier-t.
– Egyet? Hát aztán? – szólt meghökkenve a nyertes.
– Hát aztán vége, kvittek vagyunk.
– De nekünk a pénz kell, hallja az úr. Oda van írva, hogy 20 ezer forintos nyeremény, mi a húszezertől nem tágítunk.
– Ahogy tetszik, mi sem tágítunk.
Nosza most már egy fiskálishoz kellett menni, s tanácsot kérni tőle: mit csináljanak?
A fiskális tíz forint lefizetése után azt a tanácsot adta nekik, hogy fogadják el az ékszert, mert hiába, ez már mindjárt így volt rendezve, hiszen az majdnem mindegy, az ékszert el lehet adni az aranyműveseknek, valami keveset veszítenek rajta, de hát van miből.
Ezzel aztán megnyugodtak az alföldiek, s cum gentibus elmentek az ékszerért. De már a nagy örömük megcsappant egy kicsit.
Az ékszert megkapták… Gyönyörű művű gyémánt nyakék ez, melyet Granichstaedten készített, s a sorsjegybizottság tényleg 17 ezer forintért vette meg 20 ezer forintos tárgynak.
Ha már megveszik is az aranyművesek, 3 ezer forinttal kevesebb jut az angol bankba.
Mihelyt kezükben volt a kincs, beállítottak az első arany műveshez, hogy adjon ezért nekik 17 ezer forintot.
– Hiszen nem ittam mákonyt – mondá az nevetve.
– Hát nem ad meg érte az úr annyit?
– Nem biz én.
– Hát nem ér annyit?
– Annyit nem.
– És mennyit ér?
– Hát talán megér tizenkétezer forintot.
Dühbe jöttek erre az alföldiek, s vitték az ékszert más aranyműveshez: az azt mondta nekik, hogy talán megér tízezer forintot.
Kétségbeesve rohantak a harmadik ékszerészhez, az csak nyolcezret mondott.
Megjuhászodva gyűltek össze egy vendéglőbe tanácskozni. Mit tegyenek? A negyedik boltba már nem mertek benyitni: mert minden kérdezősködés után kétezer forinttal lettek szegényebbek.
Végre is abban állapodának meg, hogy visszamennek az első boltba.
– Az úr mondta, hogy tizenkétezret ér az ékszer. Hát ehol van ni, elhoztuk. Ide azt a tizenkétezer forintot.
Az ékszerész mosolygott.
– Igaz, hogy annyit ér, de csak annak, aki ilyen ékszert meg akar venni. De ki az? Hol van most olyan ember, aki tizenkétezer forintért venne egy nyakéket? Azt még az Eszterházyak se teszik. Negyven éve árulok ebben a boltban, de még soha senki sem keresett nálam ilyen drága portékát.
– Hát mégis, mit adna érte az úr? – kérdé halotthaloványan a családfő.
– Semmit – felelte kurtán az aranyműves.
– Hogyan semmit? Hisz azt mondta, hogy tizenkétezret ér.
– De nekem nem ér, mert én csak olyan tárgyat veszek meg, amit tőlem is megvesznek.
Megrökönyödve ballagtak át a másik boltba, ahol tízezer forintra mondták. Tízezer forint is szép pénz.
De a másik ékszerész is azt mondta: őneki nem kell az ékszer, hanem tudják mit: rontsák el az egészet, és adják el mint anyagot, szedjék ki belőle a gyémántokat egyenként… mégis be lehet érte hozni egy kis összegecskét.
Az az összegecske szó nagyon bántotta gazduramat, becsapta az ajtót, s még egy próbát tett a nyolcezer forintos ékszerésznél.
– Itt van a collier 8 ezerért.
– Az öregapámnak sem volt annyi pénze.
– Hát nem veszi meg az ékszert?
– Nem kell nekem sehogy, mire kellene az én boltomban? Ilyen ékszert csak egy királyné viselhet, az pedig nem minden héten vásárol.
Megkapta ez a szó őkegyelmeiket, s midőn sok viszontagságok után estére haza kerültek a vendéglői szobába, felsóhajtott az öreg:
– Tönkrementünk!
Aztán tintát, tollat kért, s megírta a levelet Bécsbe, őfelségének:
Hogyha valami széppel akarná meglepni ő apostoli felsége a kedves nejét, ne sajnálja tőle megvenni azt az ékszert.
Bizony jutányosan adja.
Így esett meg egy alföldi famíliának a hirtelen való meggazdagodása és hirtelen való elszegényedése.
Hogyha mármost (szűk esztendő lévén) király őfelsége sem veszi meg az ékszert, akkor jó lesz anyjuknak vasárnaponkint az ünneplő kacabajhoz.
Hanem az új rácskerítésnek, meg angol banknak lőttek már!
