SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI • 1882
SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI •
1882
1882
Előbb a »Bokros« aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a »Tündér« éjfekete sörényét fonja be, azután sorban a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a vicispány hátaslova volna valamennyi…
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályúból itatnák a gózoni szent kút vizével, mégsem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróccal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, mégpedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind a morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilenc vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovaik szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.
…Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigrepülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.
…Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot, úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig bírta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép pirospozsgás menyecske jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Ráró nyaka és a szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn… szaggatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajon kivel beszélget?
»Mondja meg neki, a lagziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még mi lesz…«
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
»Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a kenderáztatóknál.«
János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.
»Ha a piros rózsát ejtem ki kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jöjjön.«
Gélyi János alig bírta felszerszámolni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijesszék? Aminek teste nincs, annak is árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kísért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.
– Ki volt az az ördög nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
– Vőnekiné, a templomsorról.
– Mit keres nálad az a boszorkány?
– Egy kis élesztőt kért szegény.
– Hüm! Hát kenyeret dagaszt őkigyelme? …No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, egy perc alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukakkal, aprózó táncban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a cifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az acélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyújtani az anyaföldet, szíve megdagadt örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd vesszen magva a különb fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arcára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályvarózsára, pirosra, fehérre.
Megmondta… így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.
– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, nem szívesen teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek, s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jöjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.
– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restell. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lagzi.
A kenderáztatókhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!… A felesége arcát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.
…S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnnyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!
– Irgalom, segítség! Oh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klára. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…
– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!
– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:
– Gyí, Tündér! Ráró!
Aztán odahajította a két kibontott gyeplőszárat a Bokros és a Villám nyaka közé…
