A »KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA« • 1882
A »KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA« •
1882
1882
Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni…
Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők, mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…
Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a »Királyné szoknyáján« (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között. Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s hogy íme most a szemét ő is behunyta, az lett volna igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a »Csipke« dűlőbe; árok hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy »hasznavehetetlen«.
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, hacsak még magához a királyhoz egy instáncia?… De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a »Csipke«, Erzsié pedig a selyemrét, a »Királyné szoknyája«. No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények…
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte öklét. »Hej, ha most itt volna, aki koldussá tett!« Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bércek azt mind megértenék!
Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A »Királyné szoknyájá«-nak mintha ránca volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványak ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen…
Igaz, hogy az övé belőle a legcsúnyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mezsgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres…
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A »Királyné szoknyáján« sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A cukorrépa is lám, hogy nekiindult a túlsó végben… Nem kell ezt a földet mégsem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?…
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha sohasem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a picike gyenge füvek erősebbek az embereknél…
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palóc föld szép, színes kövei. Hát biz ezeket nemigen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki.
Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arca is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizonyisten, jól van az így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította.
– Jó estét fiam! Hova való vagy?
– Csoltóra.
– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.
– A Gyócsi Imréé – mondá kelletlenül.
– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a Bogátot.
– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
– Csintalan, majd mindig csintalan…
A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:
– Hol lakik az a Gyócsi?
– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva.
– Akkor hát veled alkuszom meg.
Imre nem bírta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utána jön a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.
Gyanús szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve, várakozólag.
A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arcán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály őkigyelme felelgetett neki.
– Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostohafiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az! Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá:
– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arccal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje első szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.
Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne tetszenének!
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda vonja, mintha azt mondaná: »Látod, mim van nekem!« Aztán ő is visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyiké és többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros.
– Az a gazdag ember – vágott bele élénken Mudrik Mihály –, akié az üveghuta meg a nagy majorság?
– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arca olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.
– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem jutott, legyen az enyim.
– De ha jól megfizetném?
– Nem adom én azt még talán…
Gondolkozott, micsoda nagy dolgot mondjon:
– …Még talán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott.
– No, jó, jó… látom, hogy igazi palóc vagy… odanőttél a röghöz, – akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét. Adok érte évenkint ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz forint! Még a »Királyné szoknyája« sem ér talán annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a…
Eszterke volt az első gondolatja.
– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem.
De az Eszterke nem nevetett, makrancos arcot vágott. Hogy ím az egyik kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem cukorból van.
– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket.
S durcásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még egyszer megnézte.
– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
– A kis húgom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje ilyenekkel.
– No, fiam – mondja a hutás fölugorva –, tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?
A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről.
Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni sokáig.
Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát.
Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni, ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a »Csipke« még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymás után öntötte el a réteket s akkora nádast növesztett a »Királyné szoknyáján«, hogy évről évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét.
