A GYEREKEK • 1882
A GYEREKEK •
1882
1882
Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy két mágnás-familia került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de még lámpás is van a homlokán. Mégpedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni, menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is – gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házasemberek! Oh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, de most még – uram én istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom-portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?
– Az ám – mondja az hüledezve –, én sem, Józsi, én sem ettem.
– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.
– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arccal osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.
– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.
– Oh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy az bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mindjárt ő lett az úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluba ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrta, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nemegyszer.
– Hát akkor ugyan mi lenne?
– Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi…
– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt. Meg mered-e tenni?
– Én? Már hogy én? – selypíté Anna húzódozva.
– Éppen hogy te. Asszonyok dolga az ilyen.
– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.
– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… látod!…
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva szemeit, szelíden suttogta:
– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…
– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.
– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
– Jó, nem bánom, de a csengőket is föltesszük a lovakra.
– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
– Én pedig nem megyek a csengők nélkül – durcáskodék Anna –, inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portájára a csengő szán.
Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:
– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mindjárt kezdi.
Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, már fent a kocsin rágyújtott:
– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor mögött; orcáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt; szíveik hangosan dobogtak.
– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna, amint egy-egy erősebb hangot odahozott a szél –, istenem, istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!
