A GÓBÉK GÓLIÁTJA (Öreg krónikákból) • 1886 (38. kötet)
A GÓBÉK GÓLIÁTJA
(Öreg krónikákból) •
1886
(38. kötet)
(Öreg krónikákból) •
1886
(38. kötet)
Karácsonfalván még ma is mutogatják a Dimén József uram portáját, aki anno 1820. aug. 21-én szenderült jobb létre. A »Tarka« nevű lova megbokrosodott és levetette. Olyan szerencsétlenül talált leesni róla, hogy szörnyet halt. Ha lóra nem ül, talán ma is élne, mert lehetetlen az, hogy a halál az igazi alakjában bántani merte volna Dimén uramat.
Pásztortüzek mellett, búbos kemencék kedélyes melegénél még ma is emlegeti a székelység az öreg Dimént, pedig már ritka az olyan eleven ember, aki emlékeznék rá kisgyermek korából. S minél tovább tologatják a régi esztendőket az újabbak, annál nagyobbá, ragyogóbbá válik alul a Dimén alakja; a legendák dics-sugarai rásütnek; a regés, rózsaszínű köd belepi, és mint a balzsam, épen tartja.
Ha ez így megy, nagyobb lesz idővel őkegyelme vitéz urunknál, Csabánál, különb lesz a rabonbánoknál, okosabb lesz a nagy-magyarországi Deáknál, és furfangosabb, elmésebb lészen a keletiek híres Hodzsájánál, akinek annyi pajzán tréfát, annyi virgonc ötletet tulajdonítanak az igazhivők utólagosan, hogy szeri-száma sincsen.
Ám hogy ne essék igazságtalanság se Csaba királyfin, se a rabonbánokon, írásba szedem Dimén József uramat, hogy »ennyi volt és nem több«.
Egy ölesnél magasabb ember volt, s e roppant izomú testben éppen olyan nagy lélek lakott. Bölcsességének, velős mondásainak egész Székelyországban híre vala, úgyhogy messze vidékről jövének hozzá tanácsadásért egyesek úgy, mint küldöttségek, s amire Dimén azt mondta: »úgy van és nem másképp«, az annyit ért, mintha a törvényben lenne megírva. Azzal nem is ellenkezett a székelyek közt senki: »ha Dimén mondta, akkor úgy van«.
Vagyontalan ember volt, és az iskolákból sem frekventált többet egy-két klasszisnál Enyeden, hanem a természetes esze nemcsak kipótolta a műveltség hiányát, hanem túlragyogta a tudományosságot.
Hol született, nem tudni, hanem annyi bizonyos, hogy Uzonban lakott akkoriban, midőn a karácsonfalvaiak hozzájövének egy nagy pörükben tanácsért. Dimén megmondta, mit tegyenek, és a karácsonfalvaiak azt kérdezték tisztességtudóan, mivel tartoznak a jó tanácsért.
Semmivel. De ha a pört megnyerik kegyelmetek, olyan darab földet tartoznak kihasítani nekem a határból, aminőt tizenkét miatyánk elmondása hosszáig körül tudok szántani.
– No, az bizony nem lesz sok – mondá nagy nevetve Kriston János, a bíró –, azt ugyan szívesen megadjuk.
– Tegyük írásba – sürgette Dimén.
Szerződést kötöttek, és meg is nyerték a pört, egy több mint ezerholdas pusztát. Üzentek is nyomban Diménnek nagy örömben, hogy álljon be immár az ekével, s isten nevében szántson körül magának, amit bír. Ők a maguk részéről a falu leghebegőbb emberét, Lisznyói Gábor uramat jelölik ki a miatyánkok elmondására, aki minden szót háromszor mond, s minden kimondásnál kétszer megáll.
A kitűzött napon megjelent a népszerű óriás a határ azon részén, amelyet kijelöltek, s ahol már együtt várta a magisztrátus.
Nézték, de eke nem jött utána. Egyedül jött, csak a vörnyeges »Mulko« vizslája poroszkált mellette, és a hóna alatt látszott hozni valamit, de azt a százrétű szürke köpönyege eltakarta.
– No, hát itt vagyok, atyafiak – szólt Dimén –, lássunk a dologhoz.
– Az ám – mondá a bíró –, de hol van hát az eke?
– Minden meglesz. A két tanúm is mindjárt utánam jön, aki majd ellenőrzi a Lisznyói uram miatyánkjait. Itt van-e Lisznyói uram?
– I-itt va-va-gyok-gyok – jelentkezik egy tömzsi, madárfejű alak.
– Szép beszédű ember kegyelmed! Már látom, hogy sok holdat ér nekem az elokvenciája.
A két elmaradt tanú is megjött, de biz azok sem hoztak magukkal ekét.
– Hát az eke? – türelmetlenkedett bíró uram újólag.
– Itt van a hónom alatt – szólt Dimén uram egykedvűen, s kivett egy filigrán gyermekjátéknak való ekécskét egy késpengényi nagyságú lemessel.
– Mi légyen ez? – kérdezék csodálkozva a karácsonfalvaiak.
– Hát ez az eke.
– No, ez ugyan furcsa tréfa. Hol vesz Dimén uram ehhez való jármos jószágot? – nevettek a székelyek.
– Majd mindjárt meglátják. Pszt! Gyere ide, Mulko. Pszt!
A vizsla odaszaladt a gazdájához, az kivett a zsebéből egy arra a célra készült hámot, és befogta a betanított vizslát az eke elé. A karácsonfalvai székelyek elkezdték a fejöket csóválni.
– No, most már kezdje el Lisznyói uram azt a miatyánk mondást, egy… kettő… három…
Lisznyói uram elkezdte, de a vizsla is elkezdte a népek nagy bámészkodása közt az útját, irtóztató gyorsaságban nekiindulván egy rettenetes tág cirkulusnak, mialatt a furfangosan készült kis eke pengéje spárga vékonyságú barázdát vágott mindenütt a vizsla után.
Mulkó úgy be volt dresszírozva, hogy mire Lisznyói uram a kilencedik miatyánkot elhebegte, vissza is került, de egy olyan nagy kört kerített be ezalatt, hogy nem annyira ő izzadt bele, mint inkább a tisztelt karácsonfalvai magisztrátus, kiknek homlokáról kínos verejték gyöngyözött, a krónika szerint. Mert hát egy egész kis dominium esett ki a közösből Dimén József uramnak.
A nagy csúfság megtörtént, de már ebbe bele kellett nyugodni, nem volt más mód, mint jó képet vágni az egészhez. A gonosz Góliát még ki is gúnyolta őket:
– A három miatyánkot, ami még járna, odaajándékozom a falunak, de minden lakos tartozik egy szekérnapszámot adni, ha majd a házamat fölépítem.
Dimén uram odaköltözködött aztán végképp Karácsonfalvára, s az így szerzett birtokon valóságos mintagazdaságot vitt, mai napig is a »Dimén paradicsomá«-nak nevezik azt a darab földet. Ez a csíny meg csak öregbítette nevét és népszerűségét, s később Karácsonfalva is belenyugodott a dologba, mert más réven sokat használt nekik a hatalmas székely, kit marcona alaknak, de mégis bárányszelídnek és jószívűnek rajzolnak a róla keringő hagyományok.
Később dulló-nak is megválasztották; s a megyében csakhamar legelső tekintéllyé nőtte ki magát. Olyanná, hogy mikor a székelyek lázongtak, II. József császár Dimén uramat hívatta fel Bécsbe, hogy csendesítse le őket. Dimén nagyon megtetszett a császárnak, ott tartotta több napig.
A későbbi években többször hítták Bécsbe az egyszerű székelyt ki otthon nem volt több dullónál, s fontos diplomáciai küldetésekkel bízták meg a magyarországi részekben is.
– Sohasem láttam ilyen nagyeszű embert – mondá róla egyszer József császár. – Mi lett volna ebből, ha valamit tanul is még?
Annyira kegyelték mindenfelé, a miniszterek, a nádor, a császár, hogy később nagyon elbizakodott őkelme, lemondott a dullóságról, és a főkirálybírákkal is félvállról beszélt.
Dicsősége akkor érte el tetőpontját, midőn József császár Erdélyben utazván, Dimén uramat vette a hintójába maga mellé, hogy az adjon neki információkat mindenről.
Egy ilyen párbeszédje hiteles alakban felmaradt, s megmutatja, hogy a góbéóriás milyen hangon diskurált őfelségével is.
Midőn a Balambánya felé menvén, a »Pásztor-bükke« alatt haladt el a császár kocsija, odaszól Dimén uram:
– Hic unus princeps occisus fuit. * (Itt egy fejedelmet megöltek. )
* Báthory Endre, a kardinális.
– Quare? – kérdé II. József.
– Quia malus fuit. (Mert rossz volt.)
A Rikán menve, aggódva kérdi a császár:
– Sunt latrones in silvis, Domine Dimén?
– Sunt, Domine Rex – felelte Dimén egykedvűen.
A császárnak nagyon tetszett egyszerű, természetes beszédmodora és rossz kulináris latinsága, melyet néhol oláh szavakkal pótolt Dimén uram, őfelsége nagy mulatságára.
Hanem a góbé magát a császárt is éppolyan furfangos módon főzte le, mint a karácsonfalvaiakat – de azt majd máskor beszélem el önöknek.
