MAGYAR BOSZORKÁNYOK (Ős mitológia) • 1886 (38. kötet)
MAGYAR BOSZORKÁNYOK
(Ős mitológia) •
1886
(38. kötet)
(Ős mitológia) •
1886
(38. kötet)
Hogy fogy és törpül az idők végtelenségében minden. Vegyük például a boszorkányokat. Valaha az ősidőkben várakban laktak, szépek, délcegek valának, arannyal átszőtt bíboros rokolyát viseltek, fényes négy lovon jártak, hadakat viseltek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyem hajzatuknak bűverejével.
Később azután oda lett a szép pofa, a vár, a négyes fogat, egyszerű seprőn vagy pemetén lovagolgattak a Gellérthegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És égették őket Szegeden, Nagyenyeden, mindenfelé.
Ma már az sincs. Ma már a Gellérthegy sem az övék, hanem Kerkápolyié. Sőt nem is lovagolnak ma már a boszorkányok, otthon húzódnak meg a csendes falukban, egyre szűkebb helyecskén, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk, csak hogy a tehenek tejét megrontsák.
Hanem valaha a pogány időkben, mikor még a rabonbánok osztogatták a parancsokat a székely földön, mikor még álltak a büszke várak, a Veneturnéé és Rapsonnéé.
Én istenem, milyen asszony volt az a Rapsonné!
Milyen harmatos volt annak az arca, milyen édes a kacsintása, hogy ringott az a szép sugár termete, mikor a tordai templomban megjelent. Nem volt az a közönyös szem, amelyik rajta ne veszett volna!
Várának nyomai még most is állnak. Még az útnak is ott van némi helye a kősziklák között, amelyiken járt prüszkölő deres paripáin Tordára.
Az út nem emberi mű; sok is volna az embertől. Rapsonné asszonyom az ördögökkel csináltatta azt.
Egy nap ugyanis magához idézte Rapsonné a főördögöt és így szólt hozzá:
– Csinálj nekem egy bűbájos utat Tordáig, alkudjunk meg, mit kérsz érte?
– Mit ígérsz, szép asszony?
– Egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt – mondá Rapsonné.
– Kész az alku – szólt az ördög –, tegyük írásba…
Ős székely betűkkel felírták a Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban az ördög piszkos fekete bőrére. Ez pótolta akkor a közjegyzői intézményt.
Az út készen lett hat nap alatt és mikor Tordán az istentiszteletre harangoztak, Rapsonné akkor indult meg aranykerekű kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülőhelyen.
Egyszer a Gergely nevű kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a fejéről és leesett az útra. A kocsis le akart szállani, hogy fölvegye.
– Ne bántsd, Gergely fiam – figyelmeztette Rapsonné. – Ülj veszteg. Öt óra járásnyi föld az, innen a kalapodig.
Pedig éppen csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s mégse volt más megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.
(Bezzeg milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta őket és nem a vármegye.)
Hanem az ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni. Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogtatta meg a hófehér fogsorát.
– Hát a hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?
– A szerződés szerint, szép nagyasszony!
– No, hát jól van.
Kivett a zsebéből egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.
– Itt a hegy arany, jó ördög.
Mire egy szempillantás alatt egyet fordított a kezén és a tenyér mélyedésbe odatette az ezüstpénzt, pajzán mosollyal mondva:
– Itt a völgy ezüst. Ki vagy fizetve.
Az ördög ámult-bámult s kétségbeesetten rohant… azaz csak rohant volna a fiskálishoz – de mikor még az ördögök itt fenn éltek, fiskálisok még nem éltek. Bölcs az isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek csináltak volna egymásnak konkurrenciát.
Ilyen pajkos, tűzről pattant s amellett szeretetreméltó boszorkány volt Rapsonné. Kifogott még az ördögön is. Nem is lett semmi baja egész holta napjáig.
Lám Veneturné asszonyom csúfosan megjárta! Nagy bajba keveredett a gonosz lányai miatt.
Pedig gyönyörűek voltak. Nemere szőke, Bóra barna.
Egyszer két fiatal levente jött a házhoz, azt mondták, hogy testvérek és megkérték Veneturnétól a két testvérleányt.
– Mi csak úgy megyünk férjhez, ha házasságunk után is együtt maradunk.
A leventék beleegyeztek.
– És csak úgy megyünk hozzátok férjhez, ha egy olyan várat fogtok nekünk építeni, amelyet az isten se tudjon bevenni.
A két levente hozzáfogott és fölépítette az erős, büszke várat, melyet ma is »Veneturné várának« neveznek a székelyek.
Mikor a Veneturné vára elkészült, az asszony a leányaival belement lakni legott, de amint beléptek a termekbe és körüljárták, egy nagy földrengés támadt legott s a vár összedült, részint lesüllyedt a két lánnyal egyetemben.
Több ezer év múlt el azóta, de a két leány még mindig ott jár-kel a föld alatt s jajszavuk kihallik a hegy gyomrából szélcsendes éjszakákon.
Egyszer a minap (úgy körülbelül a Mátyás uralkodása idejében) egy székely pásztorgyerek hozott hírt róluk.
Bemászott ti. egy sziklaüregbe kincset keresni s addig ment ment egyre beljebb a hegymélybe, hogy egyszerre rábukkant a Veneturné két leányára.
Akkor is sírtak és zokogtak.
– Meddig fogtok még itt senyvedni? – kérdé a pásztorfiú. – Mikor jöttök ki a napvilágra?
– Különböző idő múlva – feleltek a várkisasszonyok.
– Hogy értitek azt?
– Én mindaddig itt maradok, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak – zokogta a szőke Nemere.
– Én meg addig maradok – jajveszékelt Bóra –, míg a tehenek melegen adják le a tejet.
Tisztességes terminusokat szabtak a tisztelt kisasszonyok. Úgy látom, nem igen lesz többé szerencsénk hozzájuk.
