A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE • 1886 (38. kötet)
A BECSÜLETES GYURI TÖRTÉNETE •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Önök nyilván tudják, hogy a Majornoky Ferenc és Gál Katalin házasságából két fiú született. Bizonyosan azt is hallották, miért vált el az öreg a feleségétől. El volt, kérem, ez a házasság hibázva eleitől. Egy ügyvéd útján kötötték, pedig úgy látszik, mégiscsak az égben kell azt kötni, és nem az ügyvédi irodában.
Különben is az öreg Majornoky teljes életében szeles, makrancos bolond volt, hiszen éppen azért házasították is meg, ekképpen okoskodván a rokonai:
– Ferinek asszony kell. Az asszony rendesen elferdíti a férje eszét. Okos emberből bolondot csinál. Miért ne csinálhatna bolond emberből okosat? Egy fáradsággal megy a kettő!
Ami Gál Katát illeti, csinos leány lett volna, ha termetben nem olyan apró, s valószínűleg jó asszony válik belőle jó férj mellett, ha apja, a gazdag szappanos, alaposan el nem rontja a nevelését. Fölébreszté benne a rangkórságot, mely kivált a polgári osztályból bőven szedi az áldozatokat.
Szerencsét csinálni! Erről álmodnak azok a szegény polgárleányok… Nemesi koronát a zsebkendőik csücskébe. Szerencsét csinálni? Hát ugyan szerencse: átmeneti idegen földbe, idegen levegőbe?
Ha a venyige mondaná: »Ültess át engem le a virágos völgybe«, azt felelné a vincellér: »Kiment az eszed, kis venyige, hisz ott nem sütne rád a nap, a kövér föld kiégetne…« Vagy ha a fűzfa vágyakoznék: »Ássátok ki gyökereimet ott fönt akarok élni a hegyormon« – hogy dugnák össze fejeiket a buja sások, gólyabegyek, mocsárvirágok alatta, nevetnének, kicsúfolnák: »Jámbor fűzfa, a hegyoromra feljuthatsz, de nem élni, csak elhervadni…«
Hja, Gál Katalinnak senki sem szólt semmit!
Ferenc úr, azt mondják, eleinte, mikor meglátta, tett ugyan némi kifogásokat az apró termete miatt, de arra állítólag azt felelte volna vissza a leendő anyósa:
– Ne búsoljon, Majornoky úr, semmit. Majd elég magas lesz a Katka, ha a pénzesládájára ültetjük. (Hát persze hogy az elég magasság! )
El is vette, de bizony csak három évig éltek együtt. (Ha udvarias volnék, hatnak is mondhatnám, mert a háborús esztendők kétszeresen számítanak.) A harmadik évben valami pletyka kerekedett a környéken. Nem is érdemes beszélni róla, a régi sablon: katonatiszt… párbaj… elválás. (Ismeretes három állomás a házasság országában.)
Ferenc rosszul bánt a nejével, az asszony ennélfogva túlságosan jól bánt másokkal. Egyébiránt az ördög tudja, igaz-e? A válóperben az a bizonyos »engesztelhetetlen gyűlölség« volt fölhozva. Két szó, olyan széles és mély, mint két nagy zsák, amibe két ember szennyese belefér.
Ők nem oldozgatták, én sem rázogatom. Nekem úgyis csak a fiúkkal van dolgom, akik az anyjuknál töltötték gyermekéveiket az öreg szappanosék körében, mert az elvált asszony a szüleihez ment szalmaözvegyeskedni. (Nem is tudom, miért nevezik szalmának, ami voltaképpen tövis?) A szappanosék még úgyis büszkék voltak Katira, nincs az az alkalom, hogy a nagyasszony ne úgy említse: »Leányom, Majornokyné«. Hát még a két kis kölyköt hogy kényeztették, becézgették. Egész nevetség volt, mikor a vén Gál Péter minden évben verset tanult be az unokái névnapjára, és rigmusokban köszönté föl »Majornok urait«.
A fiúk valóságos ellentétei voltak egymásnak. Gyuri barna, Pali szőke; Gyuri jámbor, mély érzésű, Pali pajkos és léha természetű; Pali korán elárulta, hogy úrnak született, fintorította is az orrát a szappanszagra, hanem a szelíd lelkű Gyuri hévvel ragaszkodott a nagyszülőkhöz. Öröme is telt benne emiatt a nemzetes uramnak.
– Ez a miénk. Ez a hajlékonyabb ág, Pali, meglássátok, reánk nem ismer, ha majd négy lovon jár, de a Gyurikában megbízom, az ide hajlik.
Mikor aztán a nyolcadik évben átvette a fiúkat az apjuk, hogy a városi iskolákban kezdje meg neveltetésöket, az elválás annyira elkeseríté az öregeket, hogy Gál Péterné asszonyom a nagy búsulásba belehalt. Utánament az ő hites feleségének Gál uram is. Mert minek is élt volna már? Átkozott agyvelők kitalálták a milligyertyát. A szappanért pedig tulajdonképpen nem érdemes életben lenni, mert a gyertyamártás adja a jövedelmet.
Hiszen, ha a milligyertyákat föl nem találják, akkor az öreg nagy vagyont hagyott volna a leányára, és én most meg sem írhatnám ezt a történetet, de mivel a milligyertyákat csakugyan feltalálták, Gál uram ennek ellensúlyozásául mindenféle vállalatokba belekapott, és mire szemeit behunyta, annyira leolvadt a nagy hírhedt vagyon, hogy maradt is, nem is valami a szalmaözvegynek.
Pedig elkelt volna a sok is, kivált aztán, ahogy a két haragvó szülő közt, akik sohasem találkoztak, sohasem látták egymást azóta, megindult az elkeseredett verseny – a két fiú szeretetéért.
Sajátságos harc volt az! Olyat még nem jegyeztek fel annálék.
A fiúkról most már az apa tartozott gondoskodni, de tehette az anya is. Minden héten ment a sok friss kalács Selmecre, ahol tanultak. Erre megharagudott Majornoky Ferenc és kontraktust csinált az ottani cukrásszal, hogy az ő fiai annyit ehessenek a boltjában, amennyi a bőrükbe fér. A karácsonyi szünetekre ezüst órát vett nekik ajándékba: fogta magát az asszony, és a húsvéti szünetekre (ki volt kötve, hogy azt minden évben nála töltsék) arany órákkal lepte meg őket. No, ez már olyan tromf volt, hogy a tekintetes úr nem tehetett mást, mint pónifogatot szerezni be nekik a nyári szünnapokra. Ezt tessék aztán túllicitálni.
Bizony az anyai leleményesség nem pihent… S amit az elméje kigondolt, azt bármi áldozatokkal megszerezte, hogy a gyerekek szeressék. Majornoky Ferenc váltig erősködött: »Nem hagyom magamat; nem fog ki rajtam!«
Így folyt ez hosszú tíz éven keresztül; ha az asszony instruktort fogadott a fiúkhoz, Majornoky mindjárt egy prefektust szerződtetett hozzájuk. Mikor képeskönyveket, ifjúsági olvasmányokat kezdett küldözgetni, ő megvett a licitáción egy egész bibliotékát, s béresszekéren vitette föl Selmecre.
A nebulók természetesen jól érezték magukat a vetélkedés mellett. Tejben-vajban úsztak, bársonyban jártak, selyembe törülköztek. Pénzük meg annyi volt, hogy a tizedrészét sem bírták elhajigálni.
De a tizenegyedik esztendőben láthatólag meglankadt a küzdelem. A mama már csak hímzéseket, kézimunkákat küldözgetett.
Palinak nem tetszett az időknek ez a jele, de a »hajlékonyabb ág« szépen elrakosgatta e csekélységeket is, sokra vette, megbecsülte amikor megkapta, meg is csókolgatta: »Szegény édesanyám, hány ezer öltést tett, míg ezeket varrta!«
Az igazat megvallva, utóbb Majornokyn is észre lehetett venni némi »fáradtságot«. Hja, a múlt ősszel állott ki egy követválasztást. Sok vérvesztéssel jár az!
De mindegy, hisz már úgyis be van a fiúk neveltetése fejezve. Most teszik le az érettségi vizsgát. Az pedig elég tudomány egy-egy Majornokynak.
Maga az öreg is feljött a vizsgára. (Mióta képviselő lett, szerette magát mutogatni mindenfelé.) Mindjárt feltűnt neki, hogy Gyuri igen kopottasan néz ki az idén.
– Neked nincs különb ruhád?
– Nincs, édesapám.
– Hát hova teszed azt a sok pénzt, amit küldözgetünk?
– Elköltöm – felelt könnyed vidámsággal.
Az apa kedvetlenül simogatta szakállát.
– Hogy változtál át úgy egyszerre? Tavaly még megtakarított pénzed is volt, és amellett úgy néztél ki, mint egy herceg! Mi történt veled, te fiú? Nini, hát az órád, ékszereid, gyűrűid?
– Nincsenek meg.
– Szépen vagyunk. Neked van valakid, te gazember.
– Igen, van valakim.
– No, ez bizony elég korán van, te tejfelszájú – dörmögte az öreg, összeráncolt homlokkal, de azért a tömött, őszülő bajusza mosolyra görbült titokban. – Ej kópé, hát nem mondanád meg, ki?
– Nem mondom meg, apám.
– Jól van, jól: most már csak siessetek hát a vizsgára, majd én is utánatok megyek későbben.
A képviselő úr még egy szivart akart elszíni előbb, de nem volt neki. Talán csak lesz a fiúknak valahol. Kinyitogatta sorba a kis mahagónifa szekrényeket, s kezébe akadt egy csomó postai vevény… ötven… hatvan… negyven forintról szóltak.
– Aha! – dünnyögte – megvan a valaki!
Nosza, hol a pápaszemem? Föltette hirtelen és fölszisszent. Ez a név volt ott a vevényeken: »Gál Katalinnak«.
Hát már ennyire jutott az az asszony.
Úgy kell! Úgy kell! Valami ördögi ösztön ujjongni készteté, mint diadalmast. A káröröm démonai körültáncolták, s delejes ujjaikkal csiklandozták, mígnem egyszerre jött egy fagyos kéz; s rácsapott a szívére, hogy megremegett és hátratántorodék.
– Hozzá szít, engem pusztít, őt szereti! – és fölemelte ökleit dühösen. – No megállj, kígyókölyök!
Erőt vett magán, elment, és végighallgatta a vizsgát, látszólag nyugodtan, csendesen, de lelke háborgott belül.
Mikor vége lett, a tanár urak kihirdették az eredményt: Pali megbukott, Gyuri kitűnő sikerrel ment át.
Az apa odalépett ahhoz a fiához, amelyik megbukott, s gyöngéden csókolta meg homlokát:
– Ne félj semmit, azért te mégis úr leszel.
A másik lehajolt hozzá, hogy a kezét megcsókolja: visszavonta, s szemeiből haragos villám lövellt feléje.
– Eredj a szemem elől… Megátkozlak!
– Atyám! – kiáltá Gyuri elhalványodva. – Hát mit cselekedtem?
– Mit? Elárultál! Anyádnak küldözöd a pénzt. Tudom már, hova lett az órád, hol vannak ékszereid. Meglopsz engem őmiatta…
– Tudd meg, hogy ő nagy szegénységben van – rebegte Gyuri, és előtörtek szemeiből a könnyek.
– Semmi közöm hozzá – szólt a szívtelen Majornoky. – Hozzád se többé. Mehetsz, ahova akarsz.
– Bocsáss meg – esengett a fiú szívszaggató hangon –, én csak a természet törvényeit követtem.
Az öreg gúnyosan kacagott fel.
– A természetét? Nem ismerem azt az urat mint törvényhozót. Tudtommal egy kerületben sem választották meg. Különben eredj hozzá, ha az ő törvényeit követed. Én többé nem ismerlek.
Így tagadta ki Majornoky a Gyuri fiát, aki elhagyatva, gyalogszerrel indult a városka felé, ahol az anyja lakott, míg Palit négylovas hintó vitte az ősi kastélyba. Hanem a városban ők is megálltak, Majornoky bemutatta a fiát az alispánnak.
– Ajánlom Palit a szívességedbe. Nem iskoláztatom többé, ennélfogva végzett ember. Gondoskodjál, kérlek, számára valami hivatalról.
Az alispán nyájasan fogadta őket.
– És mire volna leginkább alkalmas a Pali öcsém?
– Arra, ami legelőbb megüresedik – felelte természetes hangon idősb Majornoky úr.
Az isteni gondviselés úgy akarta, hogy Lázár János úr, a megyei számvevő költözzék el leghamarább az élők közül, lőn hát Majornoky Pálból néhány hónap múlva számvevő a megyénél: míg a hajlékonyabb ág, a becsületes Gyuri egy vén prókátorhoz állt be írnoknak, hogy anyja nyomorát keresményével is enyhíthesse.
Mert bizony gyöngén állt már a szalmaözvegy; ami kis pénze volt, elfogyott, a nagy kőházából kilicálták, értékes ingóságai elvándoroltak. (Milyen gyors lábuk van azoknak, ha úgy megindulnak!)
Hónaposszobába húzódott a fiával, annak a bérét is varrással kellett megkeresnie. A toll is rossz kenyérkereső, de, hát a tű! Az még tekintetes úrnak szólíthatja a tollat is…
Szegényesen tengtek, de nem minden öröm nélkül, kivált az asszony; élt még a férje, gyűlölhette; ott volt az egyik fia, és egészen az övé volt, szerethette. Sőt szerethette a másikat is, habár az csak hébe-hóba írt egy-egy levelet. Eljönni nem ért rá. Élte a világát, udvarolt, mulatott, adósságot csinált.
Sokszor is ülte meg emiatt a szegény anya homlokát a ború, s megrezgette hangját a keserűség.
– Egyedül állunk, édes fiam. Pali sem a miénk. Nincsen nekünk senkink ezen a világon.
Igaz, úgy volt; a másvilágról kellett jönnie valakinek, hogy kisegítse őket. Egy nap néhai Gál Mátyás budai csizmadia végrendeletét bontották föl a budai tanács előtt, melyből kisült, hogy a becsületes mester kétszázezer forintnyi vagyont hagyott a testvérbátyja, Gál Péter, Katalin nevű leányának, ha még életben vagyon. (Ugyan hány pár csizmát varrhatott az meg életében!)
Bezzeg fölvirradt megint a Majornoky fiúknak! Gyuri otthagyta a principálist, Pál úrfi is legott ráért édesanyját látogatni. De amikor itt felbukkant arany pompájával a nap, éppen akkor áldozott le odaát. Majornoky Ferencet tönkretette a képviselőség. Hja, a népbizalomnak nagy a gyomra. Most, hogy nem kapott többé mandátumot, kénytelen volt szolgabíróságot vállalni, s mindig alább-alább merült az uzsora hullámaiban. A Majornoky-kastély és a birtok árverésre került.
Kapóra jött a szalmaözvegynek. Milyen elégtétel lesz az! Ki is adta legott a parancsot:
– Ülj kocsiba, Gyuri, és meg se állj Majornokig. Vedd meg, akármibe kerül is.
Majornoky Ferencnek már nem volt semmije, de még úr volt, éspedig mekkora úr! Gyuri éppen a járásán át utazott a majornoki árverésre, s ahol éjszakára megszállt, egy falusi kocsmában valami ennivalót kért.
A kocsmáros gondolkodóba esett, hogy mit adhatna.
– Csináltasson egy kis rántottát – szólt a vendég.
– Rántottát? – kiáltott az föl csodálkozva. – Jó helyen beszél az úr. Az egész környéken nincsen tojás.
– Hát hová lettek a tyúkjaik, azaz mivel foglalkoznak? – Megvannak, kérem alássan, hanem a kakasok pusztultak el. Rettentő öldöklés van itt egy év óta, ahogy Majornoky úr a szolgabíró.
– Nem értem.
– Nagyságos úr ideges, nem tud aludni, s amelyik faluban meg a járásban, ott az elöljáróság kiöldösteti a kakasokat, hogy éjjelente föl ne keltsék ostoba kukorikolásaikkal.
Ilyen volt a szolgabírói nimbusz valamikor. Hanem a kétszerkettő már akkor is örökké négy volt. Aki nem tudott számolni, biz az arra jutott, hogy aztán nem tudott aludni. A kakasokat még ki lehetett végeztetni, de a hitelezők éltek, és ébren voltak.
– Hanem iszen – fecsegett tovább a kocsmáros – nem sokáig lesz már ő szolgabíró. Nagyon a végit járja már.
– Hogyhogy?
– Éppen holnap árverezik Majornokot.
– Tudom. De szolgabíró azért megmaradhat.
A kocsmáros szemeivel hunyorgatott.
– Hát tetszik tudni, ahogy vesszük. Sok mindenféle tarka macskája van Majornokynak. Egypár nem tiszta természetű adósság, hiszen tetszik engem érteni… a kezelés körül némi formátlanságok. Én tudom ezeket, mert a fiam az írnoka. Az nekem mindent elmond. Ezek a dolgok előbb-utóbb megfojtják. Pedig sajnálom szegényt, igazi úr volt.
A vendég szomorúan sóhajtott, gondolkodva hajtotta le fejét az asztalra, majd élénken kérdé:
– Hogy hívják önt?
– Engem Balics Gábornak.
– Akar-e egy szívességet tenni, s amellett egy jó cselekedetet?
– A dolog minéműsége válogatja – felelte ékesen Balics Gábor.
– Én Majornoky György vagyok, a Majornoky Ferenc fia.
Az öreg kocsmáros agyaráról ijedten fordult le az ezüstkupakos pipa.
– Ejnye, ejnye! – dadogta kétségbeesve. – Inkább a nyelvemet vágtam volna ki… Itt állok, kötözzenek meg.
– Semmi baja sem lesz, Balics bácsi – biztatta Gyuri nyájasan –, sőt inkább köszönöm, hogy szólt. Hanem egyre kérem…
– Életemet! – kiáltá a csacsogó öreg éledezve.
– Nem kell az élete, Balics bácsi… hanem beszéljen a fiával, és valahányszor olyan dolog talál felmerülni, ami árthatna atyámnak, jöjjön hozzám, én rendbe hozom azt úgy, hogy ő észre se vegye, önnek is megfizetem a fáradságát. Megígéri?
– Itt a kezem rá. És hol keressem az úrfit?
– A Majornoky-kastélyban.
– A Majornoky-kastélyban? De hisz azt holnap eladják.
– Éppen azért – felelte mosolyogva Gyuri. – Csak keressen föl ott; vagy ön, vagy a fia.
Másnap a Majornoky-kastély és birtok Gál Kataliné lett mindenestül. Nem kellett megmozdítani semmit. A címer (a kard élére szúrt török fő) ott maradhatott a homlokzaton, az ősök sem voltak kénytelenek elköltözködni a falakról; otthon voltak itt ezentúl is.
Nemsokára beköltözködött a szappanosleány azokba a termekbe, hova annyi édes reménnyel lépett egykoron fiatalon, s hol annyit szenvedett azután. Bejárta a kertet, fölkereste az ismerős bokrokat. Nini, a szegény galagonya innen kiveszett. Pedig abban hasítottad fel egyszer homlokodat, Gyuri fiam. Ó, ó, a kis körtevessző hogy megnőtt, hogy elaggott… Az volna ez? Nézd csak, Pali abban az évben ültették, mikor te születtél. Hát a patak a kert végében megvan-e még?… csörög-e még?
Biz az csörgött-csacsogott, és mert ősz eleje volt, ringatta, vitte az elszáradt faleveleket a tengerbe.
Mikor aztán kigyönyörködte magát az úri birtokban, fölosztotta a szerepeket fiai közt.
– Pali hadd hivataloskodjék tovább. Házasodjon meg jól, hozzon menyecskét a házhoz. Elég tág a kastély. Évenként pótolom a fizetését négyezer forinttal. Mi pedig Gyurival itt maradunk gazdálkodni, és élvezzük a csendes falusi örömöket. Azért te is úr leszel, édes fiam, neked is kiadom a négyezer forintot itthon, négy lovon járhatsz, inast tarthatsz, pezsgőt ihatol.
Gyuri otthon cseppent, s egész odaadással vitte a gazdaságot. Négy lovat ugyan nem tartott, pezsgőt sem ivott, de azért boldognak érezte magát, csak néha komorodott el napokra.
Akkor aztán hiába simogatta forró fejét lágy ujjaival édesanyja.
– Neked valami rejtett bajod van. Mi bánt, kis fiacskám?
– Csak úgy elgondolkoztam egyről-másról.
No, ugyan miről? Hiszen nem volt semmi oka a búskomorságra, mely egyre gyakrabban lepte meg. Szerelmes nem lehetett, nem járt sehova, nem ismert senkit. Őhozzá sem jártak. Csak egy öregember fordult meg nála egy idő óta sűrűbben, azzal aztán bezárkóztak a kerti házba, és tárgyaltak órák hosszáig. Rendesen olyankor mutatkozott rajta az a méla levertség.
Az édesanyja kérdezte.
»Ez az ember szállítja valahonnan azt a sok bánatot, de megtudom, rájövök, ha másképp nem, fortéllyal.«
A fia éppen künn járt a mezőn egy délután, mikor Balics Gábor, mert ő volt, beállított.
– Jöjjön be hozzám – hívta nyájasan az úrnő.
– A fiatal úrhoz jöttem – húzódozott Balics uram.
– Tudom – ravaszkodék ez –, mondta a fiam, és megbízott, intézkedjem helyette. Hát mi baj van?
– Hja bizony, megint pénz kell.
– Még mindig? De hát mire kell az a sok pénz? – kérdé a szalmaözvegy találomra.
– Hja, hja – vakarta fejét az öreg –, a vármegye nagy kemence…
– Hozott-e valami írást?
– Hogyne? Itt a levél magától az öreg nagyságos úrtól. Tegnap függesztették fel szegényt. Hja, a vármegye nagy kemence… Mennyi pénzt hordtam, és mégis fölfüggesztették!
Míg az öreg fecsegett, addig az asszony reszkető kezekkel tartotta azt a levelet, és olvasta villámló szemekkel:
»Kedves Gyuri fiam! Küldj a becsületes Baliccsal száz forintot. Majornoky.«
Az asszony olyan sápadt lett, mint a fal, majd vörös, mint a skarlátposztó, apró szürke szemei kidülledtek, és kékes lángokat lövelltek, mint a kígyóé.
– Távozzék! – hörgé fogait megcsikorgatva. – Mert mindjárt keresztülmegyek a lelkén! Egy garast sem kap. Takarodjék!
Egyszerre levált róla minden máz, amit a nevelőben ráaggattak, amit a fényes kastély, a selyemkelmék kölcsönöztek neki. Egészen kihámozódék a szappanosleány.
Ökleit fölemelte, s nekirohant sziszegve körmeivel Balics uramnak úgy, hogy az vad futásban keresett menedéket.
És e rettenetes fúriában összeszaggatott magán minden ruhát, a földhöz vagdalta a porcelánokat, a vaskályhákhoz paskolta az üvegeket, végigfutott a folyosókon, fölrúgott dézsát, virágcserepet, amit előtalált, beszaladgálta a cselédszobákat, s ütötte-verte ádáz dühvel agyba-főbe a szolgálókat.
Ekkor érkezett Gyuri. Vidáman fütyürészve lépegetett a gyalogúton a kastély felé. A nap utolsó bágyadt fényét nevetve szórta le a halmokra és völgyekre. Az égbolt olyan volt, mint a frissen szűrt tej. Balról az erdő zúgott rejtélyesen, elálmosítón.
– Csukjátok be a kapukat! – rikácsolá a bőszült asszony.
A megriadt cselédek összeugráltak, s az ősi nehéz vaspántos kapu, mely már százötven esztendő óta nyitva áll éjjel-nappal (mióta a törökök elmentek innen), dübörögve csapódott be Majornoky György előtt.
– Ej no, hát mi ez? – bosszankodott Gyuri, s zörgetni kezdett. – Nyissátok ki!
Semmi nesz. Hallgatódzott, s úgy rémlett előtte, mintha belül halkan beszélgetnének. Egy-kettőt csapott öklével a kapura:
– Hej emberek! Én vagyok itt!
Fojtott, visszatartott kacaj volt a felelet.
– No, megálljatok, gazemberek.
Türelmetlenül járt föl s alá. Majd fölvett egy követ, s azzal kezdte döngetni a vaspántokat.
Egy ablak nyílt meg az emeleten. Hallani lehetett a nyikorgását.
– Miféle zaj ez? – kérdé egy százszor hallott hang, de mégsem ismerős.
– Én vagyok, mama.
– Kicsoda?
– Hát rám nem ismersz? – kacagott föl Gyuri. – Persze, a méreg megváltoztatta hangomat. Képzeld, becsukták a kaput az orrom előtt.
– Én parancsoltam.
– Te? – kérdé Gyuri meghökkenve. – Te rendelted! Hogyan kell azt magyaráznom?
(Most kezdte csak észrevenni, hogy ez aligha puszta tréfa.)
– Anyám! – kiáltá remegő hangon. – Hát mi történt?
– Az történt, hogy az apáddal tartasz, megloptad a szeretetemet, kijátszottad jóhiszeműségemet, pocsékoltad a vagyonomat. Neked nincs jellemed, kitagadlak.
Ez volt az utolsó szó. Az emeleti ablak még egyszer zörrent, mikor becsapódott. Vége volt mindennek.
Gyuri odatámasztotta fejét a kapuoszlophoz, s hosszasan, megüvesedett szemekkel nézte a felhőtlen eget; ahol éppen most gyulladozott egy virgonc csillag. Nézte a csillagot, de az meg nem szólította.
Azután kitörülte szemeiből a könnyeket és elindult a gyalogúton. Most már jobbról maradt el az erdő. És az meg is szólította: »Neked nincs jellemed« – zúgta utána. – Fönt a dombon, a Pap István-féle majornál egy mogyorófabokor szólt hozzá: »Vágj le rólam vándorbotot!« Sokáig keresgélt a hajtások közt, míg végre letörte a leghajlékonyabb ágat.
Hova ment, mi lett, nem hallottam, de majdnem bizonyos, hogy mindig a rövidebbet húzta, míg a léha Pali nyilván csillogott a jólétben, mert mindig a jóléthez húzódott.
Amit én elmondtam, hajszálig így történt, de azért, amit Balics uram fecsegett, jót nem állok. Hiszem ugyan, hogy az öreg Majornoky elkezelte a vármegye pénzeit, de hogy föl is függesztették volna, az az egy például, nem valószínű.
