MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET • 1886 (38. kötet)
MÉG EGY MEGYEI TÖRTÉNET •
1886
(38. kötet)
1886
(38. kötet)
Ha elmondom, hogy fiatal koromban én is a megyénél szolgáltam, gyanús, fürkésző szemmel fordulnak felém az emberek. Egy gunyoros kérdés látszik tolakodni az ajkaikra, melyet erőszakosan tartanak vissza.
Nos, uraim, ha éppen tudni akarják, hát igen, én is sikkasztottam.
Egy nap, amint a hivatalszobámban pipázgatnék, belép Paróczy Márton, a megye egyik legkülönösebb embere, akit szigorúnak, erőszakosnak és kegyetlennek tartanak. De azon felül még fösvénynek is. Majdnem rossz ember, de nagy vagyona és széles nexusa van, tehát nagyon jó ember.
– Mit parancsol? – kérdém, előzékenyen felugorva.
– Az egyik fiamat szeretném kitagadni – szólt közömbösen.
– A fiát? Melyiket?
– Az öregebbiket, a Károlyt.
– De hiszen az sem nem kártyázik, sem nem iszik, sem adósságot nem csinál.
– Megházasodott a gazember.
– Megházasodott? Lehetetlen. Kit vett el?
Az öreg leült, kifújta magát előbb, aztán megrángatta kétfelől mérgesen a bajuszát, és megcsikorgatta a fogait.
– Hát azt a személyt, akivel az a viszonya volt… Nem rettenetes ez?
– Én nem találom olyan rettenetesnek. Sőt, egyrészt szép vonás Károlytól, mert gyermeke is van… egy fiú, és már úgy hallom, négyesztendős.
– Egy új Paróczy, hahaha! – kacagott fel keserűen. – Megfojtom azt a porontyot, ha valaha meglátom. Kétfelé szakítom, annyi bizonyos.
– Legjobb volna pedig belenyugodni.
– Belenyugodni? Én? Hát az ősök? Egy polgárleány legyen a családomban, aki előbb évekig a szeretője volt férjének. Égre kiáltó dolog ez… S még idehozta a városba, szégyenszemre.
– Ugyan, ugyan, nagyobb dolgok is történtek már, s a világ mégis forog.
– Ilyen nem. Ilyen sohasem történt. Hiszen ha még volna valamije, de stafírungot sem hozott… Tudom, egy jó szoknya nincs rajta. Ki hallott már olyat valaha, hogy egy polgárleánynak ne legyen semmije, s mégis nemes emberhez menjen férjhez. Irtóztató ez. Szegény őseim, mit fogtok ehhez mondani?
– Semmit. Higgye meg a tekintetes úr. Nekem is vannak őseim. Sok bolondságot csináltam, de még eddig soha közbe nem szóltak. Egyébiránt nem is tanácslom nekik.
Az öregúr olyan vörös lett, mint a kakas, toporzékolt, vérbe borult szemeit vadul forgatta. Hol a családi kevélység kerekedett benne felül, hol a fösvénység. E két hullámon billegett ide-oda.
– Ha az ősök nem szólnak, hát beszélek én (és kevélyen ütött a mellére), majd megmutatom én annak a kölyöknek, ki vagyok. Itt van, elhoztam a konceptust.
Kihúzott a zsebéből egy ív papírt, és olvasta, hogy alulírott elkeseredett atya kitagadja úgy atyai szeretetéből, mint mindennemű jussából Paróczy Károlyt, akit senki többé az ő fiának ne tartson, akinek senki kölcsönt ne adjon, mert ő azt ki nem fizeti.
– Mennyibe kerül ennek a beiktatása a »Hivatalos Hírlelő«-be?
Kiszámítottam neki a taksát.
– Tizenegy forint ötven krajcár.
– Sok, sok – jegyzé meg sopánkodva. – Nem lehetne olcsóbban?
– Ez a hivatalosan kiszabott ár…
– Úgy? De tessék meggondolni, hogy ez nekem nem kedvezmény, mert ha jól felvesszük, én a gyermekemet vesztem el. És még rá is fizessek tizenkettedfél forintot?
– Hja, ez a szabályzat!
Egy hörgésszerű sóhajjal benyúlt a tárcájába, megnyálazva előbb a mutatóujját, kiszedegette a forintosokat egyenként; az első forintosnál így szólt, mialatt morzsolgatta az ujjai közt:
– És mikor jelenik meg az?
– A legközelebbi számban.
Erre a biztosításra letette a forintost az asztalra.
A második forintnál a lelkemre kötötte:
– Nagy betűkkel legyen, jó nagy kövér betűkkel, hogy a pápaszemes emberek is elolvashassák.
Majd idegesen csapott ki egy ötöst.
– Nyomdahiba ne legyen benne – kiáltá egy diktátor dölyfösségével. – Mennyi is már?… Hét. Ugye hét?! Itt van még a többi. Istenem, istenem, hát érdemes apának lenni?
Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordult, és így szólt:
– Aztán, ha valami akar lenni, uramöcsém, itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.
Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél díjnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Parócról kis vedlett csézáján, és beszaladgálta a kancelláriákat, hagy ott megsürgesse a dolgait. Nagy virtuóz volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle, s éppen ezért teljesítette, amit kívánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: »Ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.«
Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam, mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával.
Minden héten feljött tudakozódni, mikor jelenik meg már a kitagadás. Hétközben is beküldte a béresasszonyt vagy a kasznárját, s csak annyit írt egy cédulára: »Mi lesz már?« (Éppen az bosszantott a legjobban.)
Hát az lesz – üzentem neki –, hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hírlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elvesztett ökrök és talált lovak száma, hogy betöltötte a két oldalt. A viceispán, aki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni föllebbvalóimnak.)
Hanem aztán egyszer csak megjelent a »Hivatalos Hírlelő«, és nem volt benne a Paróczy nyilatkozata. Elfeledkeztem róla.
Nosza, ott termett nyomban a tekintetes úr rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle.
– No, szépen vagyunk! – kiabálta. – Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát még a tulajdon fiát sem tagadhatja ki az ember ebben az országban? Botrány, gyalázat! Mindjárt szélsőbali leszek, ebben a pillanatban.
Valahogy sikerült lecsillapítani; megmutattam neki a fiókban a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem feledékenységemért, megígérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába.
De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károllyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes lakást.
Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy nyolc nap múlva egy délután ismét begurult az öreg, s elém állt, apró szúrós szemeit rám meresztve:
– Nos?
– Leadtam már, kérem alássan – mondám ijedten (s egy kissé tán el is pirultam e füllentésre) –, azóta ki van nyomva.
– Helyes – szólt megelégedetten –, nagyon helyes.
Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd, erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten.
(Hanem most már – gondoltam magamban – csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba, s kiszedetem legott a közleményt.)
De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az írással, és éppen megyek lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön az öreg lihegve, kipirosodva, mint a bazsarózsa, és egy kis szőke fickót cipel a karján, ki makrancosan kalimpál a lábaival.
– Éppen önhöz jövök – szólt izgatottan.
– Hozzám? – dadogtam. – Hisz már ki van nyomva, kérem.
– Hm, hm… de menjünk be, kérem, a szobába. Uccu, kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a mellecskéd.
A fiú kezében egy ostor volt, s amint ott tipegett az öreg mellett, végig a hosszú ámbituson, meg-megsuhintotta vele: »Gyü te, Sármány, gyü!«
A »Sármány« édesdeden morgott a nagy bozontos bajusza alól: »Ejnye, mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.« A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vígan csengett, a kis ostor csattogott.
– Hová megyünk? – kérdezgette váltig útközben, kíváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. – Istállóba megyünk?
– Nem, fiam, ehhez a bácsikához megyünk.
Sehogy sem tudtam elgondolni, mit akarhat.
– Nagy baj van, kedves uramöcsém – kezdé odabent, s hangja egyszerre alázatos, szelíd lett –, hát csakugyan ki van nyomtatva már az izé?…
– Igen, már ki van nyomva.
Az öreg a fejét vakarta kedvetlenül.
– Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni.
– Sehogy. Azon már nem lehet segíteni.
– Pedig annak nem szabad megjelenni.
– De hát mi történt?
– Az történt, kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyermeket. Én találtam meg. Azazhogy ő talált meg. Azazhogy egymásra akadtunk.
– Hát ez a kis fiú talán…
– Igen, ez az. Apró fickók játsztak egy kapu alatt, öten-hatan, amint itt a megyeháznál bekanyarodom. – Egyszerre csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról szóra így szólít meg: »Ember-bácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagyapám vagy.« Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. »Takarodj utadra.« Erre szembe áll velem, adta kölyke s visszafelesel: »Ne lökdösődj, bácsi, mert visszalöklek!« Kiesett szememből a könny… Meglágyultam, ember vagyok. Hát mondom neki: »No és mit akarsz?« Bátran a szemembe néz: »Cukrot akarok tőled, ha a nagyapám vagy.«
A kisfiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az íróasztalig, és élénken közbeszólt: »Nini, lekvár.«
– Mordizom adta gyereke – kiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csíny.) – No, no nem tesz semmit… ne ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, így történt, kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibuggyant a könny a szememből, fölkaptam a gyereket, összevissza csókoltam, és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiút, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj errefelé, fiacskám!
– Kedves jószág, valóban…
– Ugye, ugye – vágott közbe elérzékenyülten –, annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e erre valami mód? – nyöszörögte félénken.
– Ó, igen, van egy. Más lapot nyomtatni.
Nyakamba ugrott örömében.
– És mibe fog kerülni? – kérdé izgatottan.
– Körülbelül negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már.
– Amibe kerül, abba kerül – kiáltá –, csak tessék aztán megmondani, és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bízhatom, hogy nem lát napvilágot?
– Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt.
– Isten önnel hát. Gyere no, kis pajtáskám, fogd meg a kezemet, így ni… Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumnál, csak nekem szóljon.
– Köszönöm.
Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve.
S valóban, az öreg soha azóta felém sem jön, az utcán kikerül; a társaságban megszökik előlem.
Azt hiszi a vén bolond, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképpen én tartozom neki tizenegy forint ötven krajcárral.
