ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 7.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 7.]
A szászok…
De különben a szászok várhattak is egy kicsit. Mert ki az ördög kíváncsi most a szászokra? Hadd legyen Brassó városa egy nappal tovább Kronstadt vagy Brasova, vagy Corona. (Mert hála az égnek, válogathat az a város a nevekben.)
De elő azzal a híres szükségjavaslattal.
– Mi lesz már? Lesz-e már? – tapogatózott, ahány szélbali hírmondó közelébe fért a miniszterelnöknek. De egy óra is elmúlt s a históriai pillanat még nem akart mutatkozni. Hogy még az ilyen históriai dáma is úgy kéreti magát, mint valami primadonna! Csak peregtek lefelé a percek, de csupa közönséges perc volt, egy sem a históriai.
Egyszer csak megrázza Szilágyi Dezső a csengőt s azt mondja:
– A miniszterelnöknek van valami előterjesztése.
Csak így. Van valami előterjesztése. Mintha a tavalyi pénztári esztendő harmadik negyedében előfordult túlkiadásokat tennék le a Ház asztalára. S ebből értse meg az ember, hogy vissza illik fojtania a lélegzetét, mert íme már jön, közeledik, itt is van a históriai pillanat.
A szélsőbal mégis megérzi.
– Halljuk! Silentium! Csönd! Pszt! – hangzik magyarul, diákul és volapükül, a kíváncsiság és az izgalom százfajta színezetével, mialatt Bánffy a piros bársonyszékre csapja fekete sapkáját és ugyanazzal a kedélyes mosolygással mintha az Eötvös Károly valamelyik csúfondáros gravámenére felelne, fog a beszédjébe. Mosolyog, ahogy beszél, pedig a sok ellenzéki szem (csupa vasvilla) fenyegetve mered feléje. És nem is olvassa a jelentős szavakat, hanem csak úgy könyv nélkül szövegezte a mondatokat, mintha nagyon kicsi dolgokról volna szó. Ahogy arról beszél, mit is tesz majd a kormány, ha odaát (mármint Ausztriában) nem jöhetne létre a provizórium, még ki is felejt egy-egy szót s a szélsőbal már rajta is akarja kapni. Mit? Hogy Ausztria megcsinálná a provizóriumot? Talán akárhogy?
Tapogatózva, gyanakodva vetik oda:
– De csak alkotmányosan.
– Persze hogy alkotmányosan – pótolja a miniszterelnök a kifelejtett passzust s aztán rövidesen megmondja, hogy május elsejéig méltóztatik nekünk várni, azontúl pedig így lesz és úgy lesz. Punktum.
A vasvillák eltűnnek. Hiszen ez nagyon világos beszéd és magyaros is. Nem tudna ebbe belekapaszkodni még Rátkay László sem, pedig az ő fülét az is bántja, ha interpellációt mondanak nyilvános kérdés helyett. Mi légyen hát azzal a párthatározattal? És ki ellen és mi ellen menjenek késhegyig, amikor senki sem akarja őket bántani? Egy pillanatra meg is hökkennek, hogy nagyítóüveggel sem tudják az ellenséget fölfedezni, de felugrik Holló Lajos. Az újságíró ember, és tudja, hogy a beszéd csak beszéd, de a leírott betű mögé bújjék el valami turpisság, amit ő nem venne észre!
– Tessék a törvényt felolvastatni! – kiáltja diadalmasan.
– Úgy van! Helyes! – zúgja rá a szélsőbal, mintha már ki is ugratta volna azt a rejtezkedő csalafintaságot, amelynek okvetlenül ott kell lennie valahol a paragrafusok közt, az indoklásban vagy valami betűgóliát mögött.
Molnár Antal felolvassa nekik a javaslatot, azután az indokolást is. A becsületes szélbali kezekből pedig tölcsér formálódik, hogy egy hang se menekülhessen, mielőtt alaposan meg nem vizsgálták: nincs-e valami tiltott holmi a batyujában. (Micsoda fináncok vesztek el a szélsőbal derék legényeiben!) És úgy tetszik, hogy a Holló Lajos módszere pompás. Amoda lenn, egészen hátul, észrevesznek egy gyanús szót, csak egyetlenegyet, de az rosszul hangzó a magyar füleknek és a szélsőbal most már kórusban, felháborodva vagy gúnyosan mondja, kiáltja:
– Rendeletileg?!
Lángnyelvek gyújtogatnak a szélsőbalon. Már gomolyog a füst. Kicsap a láng.
Pulszky Ágost megpróbálja az oltást:
– Hiszen éppen ez az egy szó rejti az önálló vámterület lehetőségét.
Az ám. Ennek az embernek igaza lehet. Ez a szó rejti csakugyan az önálló vámterületet. De mért rejti? És mért nincs a javaslatban az önálló vámterület? Úgy látszik, hogy ebben a históriai javaslatban nem az a gyanús, ami benne van, hanem ami hiányzik belőle! És most teljes erővel tör ki a szélsőbal haragos indulata, mert az önálló vámterület kiszorult a kis javaslatból. Egyszerre felugrál az egész tábor és száz hang sziszegi – ami úgyis kész csataterve volt a testvérpártoknak –, hogy késhegyig kell menni s először is az osztályokhoz kell a javaslatot utasítani, nem a bizottsághoz.
Egy csomó lelkes szélbali pedig elkiáltja magát:
– Éljen a független Magyarország!
…De itt álljunk meg egy pillanatra. Mikor ez a lelkes csapat így kiáltotta a független Magyarországot, az óra háromnegyedet mutatott kettőre. Ez az a mezsgye, amikor a házszabályok szerint a szónok beszélhet is, nem is. Ahogy kedve tartja. A szónok (Kossuth Ferencé lett volna a szó) fölemelkedett, hogy beszéljen. Azt azonban, hogy is akarta volna megakadályozni, hogy a lelkes fiúk a független Magyarországot éltessék. Várt tehát. S ekkor történt, hogy Kossuth Ferenc nem akart hinni a füleinek. Mert két tábor állott mögötte (végzete ez már, hogy mögötte két tábor álljon) s míg az egyik a független Magyarországot éltette, a másik, a háromnegyed kettőre való tekintettel, szokás szerint azt kiáltotta, hogy – holnap.
A kettős kiáltás pedig – akár csak bizonyos optikai csalódásnál a komikusan összeolvadó képek – így fonódott össze:
– Éljen a független Magyarország – holnap!
(Nini, milyen különös, hogy már a véletlen is programot csinál a függetlenségi pártnak!)
Annyi bizonyos, hogy maguk a kiabáló lelkes táborok vették legkésőbb észre, milyen bolondul vágtak egymás szavába, de már akkor késő volt, mert a nevezetes december hatodikának históriai dátumához hozzátapasztottak egy csipetnyit a komikumból. S a tisztelt Ház minden históriai érzéke mellett is mosolygó arculattal széledt el.
Ami pedig a szászokat illeti…
De hadd várakozzanak még egy kicsit. Mert az az expozé talán mégiscsak fontosabb, amellyel ma Lukács László a múltba és a jövőbe világított. Hiszen elvégre a szászok úgyis gondoskodnak róla, hogy messzire hallassék a szavuk, erősítsük inkább azt a gyönge, színtelen hangot, amelyen a pénzügyminiszter suttogta el a mi legszűkebb családi örömünket. Hát tavaly óta megint nőtt valami tizenötezer forintocskával a mi kis fölöslegünk – gyarapodik a kicsike. Pedig költekezünk, a külsőre is többet adunk és majdnem egy egész millióval szántunk többet a kultuszbüdzsére. (Boldog Wlassics, mennyi kincset tudott kipréselni attól a szigorú kincstárostól!) De azért, hála Istennek, jut is, marad is. Így mondotta el szerényen, minden dicsekedés nélkül az a gyönge hangú, de vaseszű ember, aki most Magyarország financiáit intézi. És örömmel tapsolt neki a nemzet képviselőtestülete.
A szászok pedig…
Nos, a szászok közül csak az egy Schreiber Frigyes mert a magyar községnevek ellen beszélni. Ő is óvatosan. Hogy a többi szász mit gondol, azt majd mindnyájan elolvassuk a Münchener Allgemeinében. Mert abba önti ki keservét minden derék szász atyafi…
