ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 22.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 22.]
Akik a tanácsterembe iparkodtak, hogy meghallgassák az öreg Benyovszky beszédét, az üvegajtóban hirtelen megállottak:
– Voltaképpen még ráérünk. Majd a második olvasáshoz…
Második olvasás? Az ember azt hinné, hogy nem is beszédről, hanem név szerinti szavazásról van szó. Csak a név szerinti szavazásnál szokásos a második olvasás. De a Benyovszky beszédeit szabad a név szerinti szavazáshoz hasonlítani, mert ezeknek a beszédeknek az a természete, hogy Benyovszky kétszer olvassa fel elülről. Sőt a tisztelt Ház naplószerkesztője azt állítja, hogy kivételes időkben, mint például a nyári obstrukció alkalmával, az öregúr háromszor is elmondta beszédét egyfolytában. S azóta van, hogy a függetlenségi párt három turnusban hallgatja a szélbal grófját: tíz ember az első olvasást, tíz a másodikat és húsz a harmadikat. (Mert itt már tömegre van szükség, melynek helyeslése imponál.)
Ma is csak egy-egy turnus maradt a teremben; a zöm a folyosón beszélgetett. Természetesen a kompromisszumról. De micsoda változás tegnap óta, amikor még rózsaszín volt a szemhatár és minden ember azt képzelte, hogy csak az ujjait kell meghajlítania és kezében a kívánatos madár? Ma ólmosan festett az ég és a felhők olyan alant úszkáltak, hogy még Mezőssy is beléjük ütközött. Pedig ugyan alacsony emberke.
Az ember szerényen tudakolta Justh Gyulától:
– Hogy áll a kompromisszum?
És Justh tágra nyitotta a szemét.
– Kompromisszum? Hát volt szó kompromisszumról?
Így Justh, az intranzigens. De dodonai stílusban beszéltek még azok a mesés memóriájú emberek is, akik jóakarólag vissza tudnak emlékezni egészen tegnapig. Tőlük is különös választ kaptak, ha az volt a kérdés, lesz-e újévre második provizórium, vagy sem?
– Lesz, ha Bánffy enged! – felelték.
– És ha nem enged?
– Akkor is lesz.
A dolog tehát úgy áll, hogy a kompromisszumról most már senki sem beszél, de az a hit még nem veszett ki teljesen, hogy elvégre mindenkinek megjöhet a jobbik esze. Elég vékony szálacska, azt méltóztatik látni. De súlyos érdekek lógnak rajta s ilyenkor a legvékonyabb szálat se metszi el senki. A reménykedők még ebben is bíznak, a rosszindulatúak pedig vagy vélekednek, hogy az a vékony szál magától is elszakad. Minek erőszakoskodni?
Csüggeteg nép rója hát a folyosót. De egyszerre híre kél, hogy a miniszterelnök beszélni fog. Hirtelen megüresedik a folyosó és aki csak mozog, mind a terembe siet. A jó Meskó László odabenn elcsodálkozik, hogy micsoda nagy érdeklődés mutatkozik egyszerre az ő beszéde iránt és úgy érzi, hogy ezt a váratlan érdeklődést meg is kell hálálnia. És újult erővel folytatja beszédét. Mintha be sem akarná fejezni. Minden később érkezett honatyának elölről szeretné elmondani a beszédét és fölöttébb elcsodálkoznék, ha valaki hátulról meglökné:
– Te Meskó! Ezek itt Bánffyt szeretnék hallani!
Ő semmit sem vett észre és abban a boldog illúzióban szőtte csöndes okoskodásait, hogy mindenkinek fölragyog egyszer a dicsőség és íme őt is hallgatják – lázban, feltüzelve…
Délen is túlhajlott az idő, amikor végre Bánffy szóhoz jutott.
– Hoch! – próbálta ingerelni a szélsőbal.
De a többség csak megmozdult és úgy fújta el ezt a gyönge szót, mint valami gyertyalángot. És akkor a miniszterelnök a legnagyobb csöndben fejtette ki a kormány álláspontját, amely lehet a szélsőbalnak nem tetsző, de amelyet a kiegyezés alapján álló összes pártok egyhangú lelkesedése szentesített igazán nemzeti álláspontnak. Ez harangszó volt, mely nem szólt egy embernek, nem is egy-két tábornak, de az egész országnak. Csak a »vadak« riadtak meg tőle és zúgva, összebújva, lesből kiáltoztak közbe. Mint amikor rossz gyermekek akarják a harangszót túllármázni.
– Korrekt beszéd! – mondták mindenfelé.
S ekkor, a beszéd vége táján esett meg, hogy a miniszterelnök a gazdasági kötelékekről beszélve, olyasmit talált mondani, mintha a viszonyt Ausztriával inkább szorosabbra akarná fűzni. Egy második felszólalásában világosabban is megmondta, hogy mit értett a konstrukció szempontjából talán rosszul megválasztott szavakkal, de a szélsőbal éppen csak ebben kapaszkodott.
– Szorosabbra akarja fűzni a viszonyt? – tűzte mindjárt gombostűre ezt a pillangónyi tévedést Bartha Miklós. – Hazaárulás! – nyomta mindjárt reá a bélyeget Justh Gyula.
…Mintha bizony ember még nem vétett volna el egy szót!
Mikor Napóleon tévedésből kapitánynak szólított egy hadnagyot, a kis hadnagy abban a pillanatban kapitány is lett. Mert a császár nem akarta megvallani, hogy ő tévedésből is mondhat valamit. (És nincs is rendjén, hogy a császár tévedjen, hiszen az ő szavait nem zavarhatják a Hentaller csapatai!) De a miniszterelnök a csata hevében elvéthet egy szót, csak a cselekedeteiben ne botoljon soha…
