ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 18.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 18.]
Máskor, ha a tanácsteremből kihallszik a lelkesedés ezer és ezer megnyilatkozása, a folyosó népét az egyéni szimpátiája elvezeti valamelyik üvegajtóhoz, ahol kedve szerint elégítik ki a kíváncsiságát.
A bal ajtóban azt mondják neki:
– Feri beszélt, Kossuth. Sajnálhatod, hogy nem hallottad.
A jobb ajtóban meg ugyanakkor azt mondják a kiözönlők:
– Megint szavalt egyet a hazafiságról.
Így aztán mindegyik meg van elégedve. De ma az üvegajtók egyszerűen elvesztették a politikai hitelüket. Az ember akármelyikhez állott, mindegyiken csak hívők és rajongók tódultak ki a folyosóra. A jobb ajtóban Kubinyi Géza és a bal ajtóban Bartha Miklós egymás ajkáról vették a szót s velük együtt mindenki mondta: gyönyörűen beszélt. (A ravasz olvasó már ennyiből is sejti, hogy a legnagyobb szónok, Apponyi beszélt.) Nem volt különbség túlsó és innenső folyosó között; az ellenzéki folyosó éljenzése nem csalt ki gúnyos megjegyzéseket a mameluk-folyosóból, sőt ellenkezőleg. A nagy folyosó nem hagyta magát túlszárnyalni a kisebbiktől s ez nagyon jól festett, mert mégiscsak más az, ha egyszer a jobb párt kezdi éljenezni Apponyit.
Egy rajongás volt körös-körül valamennyi folyosó. S aki véletlenül megkésve jött a t. Házba, nagyon megjárta a kérdezősködéssel.
Megállította például Bessenyey Emmer Kornélt.
– Hogy beszélt Apponyi?
– Ó, ez politikai nap volt – felelte Emmer Kornél, aki azokra az időkre szárnyalt vissza emlékeiben, amikor még a Deák-párt napja legszebben ragyogott.
Egyebet nem tudott belőle Bessenyey kivenni. Horánszkyhoz fordult.
– Jól beszélt Apponyi?
– Ó, egyszerűen megbabonázta az embereket – felelte Horánszky Nándor és olyan boldogan sétált tovább, mintha ő volna az, aki az embereket megbabonázta.
Bessenyey egyet gondolt. Az az Emmer és az a Horánszky végre is pártolói a második provizóriumnak. Természetes, ha el vannak ragadtatva. De itt van Bartha Miklós.
– Te, Miklós! – fordult hozzá kérdésével. – Tetszett az Albert beszéde?
– Ó barátom – szólt átszellemült arccal Bartha Miklós –, ő a legnemesebb, a legnagyobb, a legelragadóbb! Le kell borulni nagysága előtt.
Most már Bessenyey sok mindent tudott és semmit sem tudott. Világos, hogy ezekben az emberekben a pillanat mámora elaltatott minden kritikát. Ezekből most csak indulatszavakat lehet kicsalni, nem véleményt. Egyet gondolt tehát és új kérdésekkel állott a rajongók elé.
– Mit fog ezek után a szabadelvű párt csinálni? – kérdezte Emmertől.
– Mit? Hát amit eddig. Mit is csinálhatna egyebet? Hiszen úgyis törvénnyé akarta emelni a szükségjavaslatot. Ezt Bessenyey kénytelen volt természetesnek találni. De utána sietett Horánszkynak.
– Mi hát mostan a nemzeti párt álláspontja?
– Mi? Ami eddig volt. Hiszen már a konferencián állást foglaltunk.
– Persze, persze – morgott Bessenyey. Aztán felragyogó arccal állott Bartha Miklós elé: – Hát ugye, Miklós? Apponyi csak meggyőzött benneteket? Mi?
– Minket?
– No, igen. Mit csináltok ezután?
– Amit eddig. Obstruálunk. Hisz ez csak természetes – szólt mély meggyőződéssel Bartha Miklós.
Most már a feje is kábult Bessenyeynek. Ezt értse meg, aki tudja. Apponyi olyan beszédet mond, amelyért Emmer december tizenhetedikét politikai nappá teszi. Horánszkyt gyönyörbe fürdeti, Bartha Miklósnak a szavát is elállítja. Föllelkesített, elragadott, a lábáról vett le mindenkit s az eredmény az, hogy – nem változott semmi. Meggyőzte azokat, akik meg voltak győzve és egy hajszállal se taszította le az obstrukció mezejéről, akiket meg akart győzni. Hát ilyen a legnagyobb parlamenti siker természete? Taps, éljenzés, rajongás, egyébként pedig marad, amint volt?
Éppen arra táncolt Sághy Gyula. Az egyetlen nemzeti párti, aki a második provizóriumot még nem akarta megszavazni. Bessenyey föllélegzett. Ezt az egyet, Sághy Gyulát, csak meggyőzte most már a vezére?
Megkérdezte.
– Kérlek – felelte Sághy –, én el vagyok ragadtatva, én nem találok szavakat, ez föl fogja ébreszteni a nemzetet... (Sághynak tudniillik az ébresztés az elérhetetlen ideál!)
– És most már megszavazod a javaslatot?
– Nem.
Tehát éppenséggel semmi változás. A föld tovább forog, Sághy tovább opponál és az obstrukció zavartalanul megy a maga útján. Holott a magyar parlament olyan látványosságnak volt tanúja, aminőre alig volt még példa, mert Apponyi a szónak, a tudásnak és a hangulatkeltésnek minden ragyogó fegyverével szállott síkra és lelkesedésre ragadta az egész parlamentet. Elérte a hihetetlent, hogy jobbpárti tapsokat kapott ellenzéki hochok nélkül, a többség lelkesedését, a kisebbség gúnyolódása nélkül – de ez volt aztán az egész. A história s az államférfiúi bölcsesség igazi magaslatáról mondotta el szózatát; mohó gyönyörűséggel szívta magába szavait a Ház és foga magába szívni az egész nemzet; az a harminc főnyi obstruáló csapat pedig meghallgatta és megy tovább – beszélni, – obstruálni.
Mert az ne tévesszen meg senkit, hogy a harminc közül a mai napra kisorsolt két szónok mély argumentumokkal harcolt. A szegedi követ, Polczner Jenő, a becsületes meggyőződését mondotta el, ha kissé hosszadalmasan is. És ő még Apponyi előtt beszélt. A kis Barta Ödön meg rendkívül ügyes ember, aki ma is okosan szőtte a maga polémiáját, sőt egyszeregyszer őszinte tapsokra tudta ragadni az Apponyi beszédétől kissé lehangolt szélsőbalt. Az egyik beszédet az őszinteség, a másikat a fordulatosság emelte ki az obstrukció sablonjaiból, ha újat nem is hozott a vitába. De méltóztassék meggondolni, hogy ez a csatának jóformán csak első napja volt és a szélsőbalon kevesen vannak a Barták. Holnap, holnapután és azután már elfogynak a Barták és akkor jönnek a Marjay Péterek.
És azok is polemizálni fognak Apponyival. A Marjayak…
*
Az ülés érdekességét: Apponyi beszédét egész terjedelmében mellékletünkön találja az olvasó…
