ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 17.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 17.]
Higgyjük el a szélsőbalnak, hogy amibe ma belefogott, az nem az osztrák obstrukció paródiája, hanem egészen eredeti hősköltemény. Hiszen a szélbali hegedősök csakugyan valami különös nevet kiabálnak s a karzat nemes dámái azt hihetik, hogy a hegedős-csapat, mint hőskölteményeknél illik, a múzsát hívja segítségül. A múzsa kissé ismeretlen és a nemes dámák hírét sem hallották, de azért áhítattal figyelik, amint a szélsőbal kitartással, buzgón hangoztatja:
– Átal János! Átal János!
Úgy látszik, magyar múzsa – gondolják a karzat nemes dámái. Mert ők nem tartoznak tudni, hogy akit a szélsőbal ezen a néven aposztrofál, a nem múzsa, hanem a pénzügyi bizottság előadója: Pulszky Ágoston. De a völgy már tisztában van, hogy nem hőskölteményhez lesz szerencséje s egy kisded csapat elszánt vállalkozásához, hanem mulatságos paródia következik, gúnyos evokációkkal, burleszk közbeszólásokkal és esetleg vitézi kóklerségekkel.
Mert már az első hang sem komoly.
– Átal János! – kiáltják újra meg újra az előadó felé, aki csakugyan átaljánosnak monda azt, ami a parlamentnek rendszerint általános. (Az igaz, hogy Apponyi is általjánost mond, de neki minden jól áll, senki sem veti szemére.)
Pulszky Ágoston nem hagyta magát megzavarni. Inkább úgy tetszik, mintha megkívánna egy kis gúnyolódást; csak tüzesebben beszél tőle. S akárhogyan röpítik feléje a csípős vagy csak értelmetlen közbeszólásokat, annál biztosabban áll meg a helyén. Csak a bizottság álláspontját kellene apróra kifejtenie, de a gúnyolódás kicsalja az előadóból a debattert s lassankint már nemcsak a bizottság álláspontját színezi, hanem erősen egyéni véleményt is kockáztat. Ezzel aztán elnémítja a gúnyt, de kinyitja a harag összes zsilipjeit. És innen is, onnan is sziszegik, hogy az előadó még rádupláz a pénzügyminiszterre és gyalázat, ha egy parlamenti bizottság előadója veszedelmesnek mondja az ország gazdasági önállóságát.
Most már tarajosodnak a hullámok.
– Hoch! – kiáltják minden elnöki figyelmeztetés dacára a régi obstrukciók kiszolgált katonái.
Az újabbak pedig az idegen jelszó helyébe újakat keresnek:
– Menjen Bécsbe!
– Be kell zsindelyezni a fejét!
– Hídrontó!
(Ezt azok a békességes, jó emberek kiáltják, akik már épülőben látták a hidat az ellenséges álláspontok között, s úgy képzelik, hogy az előadó lerontja az épülő hidat.)
Láng csap ki a csöndes padok alól, tűzbe borítja a nyugodt arcokat. Azt hinné az ember, hogy a fanatikus csapatocska most mindjárt megrohanja az előadót. (Vajon megvédi-e Apponyi, aki legszorgalmasabban figyel az előadói emelvény tövében?)
De Pulszky már végzett. S a harag nyomban helyet ád a tüntető lelkesedésnek.
– Éljen Kossuth! – hangzik hirtelen.
És Kossuth Ferenc abban a tüntető éljenzésben, amely Pulszkyt akarja bántani és neki kedves – szokatlan hevüléssel kezd beszélni. Ez a legtisztább rajongó. A reszkető hangjából, a mozgósított érveiből, az egész óriási kompozíciójából kiérzik, hogy ő csakugyan el van telve a hittől, mely szakadatlan súgja neki, hogy most vagy soha. Körös-körül álorcásan bujkál az obstrukció, de ő becsületes hit fehér leplében járva, talán nem is tudja, milyen sötét műhelyben hirdeti igéit. Csak azt érzi, hogy amit tud és amit összehordott, amit érez és amit neki szuggeráltak: mind, mind el kell mondania, mert nagy pillanatnak érkezett küszöbére. A rajongás néha szárnyakat is ád szavának és igazán magával ragadja társait, de nemsokára leveri a bágyadtság és akkor társai mosolyognak legelőbb a háta mögött.
Két teljes órán keresztül beszél. Persze hogy el is lankad. És olykor csodálatosan naiv szavak repülnek ki az okoskodásaiból. Mintha a fáradtság megtréfálná.
Azt mondja:
– Ha meglesz a külön vámterület, ki veszít többet? Ausztriának akkor a gyomrát kell megvámolnia, míg Magyarországon legföljebb a dendik lesznek a vesztesek. Mert Ausztria elesik az olcsó búzától, de a magyar csak kevésbé elegáns ruhát lesz kénytelen viselni.
Csöndes mosoly fut át a t. Ház arculatán. Valahol azt suttogják, hogy Kossuth téved. Mert csak a posztó kapna magasabb vámot, nem a szabó. A szabó azontúl is elegánsan fogja a ruhát varrni, csakhogy talán zsákvászonból. (Baj is az! Rohonczy Gida egész nyáron zsákvászont hord, mégis elegáns.)
Az idő már veszedelmesen későre jár és Kossuth csak szórja vegyesen a derűt és a villámokat. Végre mégis szóhoz jut Enyedy Lukács és ámbátor akkor már verejtékesen ragyognak ki az arcok a padsorokból, a helyéről nem mozdul senki. Valami különös mohósággal figyelik a szavait, hiszen a javaslatot akarja támogatni és az önálló vámterület alapjáról. Miképpen fog kiütni ez a kényes vállalkozás? És hogyan fest a szélsőbal ama szivárványos ég szerepében, mely egyik szemével sírt, a másikkal meg nevetett. Azt fogja-e szemére vetni, hogy valamikor az ő soraikban harcolt? Vagy azt fogja ünnepelni, hogy más táborban is az önálló vámterületnek maradt híve?
Mély csönd.
Enyedy nyugodtan indul el az eshetőségek kényes útján. Az első szavai még ellenséges talajra hullanak. De amint megvonta a határt a politikai taktika és a gazdasági szükség között, immár biztonságban is van. Hiába próbál zajongni a taktika mezején ólálkodó tábor, ő felhúzódott a gazdasági szükség őrtornyába s onnan hirdeti, hogy az önálló vámterületet nem lehet taktikával meghódítani, de a gazdasági szükség önként meghozza. Aki pedig taktikázik és könnyelműen, előkészítés nélkül emelne vámsorompót, az nem híve ennek a nagy gazdasági eszmének, hanem csak kompromittálja. Tehát félre a könnyelmű taktikával!
...Ezzel az intelemmel akár be is végezhette volna beszédét. De szívét szentimentális érzések markolták meg és lágy szavakkal simogatta szélbalékat. A régi bajtársakat. Így aztán az erős beszéd a végébe akasztott lágy szavakkal úgy festett, mint a vőfélyek botja.
Bot ugyan, de virág van a végibe…
