ORSZÁGGYŰLÉS [dec .19.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec .19.]
A szokásos öt percnyi pihenő ma az elnöknek szólott. A képviselők nem szorultak rá; az ő pihenőjükről fejedelmi bőkezűséggel gondoskodott Mócsy Antal és Városi Gyula.
Ez a két derék férfiú az ülés elejéből kihasított potom harmadfél órát országos érdekű politizálással, az ülés végéből pedig újabb egy órácskát helyi érdekű interpellációval. A számvetés tiszta. Harmadfél óra és egy óra, az összesen három és félóra. Marad még harminc perc, amiről érdemes beszélni.
Ez a harminc perc a Hegedüs Sándoré volt.
Künn a folyosón, ahol ma is Apponyiról esett a legtöbb szó, az emberek a fejüket csóválták és nem tudták megérteni, hogy miért akar beszélni Hegedüs.
– Minket akar kapacitálni? – kérdezte a szélsőbal.
– Őket akarja kapacitálni? – kérdezte a szélsőjobb is. S minthogy egyik sem tudta megérteni, közösen megállapodtak, hogy Hegedüs békeangyal lesz. Ha ugyanis okos emberről nem tudják kisütni, mi okon beszél, akkor okvetetlenül békeangyalt sejtenek benne. Ez most így divat a tisztelt Házban. Mikor tehát az elnök öt percnyi pihenője után játszani kezdett a villamos csengő, jobbról és balról egyforma buzgósággal siettek a honatyák a terembe. Ne mondja a békeangyal, hogy meg sem akarták hallgatni.
– Talán elárul valamit!
Ez a szélsőbal mottója volt, amivel mentegetni akarta magát, mert egyáltalán még figyel békeangyalokra. Justhék ugyanis félnek a békességtől – már ezt el kell nekik hinni. S a félelemre annál több okuk van, mert a mai ülés alatt folyton arról sugdosódtak, hogy Bánffy tárgyal Apponyival, Apponyi tárgyal Horánszkyval, Horánszky tárgyal Széll Kálmánnal és Széll Kálmán tárgyal mindenkivel. Justhék tehát tűkön ültek: az ördögbe, még kitör a békesség. Quod deus avertat.
Azért mentegették magukat, mikor a Hegedüs szavaira ők is figyeltek.
– Talán elárul valamit!
De Hegedüs semmit sem árult el. Szelíd volt és óvatos, mint soha, még az előadói székben sem. Egyre csak azon volt, hogy senkinek se sértse érzékenységét. Bokrétákat szórt mindenfelé: Apponyinak, Kossuthnak, a kis Barta Ödönnek. S a szélsőbal utoljára már fészkelődni kezdett. Mit akar ez? Tüske lappang a bokrétákban? Vagy azt akarja, hogy senki zokon ne vegye, ha végezetül olyan valakinek is bokrétát nyújt, akinek különben nem merne virággal kedveskedni?
A kíváncsiság izgatottá tette a kis tábort. Hánykolódni kezdett, mint a lázálmas beteg. S a legkisebb dolog végletekre ingerelte. Mikor egy teremszolga vizet hozott a szónoknak s a poharat véletlenségből felborította, ezen a szélsőbal úgy nevetett, mintha valamennyi miniszteri szék borult volna fel, nem egy pohár víz. Mikor Hegedüs azt merte mondani, hogy az önálló vámterület alapjáról sem adhatnánk Ausztriának olyan kivételes kedvezményeket, amint Kossuth hiszi, mert ugyanazt nyomban megkövetelhetnék mindazok az államok, amelyekkel a legtöbb kedvezményt biztosító szerződésünk van, – ezen meg úgy felháborodott a szélsőbal, mintha Hegedüs éppen most proklamálta volna Magyarország örökös rabszolgaságát. Szóval, a szélsőbal künn volt a sodrából.
És ekkor tűnt ki, hogy a Hegedüs tarsolyában csakugyan rejtezett még egy bokréta. A legnagyobb, a legfeltűnőbb. És nemhogy tüske volna benne, de még inkább gyógyító ír. Mert ezt a bokrétát Hegedüs a pénzügyminiszternek nyújtotta át, akiről ugyanakkor minden különösebb hangsúlyozás nélkül szinte csak úgy mellékesen mondotta el, hogy az újságok bizony elferdítve közölték a pénzügyi bizottságban tett, s azóta súlyosan inkriminált nyilatkozatát.
…Ah! A szélsőbalnak egy pillanatra a lélegzete is elállott. Elferdítve közölték? És a pénzügyminiszter nem mondta, hogy az önálló vámterület veszedelmes volna Magyarországra?
– Hisz ez visszaszívás! – zajgott a szélsőbal.
– Nem visszaszívás, de sohasem is mondott olyat! – folytatta Hegedüs. – Hát szabad-e föltenni Lukács Lászlóról, hogy úgy nyilatkozhatott volna? Én, aki jobban ismerem másolnál, el merem mondani, hogy sarkára állott Ausztriával szemben és kevesen használtak annyit Magyarországnak, mint ez a kis szürke ember!
…Ez volt a Hegedüs beszédének poénja. A szélsőbal úgy fogta fel, hogy a nagy békealkudozások útjából az utolsó gátat akarta elszedni, mikor a pénzügyminiszter emlékezetes nyilatkozatát az ország színe előtt minden ferdítéssel szemben precizírozta. Justhék tehát meg vannak győződve, hogy most már csakugyan fenyeget a béke veszedelme. A nagy többség azonban nem nagyon bízik ebben a veszedelemben.
– Kurta hónap ez a december – mondogatják –, összevissza sincsen már több ülésünk kilencnél.
Ezért nem bíznak a békességben. De mégis örvendenek, hogy a Hegedüs helyreigazítása után szívük szerint megéljenezhették a pénzügyminisztert. Ámbátor örök rejtély marad nekik is, hogy mért nevezte Hegedüs kis szürke embernek a pénzügyminisztert, aki nagyobb is, feketébb is őnála? . . .
