ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 16.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 16.]
Ma délután fél kettőkor az utolsó nevet is letörülték a fekete tábláról. A munkásjavaslathoz általánosságban már senki sem kívánt beszélni.
Az ülés pedig itt fordult érdekesebbre.
Nem mintha a parlamentet valami nagy meglepetés érte volna. Mikor báró Bánffy Dezső a csütörtöki ülés napirendjének megállapítása miatt fölemelkedett, a t. Ház körülbelül tisztában volt vele, hogy a munkásjavaslat tárgyalásának megszakítását s a második provizórium sürgős napirendre tűzését fogja tanácsolni. Meglepetésről tehát szó sem volt. De a pártok vére hirtelen bizseregni kezdett, a bekövetkezendő harcokra jelentékenyen megerősödött többség az erőpróbára készült és a magára maradt szélsőbal legalább a fiatalos élénkségével próbált kiválni.
Apró parittyák hasították a levegőt.
– Csitt! Megjött a históriai pillanat! – gúnyolódott Hentaller.
– Silentium! – vágott a szavába Meszlényi Lajos és mivel ő humorista, nagyon vidáman tette hozzá: – Emberek és asszonyok, figyeljetek, mert íme itt van az a gyermek, aki nem tud megszületni.
…A karzat (de nem méltóztassék valami tarka, asszonyokkal ékes karzatra gondolni!) szintén megélénkült. A zaj, a mozgolódás, a sok röpködő megjegyzés lassankint általános várakozássá lágyult. S mikor a miniszterelnök a Ház elé terjesztette kívánságát, az első pillanatban úgy tetszett, hogy egyelőre a szélsőbal be is éri a közbeszólások apró parittyáival. Végre is, nem lehet mindent megobstruálni. De egyszerre csak felpattant a néppárti Rakovszky és talált valami formulát, amivel a párthatározatot se sértse s azért a szélsőbalnak is kedvezzen. Mert elfogadta ugyan a miniszterelnök indítványát, de azért pálcát tört a »liberális kormányzat« fölött is, amely mindent az utolsó pillanatra hagy. S ezzel a formulával pompásan megoldotta a szélsőbal nyelvét. Most már öten is beszéltek volna egyszerre. A véletlen Lukáts Gyulának kedvezett és Lukáts rajta volt, hogy egy lépéssel továbbmenjen Rakovszkynál. Azt a bizonyos pálcát még jobban törte, a napirend megváltoztatását meg éppenséggel ellenezte. Olyan szépen haladunk a munkásjavaslattal! Mért hagynánk fel vele? – Hiszen – és ezt a kedves Lukáts behízelgő nyájassággal suttogta – abból a másik javaslatból újesztendeig úgyse lesz semmi.
– Semmi! – dörögte utána a meggyőződés biztosságával az egész tábor.
Megint többen fogtak beszédbe s a véletlen ezúttal a nemzeti párt vezérének kedvezett. Apponyi nem hagyta magát a pillanatnyi hevület forgatagától elsodorni, s ha a hangulatnak megtette azt a kis engedményt, hogy a maga részéről is fűzött egy szót az ellenzék bizalmatlanságához, de azért pártolta a miniszterelnök indítványát. És csak azt ajánlotta, hogy azért holnap essünk át a záróbeszédeken és döntsön a Ház legalább általánosságban a munkásjavaslat fölött, mert ezzel bizonyos erkölcsi érvényességet biztosít a részleteiben még le sem tárgyalt javaslatnak is. Amit Bánffy is szívesen tett magáévá.
De annál hangosabb volt a szélsőbal.
Hentaller keserűen sziszegte:
– Megint kihúzza a szálkát a lábából!
Apponyi mosolygott.
– A kormány lábában ott hagynám én, de az országnak nem szabad szenvednie.
Ez a megjegyzés kissé lehűtötte az indulatokat. Akik az imént még felugráltak és beszélni akartak, most már takarodót fúvtak. Csak Polónyi nem állotta meg szó nélkül. A szeme káprázott és mindenképpen azt látta, hogy előtte bokor, a bokor mögött pedig nyúl van, akit ki lehetne ugratni. És addig gyúrta, formálta a mondatait, amíg kihegyezte a ravasz kérdési, hogy mért nem tárgyaljuk tovább a munkásjavaslatot, holott a miniszterelnök zsebében már úgyis ott van a januáriusi – rendelet?
Leült és figyelt.
– Most… most ugrik ki a nyúl… a rendelet…
De se nyúl, se szónok. Mélységes csönd volt, csak az elnök kérdése hangzott, amint az Apponyi módosításával bővített miniszterelnöki indítványt bocsátotta szavazás alá. Az egész félkör megszavazta, csak éppen az az arasz maradt le, amelyet a szélsőbal foglal el. Ez háttal fordult a látványosságnak, mintha a harci kedvét akarná megmenteni a kissé lehangoló tanúságtól. (Végre is, nem jó az embernek a jövőbe látni. Egy kicsit sokan vannak, akikkel meg akarnak birkózni.) Elkeseredve dörmögték:
– Szavazni többen vagytok. De nem lesz alkalmatok szavazni.
Talán úgy is lesz. Megválik. De holnap a harc megkezdődhetik. Az bizonyos.
…Idáig van az ülés utolsó félórájának története. Ami addig történt, az sem volt minden érdekességnek híjával. A napirenden Sima Ferenc volt és Visontai. Azazhogy hivatalosan a munkásjavaslat lett volna, de a szónokok csak ezt a két tiszteletbeli szocialistát tárgyalták. És le is tárgyalták. Visontait Lepsényi páter vette a fegyvere élére. (Ha már ütni kell, inkább a zsidót üti.) És addig tapogatta, cirógatta, hogy Visontai utoljára haragosan szólt így:
– Megállj, páter, téged se védlek többé.
Amiből világos, hogy a derék kriminalista több háladatosságot várt a néppárti papocskától és esküdtszéki vádlottól. Csalódott. Ámbár úgy lehet, hogy a hála szordínója még sokban tompította a Lepsényi úr éles hangszerét. Mert Simával szemben nyoma sem volt a szordínónak. Őt kíméletlenül ítélték el valamennyien, de legélesebb Rohonczy Gedeon és Ivánka Oszkár. Csak úgy zúgott rá az ítélet paskoló esője, alig tudott eresz alá menekülni. Ám az eresz alól újra öltögette a nyelvét:
– Rohonczy úrtól nem fogadok el leckét, mert az én kezem munkámban tört fel, ő pedig csak a jégen csúszkál. – Gladstone fát is vág. A sport nem szégyenít meg senkit – jegyezte meg Rohonczy.
– De Rohonczy úr nem Gladstone – kiáltott fel diadalmasan Sima Ferenc. S mikor később Ivánka Oszkár az ország színe előtt olvasta a fejére, hogy csak azért adta magát lazításra, mert a pártokkal és a társadalommal elvesztett minden érintkezést, s most a demagóg szerepében akar tündökölni: Sima akkor is dacosan szegte hátra a fejét. Eh, nekem nincs pártom, meg kell győznöm Szentes városát, hogy elég párt vagyok én magam is!
Gonosz mosoly ült az arcára.
– A cimbalom egész orkeszter, én meg egész obstrukció vagyok. Egymagam.
(És ezért volt bölcsebb Darányi mindannyiunknál, amikor olyan keményen ostorozta tegnap a szentesi követet. Hiszen ez nem is ember! Ő maga mondja: országos csapás!)
