ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 11.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 11.]
Istenasszony, aki álmatagon ejted halandók homlokára a dicsőség koszorúját – a század végén is tiéd a pálma. Ma is csak te vagy a legszeszélyesebb asszony.
Ó pillants, Sághy Gyulára!
Mennyi szakmunkával, mennyi kommentárral, mennyi egyetemi előadással, mennyi parlamenti beszéddel ostromolt ő téged reggel és este! Hányszor maradt ébren, hogy mások csöndben aludhassanak! És ah – a glória mégsem akart a fejére ereszkedni. (Azt a glóriát, amely lassankint odaereszkedett, jóságosan elrejti a fekete sapka.). Hidegen és érzéketlenül néztél el fölötte. Most pedig, amikor elszakadt Apponyitól és büszke fejét nem akarta a pártfegyelem jármába hajtani, egészen elöntöd a dicsőséggel. Csak be kell a lábát tennie a parlamentbe s a szélsőbal elébe rakja minden koszorúját. Éljen Sághy! És bravó Sághy! Mámorítva öleli át a dicsőség, hogy azt sem tudja szegény, sírjon-e vagy nevessen.
Ó istenasszony, nagyon szeszélyes vagy a te ítélkezésedben! Vagy téged is megnyert már Bánffy, hogy mindjárt koszorúval kínálod, ki elhagyja Apponyit?
…Szendén, titokban akart besurranni a jó Sághy. De észrevették. És ihatta a dicsőség szokatlan italát. Nagyon is mohón ihatta, mert amikor Kossuth, Orlay és Sima leőrölték a záróbeszédeiket, Sághy már valahol a hetedik égben járt. (A Házban legalább nem volt látható.) Csak lesték, csak várták szélba1ék, hogy majd velük szavaz a szükségjavaslat ellen, de hiába tartogatták a tüntető éljeneket, a jegyző lemorzsolta a Sághy nevét és Regele nem tehetett egyebet, szürkén mondotta utána:
– Nincs itt.
Nincs itt. Csak úgy, ahogy még valami harmadfélszáz ember nincs itt. Sőt maga az obstrukció sincs itt. Ezek az emberek azt hihették, hogy Sághy majd mindnyájukat pótolja. De Sághy is eltűnt és ah – csak harmincheten maradtak, akik a javaslat ellen szavaztak. Harmincheten. Hogy védhették volna meg ennyien Termopylét, mikor még Sághy Leonidás is cserbenhagyta őket? A perzsa – akarom mondani, a szükségjavaslat bizony feltartóztatás nélkül behatolt a pénzügyi bizottságba.
Jó is, hogy behatolt. A szászok odafenn a hegyen már nagyon is türelmetlenek voltak. Egy hete, hogy betanulták azt a kemény magyar beszédet és nagyon kikívánkozik belőlük. Schmidt Károly már alig győzi. Csak azt lesi, hogy Pulszky Ágost beterjessze azt a módosítást, amely fenntartja ugyan a kizárólag szót, de annyi rést is nyit mellette, hogy kibújhasson, ami csak ki akar bújni s aztán szinte keresztültör a jó öreg Schreiber Frigyesen, aki csak úgy szerényen próbál még egy kis engedményt kicsikarni. Mit, egy kis engedményt? A haragos Schmidt mindent kerékbe tör. A törvényjavaslatot, Eötvös Károlyt és mellékesen az állam nyelvét is. Valami rettenetes magyarsággal kiáltja, hogy ő is van olyan jó magyar, mint Eötvös Károly és odaadná a hazáért az életét, a vérét. Sed avenam non – természetesen. A német neveket, amelyekhez egy történeti múlt, egész mondakör fűződik, azokat nem hagyja. Nem, nem…
Schmidt talán még most is hajtogatja, hogy: nem, nem, nem! De a törvényhozás már átlépett rajta, mint Gulliver az egész liliputi ármádián. Csak nyilazd el a gombostűidet, babszem vitéz! Sőt kis híja, hogy még a Pulszky Ágoston módosításán is át nem lépett. Mert még a szabadelvű pártban is akadt valami harminc erős magyar érzésű ember, aki úgy gondolkodott, hogy mikor a magyar állam azt mondja: kizárólag, – akkor oda punktum való és nem akármilyen idegen név vagy magyarázat.
