ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 10.]
ORSZÁGGYŰLÉS [dec. 10.]
Miután pedig a tegnapi napon a kalendárium is beleártotta magát a szélsőbal dolgába s a szent ünnep napját is az obstrukció javára könyvelte. Kossuthék ma hangosan, jó kedvvel köszöntöttek a Házba. A dolog világos. Az égiek kárpótolják a szent ügy lovagjait és ha már a nemzeti párt nem tudta magát rászánni, majd támogatja az obstrukciót a kalendárium. Ő sem utolsó hatalmasság. A havas decemberi hónapban rendelkezik egypár pirosbötűs nappal és odaajándékozza szélbaléknak; nesztek, annyit még én is tehetek az érdeketekben, mint a szentesi követ.
Bántja ez az új konkurrencia Sima Ferencet. Vigye az ördög! Nem volt elég az a huncut Lecher akivel hetekig csipkedték a virtusát? Most még a kalendárium is beleköt.
– Majd megválik, ki bírja jobban? Szalad a vitarendezőkhöz.
– Nem lehetne azt a Marjayt hazaküldeni?
– Már miért?
– Hát csak azért. Nagy kedvem volna megmutatni, hogy milyen kis idő az a négy óra.
Valahogy csitítani próbálják a fölébredt virtusát. Hogy Marjay Péter nagyon érdemes ember, ámbátor tiszteletes úr. Aztán meg Polónyi Géza is szeretne beszélni, mert holnap már Galgócra utazik és úgyis mindig azt lógják rá, hogy rendesen egy kis dolga akad Galgócon, mikor a haza szólítja. Továbbad Barabás Béla is át szeretne esni a bajon, mivelhogy neki a haza csak a kalácsot adja, de a pecsenyéért Aradra kell fáradnia. És végezetül, mégiscsak eltelt már a hét és tanácsos volna legalább ezt a kis előjátékot befejezni, nehogy a hazának ott végződjék a türelme, ahol az igazi obstrukció még csak kezdődik.
Haragos árnyék húzódik a szentesi követ arcára. Hát minden ellene esküszik?
Úgy akad az útjába Marjay.
– Délig csak elsétálhatok még? – kérdezi tőle tapogatózva.
– Nono… – hangzik a mélyértelmű felelet.
– De egy órácskára?
– Hát…
A többit csak úgy a feje mozgásával mondja Marjay. A szentesi követnek meg éppen ez kell. Fut a terembe s odajegyzi nevét a fekete táblára, mindjárt a Marjay uramé alá. Hiszen csak egy órácskát lop az időből! Még mindig marad három. S ha egyszer belefoghat a beszédébe, akkor iratkozhatnak a nyomába Polónyi, Barabás. Nem beszél itt ma már ember.
Kip-kop! Halkan kopog a szemes hó az ablakon. (Ugyan kit is akar figyelmeztetni?) Ahogy tülekednek, észre sem veszik, milyen fehér lett odakünn a világ. Piros képpel futkosnak erre-arra, de a legtöbben arra. Már ahol a nemzeti párt próbál értekezni a délutáni értekezlete előtt. Szélbalékat eszi a kíváncsiság és ott gyűrűznek Apponyi körül, ha megtudhatnának valamit előre, hogy lesz-e szövetség vagy sem? Úgy látszik, hogy nem. De azért hosszú beszélgetésük van egymással: Apponyinak, Justhnak, ismerős és ismeretlen pároknak.
Míg egyszer a folyosón végighasít a vékony csengettyűszó. Akkor sietvést ürül ki a folyosó és ömlik be az ember az üvegajtókon. Egy kicsit sötét van a teremben. Az első pillanatra bántó is a szürkeség, de lassankint megszokja a szem és a karzatról már kiválik nehány asszonyi sziluett, aztán a virágos kalapok alól csillogni kezdenek a tüzelő szemek – és mondjanak akármit, még érdemes ebben a házban beszélni.
Míg a szép asszonyok meg nem unják, talán nem is forog olyan veszedelemben a parlament, mint ahogy Marjay tekintetes úr hiszi.
Mert Marjay úr a bibliából kölcsönöz képeket és próféciákat. És hirdeti, hogy terjed a ragály, és terjedvén, az osztrák katasztrófa átszármazik e hazára is. Nem múlik el tőlünk a keserű pohár. És miként elpusztula az alkotmányosság odaát, megszámlálvák itt is a parlament napjai. Ám – és itt a tiszteletes úr, sajnos, a szélbali követnek engedi át a szót, mondván nem egészen a prédikátor hangján: – a függetlenségi párt őrt fog állani és addig folytatja a harcot a pogányokkal, míg eljövend az az éjszaka, amelyen a kormánypárt nem tud többé dolgozni.
– Tiszteletes úr! – figyelmeztetik szende pirulással, de Marjay a biblia területéről immár véglegesen átcsap a politikai rónaságra és halkan suttogja el vallomását: én a Kossuth Ferenc határozati javaslatát pártolom.
– Éljen! – kiáltja Sima Ferenc, pedig csakhamar kiderül, hogy ő nem pártolja azt a határozati javaslatot. De élteti a tiszteletes urat, hiszen még azt az órácskát sem lopta el. Mennyi ideje marad még neki! Gyorsvonattal akár Szentesig utazhatnék azalatt s ím ezt a szép időt ő fogja kibeszélhetni, egymaga. Ó gyönyörűség! Felragyog az arca és szeretettel rakosgatja maga elé a fóliánsokat, mint a torkos gyerek: Előbb ezt eszem meg, azután ezt és ujjé! Még akkor is marad egy kis édesség.
Olyan szépen megcsinálja a tervét. Az első órában felolvassa a Tisza Kálmán beszédeit, a második órában – Azazhogy a második órán egyelőre ne ugorjunk túl. Mert amikor a szentesi követ fölkapja az első fóliánst és citálni akar a generális beszédéből, Szilágyi Dezső rácsönget. Zúgás felel rá a völgyben. Mi az? Hát már felolvasni sem szabad? Az akadémiának is több szabadsága van, mint a parlamentnek? Ott szabad felolvasni? Itt nem? Hohó, ezt a mintát Kramarz teremtette! De nem tűrjük! Soha!
Akármilyen furcsának tessék, Szilágyi mégiscsak Simát akarja hallani. Nem kell neki Tisza. És a szentesi követ kénytelen a saját bölcsességének kútjából meríteni. Mintha ez a kút be volna rendezve az ilyen pazarlásra! Világos, hogy ebből baj lesz. De Sima mérsékli magát és nem bánja, Tiszát még csak feláldozza. A szomszédait is lecsitítja, hogy sebaj, azért kibeszéli ezt a kis ülést. És egész új témába fog.
Perceg, perceg a mutató. Nagyon jól megy minden. Sima az osztrák botrányokról beszél. És hogyan beszél! (Ki merné elvitatni, hogy ezen a téren szakértő?) Meleg színek kerülnek ki az ecsete alól és itt nem szorul senki ember fiára, akitől szavakat vagy színeket kellene kölcsönöznie. Ám egyszer mégis úgy érzi, hogy a Badeni rendeletének felolvasásával igen jeles munkát végezne. S a kezébe kapja.
Szilágyi Dezső már a szavába vág:
– Másodszor figyelmeztetem a képviselő urat, hogy eltér a tárgytól. A harmadik figyelmeztetéssel kénytelen leszek tőle a szót megvonni.
Keze a házszabályokra nehezedik, a szava is arra hivatkozik. A Sima Ferenc homlokán gyöngyözni kezd a verejték. Ezzel az emberrel nehéz lesz kikötni. Még egy órát se morzsolt le s már a második rendreutasítás. Emberi számítás szerint egy további félóra múlva pontosan megjön a harmadik is. És akkor vége. A legszebb terv összeomlik ilyenformán, mert az elnök nem akar goromba lenni. (Hiszen csak akarna! Nem Sima beszélne akkor itt, hanem száz ember – egyszerre!) De Szilágyinak még a homloka se gyűrődik ráncokba, hanem mosolyogva szól és csak a házszabályokkal legyint. Az is elég, hogy egy obstrukciós beszéd tervének kártyavárát halomra döntse.
S ha az ember már megérzi küzdelme hiábavalóságát, abba is hagyja. Sima még elhullajt egy szót, egy mondást, aztán megrántja a vállát: eh, nincs arra törvény, hogy nekem a harmadik rendreutasítást is meg kell várnom! Egy határozati javaslatot olvas fel, éppen csak azt, hogy a kormány javaslatát vessék el, helyébe pedig utasítsák az önálló vámterület elkészítésére. És – csak dél van –, de visszaesik a helyére. Sima már nem beszél.
A többség szívéről kő esik le. De föllélegzik Polónyi is. Áh, hát mégis beszélhet! Örömében egyet húz a »tisztelt előtteszólón«, akinek a határozati javaslata még a házszabályokkal is ellenkezik s aztán szélesen teregeti ki a maga tarka argumentumait, amelyeknek mind azt kell igazolniok, hogy a törvényjavaslat fontos, rettenetesen fontos, minélfogva elébe kell terjeszteni az osztályoknak és egész sor bizottságnak. A tarka argumentumok közül hol ezt, hol amazt mutogatja, míg egyszer a szentséget felmutató pap áhítatával emel magasra a legnagyobbat. Polónyi a szemeit is behunyja, mintha vakítaná az argumentum fényessége és mélységes fohászkodással suttogja: Államcsíny! Az. Államcsínyre készül a kormány és nincs más menekülés: keresztül kell szorítani a javaslatot minden elképzelhető parlamenti retortán. Csak akkor, de talán még akkor sem lesz jó. Sőt bizonyosan akkor sem lesz jó.
A szélsőbal tapsol, az idő fut – immár Polónyi a tapsból és az időből is eleget lefoglalt. Barabás Béla pedig reménykedve pillant fel hozzá. A szegény Barabás! – hiszen végre is, azoknak is lehet valamelyes joguk, akiknek Aradra kell utazniok! Galgóc már ki van elégítve, ám jusson Aradnak is. És rövidebbre fogván beszédét, Polónyi egy óra után szóhoz engedi jutni Barabás Bélát is, aki aztán addig beszél, amíg egy erőszakos szaváért Szilágyi Dezső erélyesen rendreutasítja.
(– Akik most még feláldoznák Magyarországot az osztrák érdekeknek, a gyáva üzelmek emberei – hangzott volt a Barabás szava.
– Ezért a kifejezésért rendreutasítom! – dörgött reá Szilágyi. Most mennydörgött s a völgyben mégse kelt visszhangja.)
Mély csönd. Barabás sietve halad a befejezéshez. És ekkor Szilágyi Dezső már ismét nyugodt, mosolyog. Valami utánozhatatlan közömbösséggel, amiben van egy csipetnyi gúny is, azt mondja:
– Több szónok nincsen följegyezve.
És a táborok egy gomolyba verődve áradnak ki a folyosóra, amelyet megtölt az ő kiáltásuk, hogy az obstrukció előjátékára legördült a függöny. Az egyik obstrukció meghalt, éljen a másik obstrukció…
