AZ ILLUMINÁLT HÁZ
AZ ILLUMINÁLT HÁZ
A képviselőház esti ülése
Csávossy Béla bekiáltott a sötétségbe:
– Legyen világosság!
S ha a káosz nem is akart a hatalmas szózatnak engedelmeskedni, az egyenruhás szolgák legalább elkapták a parancsot és egy-kettőre már volt világosság. De nem a régi kandeláberek sárgás gázvilága gyúlt ki (a kandeláberek berozsdásodtak az utolsó esti ülés óta), hanem öt hatalmas ívlámpából áradt el a fehér villamos fény völgyön és karzaton. A tanácsterem aztán már illuminálva várta a honatyákat, akik közül a függetlenségiek jöttek meg legelőbb. (Nem kellett messziről fáradniok, mert a Szikszayból jöttek, ebédtől.)
Különben nincsen ok panaszra. Négy órára a többiek is megérkeztek és lassankint megnépesedett a karzat is. A jó közönség nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy egyszer ebéd után és illuminálva lássa a tisztelt Házat. (Az ebéd után természetesen a képviselőkre, az illumináció pedig a teremre akar vonatkozni e gyarló moment-fotografiában.) S így a tanácskozás idejéből nem kellett sokat ellopni. Pontban négy órakor zsúfolva voltak a karzatok, zsúfolva a padsorok is Berzeviczy tehát megrázhatta a csengőt. Kezdődik az előadás.
Mert azt ne gondolja valaki, hogy parlamenti tanácskozás volt ez a mai. Világért se. Nem nézte annak a publikum, nem nézte annak a karácsony ünnepéről megjött tábor sem. Csak valami különös látványosság. Valami érdekes játék. Mintha egy jókedvű társaság korán ült volna össze s most mindenféle szórakoztató bolondsággal akarná kiböjtölni, míg az óra elüti az éjfelet és hirtelen sötétségben megérkezik az – új esztendő. Az idén úgyis nevezetes terminus lesz az a pillanat, amíg lepereg az utolsó néhány óra, hadd legyen változatosság a játékban.
De mi ez? A szélsőbal keskeny mezejéről fölemelkedett Thaly Ferenc és beszélni kezdett. Egész egyszerűen, minden ünnepi szín nélkül, mintha a villamos ívlámpák semmire sem köteleznék. Az egész Ház felzúgott. Hát még egy alkalmi szónokról sem tudtak a vitarendezők gondoskodni? Hentaller! Justh! És ti többiek, hát nem tudtátok erre az esti ülésre Eötvöst vagy legalább Sima Ferencet megnyerni? Hogy a közönség adomákat halljon, vagy legalább egy végig kibeszélt ülést láthasson!
Nagy volt a méltatlankodás. Hangosan morajlott valamennyi hadoszlop.
A szélsőbal azonban megmozdult.
– Helyre!
– Csönd legyen, vagy lárma lesz!
S úgy tetszett, hogy ez az alternatíva hat. Mert jobb, ha a többség csöndes, mintha a kisebbség lármáz. Thaly Ferenc tehát csöndben mondhatta el az ő kis beszédét s a honatyák arra gondoltak, hogy a Thaly beszéde kitűnő alkalom a folyosó fölkeresésére. Ah, a folyosó. Ez a drága oázis, amely pihenővel, színekkel és levegővel biztat minden sivatag beszéd elől! Hogy özönlött kifelé minden szomjas lélek! De hiába. A folyosó is egészen más, este. Öt-hat regényes gázláng viaskodik az ereszkedő sötétséggel. Az ablakokból nem kacag be a világos égbolt. Az emberek nem éhesek, tehát nem is elégedetlenek. Beöthy Aldzsi nem áll magában a jókedvével, mert ebéd után mindenki jókedvű. Molnár Tóni sem évődik senkivel; fődolog a csöndes emésztés. És semmi móka, semmi mulatság. Ismerősök és ismeretlenek nesztelenül suhannak el egymás mellett és az egyetlen elmésség, amely elhangzik, olyan szomorú.
– Jó reggelt! – mondogatják és aki mondja, halkan nevet melléje.
A teremből pedig zúgó éljenzés hangzik ki.
– Mi történt? – kérdezi egy árnyék.
– Thaly beszélt, Lakatos beszél – a párt pedig éljenez, mondja egy másik árnyék.
Ennyi az egész. A hatalmas ívlámpák alatt is csak Thalyt és Lakatost kell éljenezniök. A jó isten tudja, mivel tudnának különbül lelkesedni, ha véletlenül egy Kossuth Lajos jutna szóhoz. Minden mértékük elveszett. Vagy pedig Demosthenesre gondolnak és úgy éljenzik Lakatost. Bizony nehéz sor.
Az emberek tehát mégiscsak inkább maradnak a folyosón. Lassankint meg is szokják, rejtett régiségeket fedeznek fel benne. (Nem a büfé kisasszonyait. Bár ők sokkal szebbek este.) A kandalló körül tábort ütnek néhányan és folytatják ott, ahol csütörtökön elhagyták. Változott-e a szituáció? Nem hiszik. A szélsőbal még jobban el van keseredve, a szocialista zuhany nem hűtötte le, inkább megpörkölte. S most még jajgat is. Csak az egy Sima Ferenc érzi magát egészségesnek, mert őt a szocialisták szeretik és azonfelül…
Ami azonfelül van, azt suttogva, fejcsóválva, hitetlenül újságolják.
Kubinyi Géza hozza a hírt.
– Az obstrukció félig megszűnt.
Egy csomó árnyék szegődik hozzá és mind kíváncsi. Kubinyi pedig (őt a sötétben is elárulja a hangja) valami újságot lobogtat a levegőben.
– Ezt olvassátok el – kiáltja.
– Mi áll benne?
– Nagy szakadás.
– Hol?
– Az obstrukció, mint minden egész, két félből áll. Az egyik fél Justh és harminc vitéze, a másik fél Sima Ferenc egymaga.
– Nos?
– Sima Ferenc pedig ma cikket ír a lapjába, hogy abba kell hagyni az obstrukciót, mert meg kell mutatni, hogy a függetlenségi pártnak van érzéke a kormányzat szükségletei iránt és maga is kormányképes. Az obstrukciónak az a fele tehát, amellyel Szentes ajándékozta meg az országot, a mai napon leszerelt.
Csupa álmélkodás valamennyi árnyék. Hát ezért nem foghatták meg Simát a mai ülésre? És a karácsony szent ihlete éppen őt szállotta meg? Nono. Mégsem múlik el minden csuda nélkül ez a furcsa ülés.
Mindenki Simát keresi.
– Mi ütött beléd? – faggatja a szélsőbal.
– Kövessetek! – feleli rejtelmesen.
– Megokosodtál az év végére! – gratulál neki Kubinyi.
– Majd elmúlik – súgja a szentesi követ, mintha valami betegségről volna szó, amely jön és elmúlik.
És mintha volna valami a dologban. Mintha csakugyan terjedne, ragadósan. Már itt is összesúgnak szélbalék, ott is összebúgnak. És a nagy súgásból-búgásból kihallik két mondás:
– Az a kérdés, a rendelet-e a nagyobb baj vagy Bánffy?
– Nem úgy van (hangzik a másik mondás). Az a kérdés, Bánffy az alkotmánnyal? Vagy Bánffy az alkotmány nélkül?
Valami különös izgalom árad el a folyosón. Már mindenki mérlegel, alkuszik, konferál. Az a tanácskozás pedig, amely a teremben folyik, senkit sem érdekel. Hozzák a hírt, hogy az öreg Lakatos le akarja rázni a nemzet testéről az osztrák piócát; hogy Hentaller ezért tüntetve éljenzi; hogy Berzeviczy ezért mind a kettőt rendreutasította; hogy a szélsőbal ennélfogva viharzik; s hogy mindezek után odabenn nagy a gabalyodás. De kit érdekel ez a folyosón? Ah, az öreg Lakatos Hentallerrel szövetkezve nyújt valamit a karzatnak ennyi az egész. Szegény karzat, mért fáradt volna hiába!
A folyosó tovább is súg-búg. A sötétségben csak néhány gázláng lobog. Az elmosódó csoportok, mintha csupa összeesküvés volna.
Hat óra van. Az öreg Lakatos bevégezte beszédét s visszamegy jegyzőnek. A teremre valami szürke fátyol ereszkedik. Az ívlámpák szinte elmerülnek az átfűlt, rettenetes levegőben.
– Öt percet! – zúg a szélsőbal.
Egy kis lárma, egy kis próbálkozás, de aztán szépen belenyugosznak, hogy előbb még hadd beszéljen Illyés Bálint is, aztán jön a szünet. Hiszen olyan mindegy. Thaly Ferenc elmondta, amit előbb már elmondott más; Lakatos megismételte, amit Thaly Ferenctől hallott; Illyés Bálint átveszi a Lakatos szavait és tovább fogja adni az utána következőnek. Mi bajuk lehet? Legfölebb több szónoknak kell majd elmondania ugyanazt a beszédet. A beszéd pedig megvan s mint az a bizonyos pohár – körbe jár. Újévig tehát a legrosszabb esetben sem kell zavarba jönniök.
A beszédet szünet után Tóth János mondotta el és a jószívű Pichler buzgón helyeselt.
– Mit helyesel? – szóltak le hozzá kíváncsi újságírók.
– Azt nem tudom – felelte Pichler őszintén –, de én mindent helyeslek, amit az én pártomon mondanak.
Egyébként a tisztelt Ház most sem hallgatta a beszédet, hanem kihúzódva a sötét folyosóra, azt leste, hogy csakugyan hajnalodik-e? Tudniillik, hogy a béke hajnalodik-e? Mert ekkor már széltiben beszélték, hogy a szélsőbal is meg akar próbálkozni, nem tudná-e a kormányzati érzékét kimutatni, mint a szentesi követ. Mesélték, hogy a függetlenségi tábor a tisztelt Házból egyenest a párthelységbe siet és nyomban konferenciázni fog a békességről. A folyosón ki is csillant valami kedvező hangulat, éppen csak annyi, mint aranypor a folyó homokjából. De a »vadak« annál rémesebben süvöltötték az engesztelhetetlenség dalát. Polónyi Géza még azzal is fenyegetőzött, hogy átviszi az obstrukciót a városházára is. (Nem is ártana, ha egyszer a szállítók is remegnének egy kicsit.) Polónyi ugyanis olyasmiről akart tudni, mintha a főváros szerdai közgyűlésében Heltai Ferenc ítéletet provokálna a szélsőbal mostani akciója fölött. Erre mondotta Polónyi úr:
– Állunk elébe. Oda is vihetünk egy kis obstrukciót.
A teremben is hangosabb volt ekkor a világ. Tóth János már elmondta a beszédet, s hogy mégis kibeszélhesse az ülést, szemelvényeket olvasott fel az Enyedy Lukács, a Pulszky Ágost régi beszédeiből. S az ilyen ráolvasásokban mindig van valami groteszk, amin kacagni kell. Azonfelül a szélsőbalnak az esti hangulat néhány jó közbeszólást is súgott. S akadt mulatság. Azt olvasta például Tóth János, hogy Enyedy Lukács valamikor a függetlenségi táborban látta Magyarországot.
– Lukács, Lukács! Hát mért szöktél meg Magyarországból?
(Ez a kis nyíl Enyedy felé suhogott.)
Aztán Tóth a Pulszky Ágost szavaiból idézgetett és ekkor sokkal sűrűbben repültek a nyilak.
– Egészen más Pulszky volt az, csak a stílusa ugyanaz! – szólt Justh Gyula.
– Össze is vész magával ma éjjel! – mondotta másvalaki.
S a párt nevetett, tapsolt, éljenzett. De azért nyolc óra tájban már minden hangulat elbágyadt. Tóth János még beszélt, az emberekkel pedig dévajkodni kezdett az álom manója. A karzat meglepetve nézte, hogy hirtelen milyen sok Urbanovszky Ernő került a padsorokba. Csupa lehorgasztott, mozgó fejű ember látszott. S az ívlámpák fehér világa indiszkrétül leplezte le a karzatnak, hogy mennyi sok már a kopasz fej a magyar parlamentben. Lám, már Győrffy Gyula is...
Mégiscsak jó, hogy az ilyen esti üléseket nem kell rendszeresíteni.
