PARLAMENTEK ALKONYA
PARLAMENTEK ALKONYA
Azért, mert most méltán féltjük a magyar parlamentarizmust a ragadós osztrák nyavalyától, nem kell túloznunk. Nem kell annyira kétségbeesnünk, mintha a parlament veszedelme azonos volna a haza és a nemzet veszedelmével.
Nem. A parlamentarizmus ma igen nagy és igen szent dolog. De a haza és a nemzet mindig az. Parlamentünk sok századon át nem volt. Hazánk ellenben ezer esztendeje áll s a magyar már mint kész, szervezett nemzet jött ide. A parlamentarizmus politikai forma, melyet megalkotott, de el is ronthat az idő. És még romlása tovatűnte után is, állani s virulni kell a hazának és a nemzetnek. Állani s virulni, mégpedig a magyar államhatalom védelme alatt.
Még tovább megyünk. Szemébe merünk nézni még annak az ez idő szerint távolról sem fenyegető rémképnek is, hogy a magyarság állami hatalma vagy az állami hatalom magyarsága valamikor szintén megszűnhet. A haza és a nemzet még ezt a borzasztó csapást is túlélné. Példa van erre a magunk történetében is. Példa erre Lengyelország s a lengyel nemzet is.
Sőt, hogy rámutassunk, milyen nagy fokozat van még a legnagyobb és legszentebb dolgok értékében is, nem habozunk kimondani, hogy a nemzet mindenek felett való, a hazát sem véve ki. Egy nemzetnek még akkor sem szabad a nagyszerű halál karjába dőlni, ha az a rettenetes végzet érte, hogy a hazája elveszett. A vándorúton, a földönfutók sorsában, akár túl a tengereken, még mindig meg kell maradni a nemzetnek. Hódítani kell neki új hazát, vagy vissza kell neki hódítani a régit-de nemzeti voltát s a küzdést feladnia sohasem szabad.
Mindettől a szörnyűségtől, hála Istennek, mi épp olyan távol vagyunk, mint a világ akármely más, erős, romlatlan, viruló nemzete. Nálunk ma még a parlamentarizmus sincs komolyabb, közvetlen veszedelemben. Mindössze is azt a figyelmeztetést vesszük ki a közelmúlt eseményeiből, hogy vigyázzunk: a mi parlamentarizmusunk sincs csalhatatlanul immunizáló szérummal beoltva ama ragadós nyavalya ellen, melyben az osztrák parlamentarizmus körülbelül kiszenvedett.
A ragadós baj nálunk már mint sokkal könnyebb eset lépett fel. De mégis – és ez gondolkozóba ejti az embert – egyazon embert esztendőben kétszer ijesztett rá nemzetünkre. Két obstrukció egy esztendőben – ez sok! Különösen sok, ha meggondoljuk, hogy egyiknek sem volt a nemzetben gyökere, mert egyiket sem hívta ki valamely nemzetellenes kormánymerénylet.
Pusztán a parlamenti kisebbség pajkos kedvéből eredt mind a kettő. S méghozzá milyen törpe kisebbségéből, különösen a második!
Nem feszegetjük itt, hogy a törpe kisebbségnek igaza volt-e azokban a kérdésekben, melyek alkalmából kedve szottyant az obstrukcióra. Aki ezt feszegetve, a részéről igazságosnak vélt ügyért az obstrukciót helyeselni tudja, az lehet igaz ember, lehet jó hazafi, lehet bölcs politikus és még minden a világon, de a parlamentarizmus barátja nem lehet.
A parlamentarizmus sarktétele, hogy a feltett kérdésekben azok megvitatása után a többség dönt. A kisebbség akarata a többség akarata ellenében sohasem érvényesülhet. A kisebbség a maga igaza felől meggyőzheti a többséget, de ekkor a kisebbség akarata már mint többségi akarat érvényesül.
Lehet, hogy ebben nincs valami ideális igazságosság. Lehet, hogy a szám szerint való többségnek ez a feltétlen joga éppenséggel summa injuria. De lehetetlen, hogy enélkül a parlamentarizmus ellehessen. Annak még csak van értelme, ha feltesszük és elhisszük, hogy az a nemzet akarata, ami a többségé. Arra azonban éppen semmi, még csak fiktív ok sincs, hogy a kisebbség akaratába vessünk ilyen hitet s abban találjunk megnyugvást.
Lehet, hogy ez a parlamenti sarktétel: a többség dönt – nem is egyéb, csak egy expediens. De ez expediens nélkül a parlament nem expediálhat semmit. Enélkül törvényhozási munkára képtelen s a kormányzatot lépten-nyomon zavaró akadék. Egy képtelenség, melyet nemcsak becsben tartani nem lehet, hanem még eltűrni is nehéz.
Persze, akik éppen a kisebbség pártján vannak, azok ilyenkor mindig a többség abszolutizmusa, zsarnoksága ellen szoktak pattogni. Ezek nem veszik észre, hogy a zsarnokságtól, az egyeduralomtól mi sem különbözik jobban, mint az, ha az akarat, mely érvényesül, minél nagyobb többségnek az akarata. Viszont, minél csekélyebb kisebbség képes a többségre erőszakolni a maga akaratát, annál közelebb jutunk az oligarchiához, melyben a kevesek és a despotizmushoz, melyben éppen csak egy ember akarata érvényesül.
Azzal az eggyel ki-ki legyen tisztában, hogy az obstrukció a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyája. Ha ez sokszor ismétlődik, vagy ha felette keményen lép fel, megöli a parlamenteket egyenkint s végül a parlamentarizmust egészen.
A parlamentarizmus halála nem egyforma nagy baj mindenütt. Némely államokra és nemzetekre talán inkább haszon, mint kár. Ausztria németjei például minden nagyobb nemzeti lelkiismeretlenség nélkül tönkretehették azt a parlamentarizmust, mely a szlávoknak szolgáltatta ki Ausztriát. Az osztrák abszolutizmus nem lehet más, mint német, mert osztrák-német maga a dinasztia is. A Nagy-Németországban is a császárnak sokkal nagyszerűbb és németebb nemzeti politikája van, mint a kicsinyes, szűk látkörű, akadékos birodalmi parlamentnek. Ha ez valamiképp kipusztulna is az árnyékvilágból, nagy baja nem esnék Germániának.
Hanem nálunk másképp áll a dolog!
Magyar király most van. Nagyon bölcs, nagyon jó, nagyon magyar király. De magyar dinasztia?
Parlamentünk ellenben, legyen egyébként bármilyen tökéletlen, mindeddig feltétlenül biztosította államunk magyar nemzeti jellegét.
Ezt gondoljuk meg, mielőtt tönkretesszük!
S ha mégis tönkre akarjuk tenni, még idejében okoskodjunk ki helyette valami mást, mely mellett államunk épp olyan magyar és nemzeti lesz, mint amilyen a parlamentarizmus folytán eddig volt.
