BÁNFFY
BÁNFFY
Macbeth ellen a birhami erdő indult meg; erdő, amelyik nem mozdulhat; Bánffy ellen megindult egy tábor, amelyik nem létezik. A választási csatatér halottjai, a csontok és koponyák. Absentes concludunt.
Igen, a Bánffy fejét kérik az elégedetlenek a kimaradottakért. Kikomponáltatott a harci zászló végleges felirata: »Bánffynak nem szavazzuk meg a provizórium javaslatot, másnak megszavazzuk.«
Hát ez a bosszú – a vendetta. Ez lehet motívum egy rosszul fölépített drámában vagy regényben, de nem lehet komoly politikának iránytűje – pláne, mikor minden mozdulatnál, ami történik, mint uszály húzódik a nemzet jövendő sorsa.
Szeretnénk tudni, mert távozzék helyéből Bánffy? Tessék csak egy helyes okot mondani és mi megkapitulálunk.
Bánffy közel három éve intézi az ország ügyeit és vezette azokat nemcsak a többség, de az egész ország megelégedésére. Egész sora a sikereknek jelzi útját – sohase volt még a nemzetnek annyi pirosbetűs napja – mintha erre az időre visszatekint. Keresztülvitte rázkódtatás nélkül az egyházpolitikai törvényeket. Közel hajlította hozzánk a király szívét. Oly jövőt nyitott a nemzetnek, hogy szinte káprázott tőle a szemünk – s káprázna még most is, ha az obstrukció fölvert pora bele nem hull.
Ezek a nagy vonalak. De igazán nagyok, mint a tejút az égen. A pepecselő apróságokban is hasznos tevékenységet fejtett ki.
S most mégis menjen Bánffy. De hát mért menjen? Azért, mert harminc-negyven embernek ilyen szeszélye támadt? No, hát ilyen okból még egy falusi bakterségnek sem szabad megrendülnie.
Hanem beszéljünk okosan. Tessék úgy építeni fel az érveiket, hogy evidens legyen, miszerint egy más miniszterelnök alatt javul a helyzet – és akkor mi is azt mondjuk: menjen Bánffy, mert személyekhez nem ragaszkodunk. De megfordítva áll a helyzet. Olyan embert, aki alatt nem ez lenne a helyzet, ha a negyven obstruáló akarná, anya nem szült; de olyanokat sokat szült, akik alatt rosszabb lenne a helyzet.
Szerintünk Bánffy távozása most kipótolhatatlan veszteség volna, mert az elért nagy eredmények úgy tűnnek fel nekünk, mint egy gyönyörű kép, amely még csak a kontúrjaiban látszik s az ecset és paletta a Bánffy kezeiben van. Ki mer arról jótállni, hogy úgy ütne-e ki a kép nálanélkül, mint amilyen őáltala lehet?
Hanem aki haragszik, nem kombinál. Kossuthék haragszanak – mert haragudniok kell – természeti törvény az. A föld befagy és kienged. Kossuthék ellenben felforrnak és le nem hűlnek – ők felforrnak és addig forrnak, mint a fazékban a víz, még föl nem lökik a födőt. Menjen Bánffy és punktum. Menjen és menjen. A lepedős kísértetek, a választási csatatéren elhullott lelkek szuggerálják nekik, hogy ő menjen.
És milyen hibájáért menjen? Hát hiszen éppen ez a nehéz. Mert a hiba még nincsen elkövetve – az még csak január 1-én lészen bekövetkezendő. Tudniillik a rendelet. Eddig még ártatlan Bánffy, de már január elsején bűnös lesz. Tehát távozzék! Hadd legyen már arra is eset az annálékban, hogy valaki olyan politikai bűnért ítéltetik el, amit még csak ezután követ el. Az eset igen érdekes és az obstruálók logikája szerint nem kell sokat teketóriázni, a vétség okvetlenül megtörténik, minthogy az teljesen az obstruálók akaratától függ, hogy törvénysértő legyen-e Bánffy vagy nem. Ők pedig azt akarják, hogy az ország törvényei megsértessenek. Ők, a törvényhozók akarják ezt. Mert ürügy kell.
Badeni is ment, Bánffy is menjen. Igaz, hogy Badeni működése a német faj ellen volt irányozva, tehát a német faj megbuktatta, a Bánffy működése pedig minden porcikájában a magyar faj erősítésére volt irányozva s az nagyszerűen sikerült is, de azért a magyar faj megbuktatja, hadd menjen, mert egy kabinetet megbuktatni nagy élvezet és nagy virtus.
Csakhogy ehhez a könnyű észjáráshoz országot is kellene találni, szabólegényekkel benépesített országot. Mert Magyarország komolyabb, érettebb politikailag hogysem ne tudna disztingválni, ha esetleg megjelenik is a rendelet. Magyarország intelligens népeit nem lehet félrevezetni; kiérzi az, mi a miniszteri túlkapás és kiérzi, mi a politikai kényszerűség, s ezért Bánffyt nem fog sikerülni, még a rendeletért se diszkreditálni az ország előtt.
Látták ezt a »fölkelés« tekintélyesebb fejei már és semmi kétség többé, hogy Justhék éppen olyan teljes őszinteséggel keresték a békés kibontakozás útját, mint Széll, Andrássy, Csáky és a Bánffy többi, a parlamenti békék szakmájában jártas jó barátjai.
