PÁLFFY ALBERT MEGHALT
PÁLFFY ALBERT MEGHALT
Egy magas, csontos öregurat lehetett gyakran látni a Hazai takarékpénztárban, ahol mint napibiztos üldögélt, nyájas, de nem minden szatirikus él nélküli mosoly játszadozott piros arcán, melyet rövidre nyírt, őszbe csavarodó gyér szakáll körített.
Keveset beszélt, sokat pipázott, csak ha gyerekek jöttek be az új pedagógiai rendszer szerint takarékpénztári könyvecskéikkel, hogy megtakarított krajcárjukat betegyék, akkor olvadott fel az öregúr egészen, s tiszta, kék szemeiből kikandikált a lélek, az írói lélek.
– No hát, sok pénzt hoztál, fiacskám?
– Nyolc forintot.
– Ejnye, kutyafékom. Mit csinálsz te azzal a sok pénzzel?
– Pónit veszek rajta, ha nagyon sok lesz.
– De hát ahhoz széna is kell, amice, mert a ló eszik is. Vegyél inkább velocipédet. Kinek a fia vagy?
A fickó megmondta. Az öreg természetesen ismerte az apát. Az öregúr mindenkit ismert, mert hiszen az emberek csak két részre oszlanak, adósokra és tőkepénzesekre, s ezeknek a híre mind megfordul a takarékpénztár sorompói mögött.
– Tisztelem az apádat, fiacskám.
– Kit mondjak otthon?
– Mondjad az öreg Pálffy bácsit.
Az öreg Pálffy bácsi pedig senki más nem volt, mint Pálffy Albert regényíró, aki tegnap halt meg nagy csendben, szinte elfelejtve a világtól.
Azon középszerűségek közé tartozott az öregúr, akik legtovább bírják, mint valami nagyobb csillagnak a bolygója. Az üstökösök gyorsan tűnnek le, a kis bolygók vígan pislákolnak tovább. Valaha a Petőfiekkel, Jókaiakkal emlegették egy sorban s tényleg nagy szerepet is játszott akár mint regényíró, akár mint zsurnalista. Élénk, színes és humoros tolla volt.
De az idő, a kisebb írók nagy ellensége, erősen ostromolta, ő nem adta meg magát, dacolt vele: mindig kisebb, egyre kisebb térre szoríttatott, a végén már nem élt, csak a »Budapesti Szemlé«-ben (ott meg mindig a Jókai vetélytársa volt) és a külvárosi antikváriusok könyvjegyzékében. De a szép munkáspálya, melyet befutott, nem volt haszon és dísz nélküli. A hetvenhét éves aggastyán megérdemel a nemzettől egy koszorút.
*
Pálffy Albert 1820-ban született Gyulán, Békés megyében. Debrecenben kezdte az elemi iskolákat, majd Nagybányán és Aradon járt gimnáziumba. 1837-ben kispap lett a Szatmár megyei szemináriumban s ott bevégezte a bölcsészeti tanfolyamot, sőt már a hittanit is, egészen az utolsó év végéig, de az utolsó percben határozta el, hogy nem lép be az egyházi rendbe. Erős kedvvel fordult a jogi pályához s 1842. augusztusban Pestre jött jurátusnak.
Szelleme az akkor uralkodó irányok közt, az új francia irodalom tanulmányozására vonta s első művein nagyon meglátszik ennek nyoma. 1843-ban néhány novellája jelent meg a lapokban, de kevés figyelmet sikerült gerjesztenie. Petőfivel, aki 1844-ben jött fel Pestre, ismeretségbe és csakhamar szoros barátságba lépett. 1845-ben megjelent első kisregénye, a Magyar millionaire, amely sem a közönségnek, sem a kritikának nem tetszett. Később apró, pikáns novellái, melyek a Pesti Divatlapban és az Életképekben jelentek meg, egyre nagyobb figyelmet kezdtek költeni.
1846-ban Pálffy új, kétkötetes regényt írt a Hóra-világból. Fekete könyv volt a címe. Most már nagy figyelmet kezdett ébreszteni. 1847-ben Csengeryék Pesti Hírlapjában az újdonságokat írta elmésen, könnyedén s érdekesen.
Ezt a stílt vitte át 1848-ban, a szabadságharc kezdetén megindított »Március tizenötödike« című kis lapjába is, melynek jeligéül e mondatot választotta: »Nem kell táblabírópolitika.« 1849. elején a kormánnyal együtt a Március is Debrecenbe költözött s itt is határozottan forradalmi politikát űzvén, kemény harcokat vívott a kiegyenlítés felé hajló Esti Lapok-kal. Pestre visszaköltözve, júliusban egy igen heves és szenvedélyes cikket közölt Szemere ellen. Lefoglalták s a szerkesztőt is őrizet alá vették. A kormány ismét elhagyván Pestet, Pálffy is követte Szegedre s Aradra. Ott volt a temesvári csata színhelyén is, de betegen, egy kocsiról nézte a szerenesétlen ütközetet. Lugosra érkezve, nyitva állott előtte az út külföld felé. De nem ment ki, visszafordult és egy ideig Dobsa Lajos apjának birtokán húzódott meg.
Innen Arad megye Szitye nevű falujába ment anyai részről való nagybátyjához, akinek vendégszerető házánál négy esztendőt töltött.
Pestre 1853. február havában tért vissza. Tizenegy napi szabadonlét után haditörvényszék elé idézték s az első kihallgatás után letartóztatták. Öt hónapig volt fogva az Újépületben, hol már 1849-diki dolgokért csak maga volt egyedül. Elítélni nem lehetett, mert egy évvel azelőtt ki volt már mondva, hogy újabb politikai pört az 1849-diki tettekért ne kezdjenek. Tehát csak internálták Csehországba, Budweis városába, ahol két évig s néhány hónapig lakott.
Megszabadulása óta folyvást irodalommal foglalkozott. Két regénye: a »Fejedelem keresztleánya« Erdély történeteiből és az »Atyai ház« a társadalomból nevezetes emelkedést mutattak a regényírói pályán. A Kisfaludy-társaság érdemeit méltányolva, tagjai közé sorozta.
Nagy újságírói tevékenységet fejtett ki és igen éles hangon írta vezércikkelyeit. De 1875-ben már teljesen abbahagyta a publicisztikát és kizárólag szépirodalommal foglalkozott. Ismertebb regényei: Esztike-kisasszony professzora, Egy mérnök regénye, Anya és grófné, Ne hallja hírét az anyjának, Egy leány, mint özvegyasszony, A Dabóczy-család. A régi Magyarország utolsó éveiből. Ezeknek egy részét Gyulai Pál buzdítására írta. 1884-ben az Akadémia is tagjául választotta az elhunyt költőt, aki az utóbbi években teljes visszavonultságban és meghasonlásban élt.
