MINDÉG JÓ A KATONA
MINDÉG JÓ A KATONA
Mit mondana a király, ha egy katona kopogna az ajtóján azzal a szándékkal, hogy szolgálni akarja? Mondaná-e a király: Eh, nincsen most háború!
Nem, ezt a király nem mondaná. Mindég jó a katona. Hisszük, nekünk is azt mondja a nemzet, ha megismer: Mindég jó a katona.
Pedig csakugyan nincs most háború, se pennaháború, se parlamenti. Egy csendes, szelíd napon jelenünk meg a szabadelvűség zászlajával, azzal a becsületes fogadalommal, hogy soha el nem hagyjuk, jó időben, rossz időben, szárazon és vízen szolgáljuk, el nem ejtjük – csak ha a kezünket vágják le előbb, amely fogja.
Csakhogy mindez nem elég, – eszébe juthatna valakinek így szólani: mi hasznodat vesszük most? Eggyel több fecske nem csinál nyarat, kivált mikor valamennyi fecske nélkül is nyár van. A nap süt, fényes pompájában haladva a három halom országa fölött. A szabadelvűség homlokán glória ragyog. Mit szorítod hát olyan erősen a zászlónyelet, hiszen senki sem akarja kicsavarni? Nézd az árbocokat és házormokat. Körös-körül mindenütt ez a szín leng; a többi színek begöngyölgetve sápadtan húzódnak meg a háttérben. Rosszkor kezded a szolgálatot, tisztelt jövevény! Mit akarsz védelmezni? Ki bánt itt valamit? Kivel akarsz most verekedni és hol? A gyep, melyen a viaskodás szokott lenni, tele van a szeretet és boldogság javában nyíló rózsáival, amiket nem szabad letaposni. Te sem akarhatod, mert örömed telik bennök, az ellenfelek se bántják; a jók közülük sajnálják eltiporni, a rosszak nem merik.
Minden mosolyog. A közvélemény szundikál és édes álmokat lát, az országgyűlés ritka egyetértéssel egy óra alatt intéz el egy hétre való munkát, a szabadelvű párt a Lloyd klubban vidáman sütkérezik a Bánffy sikereiben. A delegáció, mely máskor legalább aggodalmas képeket szokott vágni a sztereotíp békekijelentésekhez és a nyomban következő hadi emelésekhez, most riadó éljenekkel (melyekre itthonról visszhang kél) fogad minden kijelentést; a teher se teher neki, s öröm a nem öröm is. Iszen természetes. Ki is ne örülne annak, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik?
És itthon ezalatt az ellenzék becsülettudón, lábhoz eresztett fegyverekkel nézi a szabadelvű kormányzat sikereit és lapjaiban nem ritkaságok a Bánffyt dícsérő cikkelyek.
Lásd meg tehát ebből fiatal lap, hogy rossz időben toppantál be a szabadelvűség szolgálatára.
*
Nem látom. Nem úgy van. A látszat csakugyan olyan, hogy a szabadelvűség sohasem állott jobban, mint ma. De ez csak látszat. Az utolsó idők eseményei kétségtelenül erősítették a szabadelvű alapba vetett hitet, bebizonyult, hogy a szabadelvű politika, melyet a nemzet többsége vall, különböző felfogásokkal ugyan, de mégis vall, nem alkalmatlan a nemzet jövőjének fejlesztésére, úgy bent, mint künn és a Hofburgban, de ez nem elég – nekünk azt kell bizonyítani és abban erősíteni meg minden jó magyart, hogy csakis ez az alkalmas alap.
A helyzet, melyet az imént színeztünk, nem kizárólag a mi erőnkből formálódott a természet örök törvényénél fogva, hogy az erő okvetlenül létrehoz valamit, és amíg ez az erő erő marad, az a valami is szükségképpen következik. – A mai helyzet nem csupán az öntudatos, átgondolt nemzeti politika vívmánya, tehát nem könyvelhető el pusztán a mi status bölcsességünk lapjára és nem becsülendő túl nagyra. Három dolog kellett hozzá még:
Egy jó király, aki minket szeret és akit mi szeretünk. Egy jó szituáció, mely lendületet adott törekvéseinknek. És végül ügyes kormány, mely a király szívét hajlítsa a mienkhez (a mienk nem is hajlik, de olvad) és mely a kedvező viszonyokat felhasználja.
De hát ezek mind nem örök dolgok, se a jó szituáció, se az ügyes kormány, sőt sajnos a jó király se. Okos nemzetnek pedig a magok állapotát egy rossz szituációban és egy rossz királyhoz kell elrendeznie. Sőt még tetejébe ügyetlen kormánya is lehet. Voltak már erre esetek.
A helyzet tehát nem a megpihenésre alkalmas, nem az álmodozások és a hálálkodások pillanata ez, hanem a lázas munkáé, az összetartásé, hogy a kedvező időben erőssé és hatalmassá építsük ki a magyar államot s annyira mélyen beverjük a szabadelvűség cölöpeit a magyar talajba, hogy azokat a poklok ereje se bírja onnan kihúzgálni. Ha majd előjönnek kő nagyjaink, kiket a király felséges eszméje előhítt, ne érhesse őket az a szemrehányás, hogy ők, a mozdulatlanok, mozdulatlanokká tették a nagy boldogságban elnyújtózkodott élőket is.
Ah ezek a mostani napok! Verőfényesek. Mintha nem is ok nélkül volna a fénynek verő jelzője a magyaroknál. A fény veri meg őket. Példák mutatják. Rossz órában, nagy bajban összetartanak a magyarok, a jobbik eszükhöz nyúlnak, talán ezért is tudták magukat olyan sokáig fenntartani. De a fényesség végzetes rájuk, mint a pillékre. Elhagyják magukat, az aluszékonyság, a nem törődöm vesz rajtuk erőt – talán azért is nem tudtak többre menni.
Már most is észlelhetők az egészséges politikai életet lazító szimptómák. Az elvek izegnek-mozognak, mint a megrongált fogak. Némely pecsétek kivétettek bizonyos szépség szappanokkal és kefékkel, de ezek csak pillanatnyira nem látszanak a posztón, hogy aztán előtűnjenek, mikor a por ellepi. A nagy ölelkezésben konfúziók veszik át az uralmat. A különválogatott mák és köles szemeket megint összefújja a »kedvező« szél. S ez nem vezet a helyzet tisztázására, hanem bonyodalmakat s nehézségeket szül. A liberalizmus ellenfelei előkullognak egyenkint, nyájasan, kézdörzsölve, mintha csak tréfáltak volna. Egyik-másik nagy hivatalba és tisztségre emeltetik… Mert hát béke van. A delegációban az országgyűlés szabadelvű többségének nevében gróf Szapáry Gyula beszél a királyhoz… Kezdődik az ellanyhulás! Nem haragszunk senkire. Nem tudjuk, ki van velünk – mert senki se mer ellenünk lenni. Indulunk, megyünk ittasan a szerencsétől és nem nézzük túlságos óvatossággal, hogy hova és kikkel.
…Azért hát nem jöttünk mi olyan rossz időben. A katona mindig jó. Ha nem is veszekedésre, legalább őrt állani, bármilyen fényes is a helyzet, bármilyen nagy a szerencse és bármennyire kedélyes is a hangulat afölött, hogy Bosznia és Hercegovina a saját költségén kormányoztatik.
