[MIKSZÁTH ELNÖKI MEGNYITÓJA AZ ÚJSÁGÍRÓK ESTÉLYÉN]
[MIKSZÁTH ELNÖKI MEGNYITÓJA AZ ÚJSÁGÍRÓK ESTÉLYÉN]
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Panasszal vagyok kénytelen kezdeni az újságírók ellen, hogy nem írnak igazat. Az volt a lapokban, hogy egy prológgal nyílik meg a mai műsor. S ezt a prológot én írom.
Nem, tisztelt hölgyeim és uraim. Verset én nem tudok írni, pedig a prológ alatt minden jó lélek verset ért. – Ha tudnék is verset írni, eltagadnám. De igazán nem tudok. Én mindössze arra vállalkoztam, hogy egy elnöki megnyitóval megkezdem a mai estét, bemutatom az egyesületünket, mint amelyik ma először lép ki a világba, s mindjárt mint házigazda, megköszönöm szíves megjelenésüket, és idézem alapszabályainkból az egyetlen ide vonatkozó paragrafust: »Házi estélyek idején a klub helyiségeiből hajnalig távozni nem szabad!«
Igaz, hogy ez némileg a távozási szabadság korlátozása, és hát valamit csak kell korlátozni a sajtószabadság helyett. És mikor a többi nagyhatalmak a fölkelők ellen fundálnak rendszabályokat Krétánál, a hatodik nagyhatalom méltán foglalhat állást a lefekvők ellen. Az is igaz, hogy ezek nem a klub helyiségei, még kevésbé a klub háza. Nekünk házunk? Még ha lett volna is a hónap elején! De a hónap végén mi már rendesen szegények vagyunk és kölcsönökből éldegélünk. Kölcsön van a helyiség, a műsor egyes darabjai, sőt én magam még a hangot is, amellyel most önökhöz szólok, kölcsönkértem. Hanem a jókedvünk, az a magunké és szívesen adunk belőle.
Ami azonban a bemutatásunkat illeti, az nehéz kenyér. Régóta figyelem azokat a különös érzéseket, melyeken a laikus közönség átmegy, midőn újságírók közé kerül. Valami egyebet képzelt. Csalódva ejtik le lornyetjeiket az asszonyok, a férfiak kedvetlenül rágják a bajuszukat. Magammal is megtörtént, hogy mikor bemutattak egy vidéki nemesnek, gyanakodva mért végig
– Ön írta volna azt a cikket, ami tegnap jelent meg?
– Én.
– Ezzel a termettel? – dörmögte és fejcsóválva állott odább.
Ha még másforma hajjal vagy szemekkel képzelt volna, de hogy miért volt éppen a termetem inkompatíbilis a cikkel, sohase bírtam megérteni.
Egyébiránt hiába csűröm-csavarom a dolgot, csak mégis, úgy áll, hogy kivált így estélyeken mégis inkább szalmájára számít az ember, mint magjára, s még az öreg Jókai is azt szokta beírni a Stammbuchokba arra a kérdésre, mi szeretne lenni? Császári királyi hadnagy. Valószínűleg hiába hoznám föl példának, hogy milyen jól néz ki egy elvonuló ezred, egyforma szál legénység, egyik szebb, delibb mint a másik, de ha egy varázsvesszővel, vagy valami röntgen-sugarakkal egyszerre el lehetne tüntetni a katonatesteket és csontokat a cifra mundérral együtt, és csak a lelkek lépegetnének nesztelenül lassú dobpergés mellett, mennyi sánta, béna és nyomorék bicegne és vánszorogna. De hát a király nem a lelkeket aszszentálja. A sajtó pedig nem a testeket aszszentálja. A két nagy hatalomnak ez a két különböző mértéke csinálja a konfúziót.
Különben hogy már valami előnyt is fölhozzak magunk mellett, igen előkelő a származásunk. Ah, azok a régi legendák! Mikor még a falusi udvarházak ámbitusán a mi elődeinkről regéltek a pipázgató magyarok, hogy mit írt az újságjába Kulcsár uram, vagy mibe hepciáskodott bele tekintetes Helmeczy Mihály úr. Az egyik nagyapám majdnem viceispán lett azért a híréért, hogy Kemény Zsigmonddal levelezik, hozzá is tették minden bemutatásnál: »levelezik Kemény Zsigmonddal!« Az egész levelezés abból állt, hogy bort és almákat küldözgetett Keménynek minden ősszel. És mert ünnepeltek voltak az eleink, hát szépek is voltak. Egy-egy képeslap hozta az arcképeiket, azokat a végiggombolt atillás acélmetszetteket, kihajtott inggallérral, a nyakukba kanyarított fantasztikus köpenyegekkel. Áhítattal járt kézről kézre egy ilyen kép. De szép ember! Milyen elmélyedő a tekintete! Nézze, komám uram ezt a homlokot. De magok eleink is értették a csíziót, és a Petricsevics-Horváth Lázár arcképét azért nem adta ki Vachot, mert Petricsevics púpos nyomorék ember és a perszonája rontaná az illúziókat a vidéken.
Valami különleges lénynek képzelték az újságírót, excentrikusnak, éterinek, ki-ki a saját esze szerint, és csak az az egy látszott bizonyosnak róla, hogy atilla van rajta, pergamentekercs a kezében, ahogy a szobrokon látszik és hogy a szózatot énekli... folyton énekli.
Kedves zöld idők! Azt mondanám, hogy akkor kellett volna élnünk és újságot írnunk, de ha meggondolom, hogy azóta már úgyis meghaltunk volna, hát belenyugszom, hogy most írjuk az újságokat – méltóztassanak szintén belenyugodni.
Végre is könnyű volt, sőt magától jött a nagyság a mi öregeinknek. A sajtó még néma volt, vagy legalább dadogó, megkötött kezű gyermek, tehát az újságírók növekedtek meg; mint árnyékos zárt udvaron a platánok, melyeket kihúz a napfény a házfödelek fölé. A teljes verőfényen úgy kellett annak lennie, hogy a sajtó lett nagy, munkásai pedig szürkék és jelentéktelenek, mint a selyemgubók, melyek minden lefejtett szál után kisebbek-kisebbek és csak abban a nagy szövetben érvényesülnek látatlanul, névtelenül, mely a szabadság Magna Chartája, melyen keresztülszövődik minden, ami az emberi agyvelőkben mozgott s melyből visszamegy tovább mozogni más és más agyvelőkbe, ami egyszer benne volt.
De Önök ezt talán nem hiszik. Más és más képek élnek Önök előtt a sajtóról.
Önök előtt a rettenet ruhájába öltözik az a nagy papírlepedő, az élettelen alakú hatalmas Valaki, amely mindennap eltűnik örökre és mindennap előjön újra, hogy soha e1 ne múlhasson, mely fenyegetőzik, int, támad és véd és ítél elevenek és holtak fölött.
Mások ismét úgy látják az újkor e fönséges szörnyetegét, mint egy fénygolyót, mint egy világító lámpát, melyet a muslincák egész raja dong körül. Egy raj parazita, mely újságíróknak adja ki magát.
És, sokan vannak, akik a muslincák miatt a lámpást szeretnék eltörni.
Nos, végre oda jutottam, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ahova akartam, a közönség igazságtalanságához. A közönség már elfeledte a régi nagyokat, kik sírjukban vannak és nem mondja, hogy mi az ő folytatásaik vagyunk, pedig igaz – de mindennap látja e muslincákat a Fénygolyó perifériáján és azt mondja, hogy ezek a mi folytatásaink, pedig nem igaz.
Örömmel látjuk itt Önöket; hogy megösmerjenek a mi prózai világunkban se jobbaknak, se rosszabbaknak, amint vagyunk. Isten hozta nálunk!
