GRÓF TISZA ISTVÁN
GRÓF TISZA ISTVÁN
Őróla szól ez a nehány hasáb; kétszeresen is rászolgált, hogy Kréta után őt emlegessék az újságok legtöbbet. Először is mondott egy gyönyörű beszédet, akkor ugyan még nem volt gróf, de minthogy nem vagyunk konok arisztokraták, visszahatólag betudjuk neki, azóta aztán gróffá lett és még jobban emlegetik, és mindenki sajnálkozik, hogy gróffá lett, pedig ő ezt is kiheveri és minthogy nem vagyunk konok demokraták, bizonyosra vesszük, hogy még ezután is fog szép beszédeket mondani.
A folyosókon, a klubban valóságos forrongást idézett elő a hír: a Tiszák grófok lettek. Valami különös, bolondos sajnálkozás lopta be magát az emberekbe: De kár, de kár! A középnemesség összedugta a fejét. A hivatalos lap közleménye hűvösen érinté őket, ahogy Benitzkyné-Bajza Lenke mondaná, mintha a gyémántos forgó esett volna le a kalpagjukról: »A Pista gróf lett. Az öreggel kihal most már a borosjenői Tisza család nemesi ága. De kár, de kár!«
Énmagam nem nézem olyan tragikus szemmel a dolgot, de tetszett nekem a ragaszkodás azon eredeti módja, mely e sajnálkozásban megnyilatkozott még az ellenzék nemesembereiben is. Csak most vették magukat észre e lármás kurucok, hogy ők is büszkék Tisza Kálmánra és Tisza Istvánra. Az osztálygőgöt érinté kellemetlenül, hogy Tisza Istvánt egy rövidke királyi kézirattal átvitték immár a gothai Almanach disztingvált népe közé. Ott van már ő is, ahol az ember kezdődik, ők pedig maradtak azon innen.
Szó ami szó, nem tartom szerencsésnek az ő grófságát. De végre is neki közönyös lehet, ki mit tart szerencsésnek.
Annyi bizonyos, hogy díszíteni fogja az arisztokráciát. – Hiszen éppen abban van az én gravámenem, hogy Tisza István úgy indult, azaz nem csak indult, de megyen is (mégpedig szédítő sebesen), hogy ez a grófság teher rajta. A Tisza családot a magyar középnemesség mintegy természetes fejének tartotta. A vagyon, a tehetség és a tekintélynek szerencsés összetalálkozása oly nimbuszt és ódon patinát adott a Tiszáknak, hogy szinte fölötte látszottak állani puritán erejükben és imponáló egyszerűségükben a főrangú családoknak. Éppen az volt a legszembeötlőbb rajtuk, ami hiányzott nekik, hogy ti. nem viseltek címeket. Ez pedig nem egészen közömbös dolog. Mert nagy hatással bír a címkórság lohasztására egy országban, ha a jók legjobbjai nem élnek címekkel.
Nem lehet például arannyal fölmérni annak a ténynek az erkölcsi értékét, hogy Deák Ferenc mint tekintetes úr vezette ezt az országot megközelíthetlen tekintélyben. Szegény vagyok, de föl nem venném ezer forintért, ha úgy alakul valahogy az öregúr életsorsa, hogy bárói rangra emelik vala, s most azt kellene folyton írnunk: »Báró Deák azt mondta vagy emezt mondta.«
*
Tisza Istvánról ma már igen határozottan lehet beszélni, sőt kell is. Még azok az urak is, akik közbekiáltották az első beszédjébe: »Halljuk Herbertet!«, kalapot emelnek ma előtte. Herbertből államférfi lett tíz év alatt, nem magyar értelemben, mert magyar értelemben nem sok kívántatik az államférfiúi címhez. Az egész recept igen kicsiből áll, és a következő:
Vágj lehetőleg ünnepélyes és titokzatos arcokat.
Olvasd el naponkint a Neue Freie Presset és a cikkeit, mint saját nézeteidet, hullasd szét folyosói és klubbeli társalgásban.
Beksics Gusztávval járj karonfogva.
Egypár közgazdasági angol munka címét tanuld meg és idézd hiba nélkül.
Ne gondolj ki soha semmi újat és ne mondj senkinek semmi kellemetlent.
Olyan biztosan működik ez, mint az önborotválkozó gép.
Tisza István azonban nem ilyen receptes államférfi lett, hanem a szó valódi európai értelmében. Sőt több lett annál. Tisza István annyira kidomborodott a legközelebbi időkben, hogy amennyire emberi ésszel előre lehet látni, Magyarországnak ő a predesztinált vezére, nem egyik vezére, de az egyedüli. Sajnos, az egyedüli. Az úgynevezett új generációban se közel, se távol, egyetlen alak se mutatkozik, aki őt csak meg is közelíthetné.
S e nagy sikerek közepette, midőn bámulattal szól róla ellenfél, jó barát, midőn hogy úgy mondjam, szétválnak előtte a függönyök s biztos bepillantást engednek a jövő ragyogó panorámájába – akkor jön ez a grófi cím.
Alkibiadeszről följegyzik, hogy éppen a görög szépségversenyek idején egy pattanás támadt az orrán.
Pech volt, de azért mégis Alkibiadesz maradt a legszebbnek és legerősebbnek a görög ifjak között.
*
Eltekintve a Tiszáék grófságától, mely hitem szerint, egy mákszemnyit se fog a Tiszákon változtatni, ti. ezen a generáción (mert a jövőért ki állhatna jót?) politikus ésszel és szabadelvű lélekkel nehéz volna helyeselni a nagy importot a főrangúak közé. Csak nemrégiben is négy család emeltetett mágnási rangra a nagy vagyonuk miatt.
Bolondság. Mikor dübörögve közeledik a szocializmus Európa népeinek nyakára, mikor nagy államtudósok feje abban fő, hogyan lehetne a nagy vagyonokat, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni, akkor Magyarországon mintegy prémium tűzetik ki a nagy vagyonokra, mert aki egypár millióig följut (akárhogy jut föl), megkapja a hét vagy kilenc ágú koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.
S ha még csak a szocializmus volna! Arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De ott van a liberalizmus küzdelme jobbadán az arisztokráciával. Miféle logika hát az, hogy a táborunkból koronkint áttesszük a legtöbb erőt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez? Azt akarjuk talán, hogy a fiainknak is legyen kivel verekedniök?
Nem okos világ ez a mai. De Tisza István okos, és ha ő mégis gróf lett, hát bizonyosan olyan okai voltak rá, melyek nem abban a mezőben fakadnak, ahol a rangvágy és hiúság.
*
Tisza István ma csak harminchat éves ember és igen különös egy gróf. A többi grófok e kis idő alatt elejtettek egypár dámvadat és egypár chansonette énekesnőt. Tisza István ezalatt tanult, dolgozott és olyan bámulatos súlyra tett szert, aminőre nincs példa ily fiatalon Deák óta, akit Antal bátyja egyszerre mint vezért küldött föl a pozsonyi diétára.
Mikor tanult és miképp tanult Tisza István, nem tudjuk, mert ő mindig csak tanított. Már a szűzbeszéde is (éppen a földművelési vitánál) okos volt és tapasztalatokkal megrakott. Tanulmány és tapasztalat egyenletesen, egymást kiegészítve, adják meg véleményének azt a súlyt, mely szinte csontot zúz az ellenfélnél.
Mikor tanult meg, erre lehetne feleletet adni, de az már sokkal csodásabb, mikor tapasztalt.
Az egybekapcsoló ereje hasonlóan mesés. Egy fölvetett kérdésnél szempillanat alatt látja annak összes szálait szétterjedni, miként az indát az államélet minden komoly ágazatába. Az egész kép előtte áll, mintha a tenyerén volna az a száz és száz sróf és kerék, ami abban mozog és forgatható.
Azért szedettem a »komoly« szót ritkítva, mert Tisza Istvánban is megvan a rendkívüli tehetségek egyoldalúsága. Az állam föladataiból inkább van érzéke azok iránt, melyek egy országot gazdaggá tesznek, a köz- és mezőgazdaság különböző forrásain csüng éles tekintetével. Ellenben közömbösen halad el azon források mellett, sőt sokszor bagatellizálja őket, melyekből a nemzeti csillogás és az úgynevezett dicsőség fakad. Száz gramm realizmusra körülbelül két uncia idealizmus esik nála.
Ez nem baj. Jó, hogy ő ilyen. Csak az a baj, hogy nincs még egy másik Tisza Istvánunk, aki a föladatok másik részét érlelné annyi éleslátással és olyan komolysággal.
Már a nevelésénél fogva (Berlinben járt az egyetemen) bizonyos averzióval van a franciák iránt, kiket a Gloire mozgatott, hevített nagy dolgokra és valljuk be, nagy könnyelműségekre.
Most a fényes éremnek véletlenül a könnyelműségi fele van fölül. Tisza Istvánt, az aktív államférfiú fiát, tanulmányai közben érdeklődése, sőt bámulata a hatalmas Németország és a számító Anglia felé viszi. Ez a két szerep imponál neki. Innen szívta eszméit, benyomásait, ezeknek a példáin izmosodott meg államférfiúi egyénisége. Ilyennek kell neki lennie és nem lehet másforma. De egyet nem szabad felednie, hogy Anglia is csak mindenével együttvéve nagy, nem csak a bankjaival, flottájával, hanem történelmével, irodalmával, nemcsak az egyszereggyel, hanem a fölbuzdulásaival is, és egy-egy kereskedelmi- vagy gyapjú-billje is ér valamit a Magna Chartával együtt, de mind ehhez hozzátartoznak a Shakespeare munkái is, a legbecsesebb dolgok, amik Anglia földén termettek – mint az öreg Gladstone mondotta.
Valószínű, hogy ha Tisza István valamely vidéki kastélyban vagy udvarházban tölti ifjúságát, messze a hatalomtól, idealizálva azt, egészen másképp fejlődik, mert más látni a hatalom cafrangjait az illúziók arany füstjében és más közelről látni a hatalom lényegét, mint ahogy István gróf látta nagynevű apja mellett.
Innen van, hogy a fiatal államférfi csak a lényegre van tekintettel. S mintegy lenézi azokat a politikában, akik a cafrangokra utaznak.
A talentumot bizonyára az isten adja, de az irány formálódik a nevelés és körülmények szerint, sokszor a véletlenek által. Ha az ifjú gróf ifjúsága azokra az időkre esik, míg apja ellenzéki vezér volt, ki tudja, hogy ez izzó lélek (mert Tisza Istvánnak tűz a lelke és csak az agya hideg, de jéghideg) milyen ideákat olvaszt föl magában s kérdés, azon az oldalon találjuk-e ma ülve, ahol van, de Tisza István első benyomásai arra az időre esnek, mikor már a népdal nem emlegette a Tisza Kálmán nevét, mikor a közvélemény már csak kellemetlenkedett neki és a korona bizalma nyájas fényben vetette rá a sugarait.
Mikor István kezdett játszani a geszti park gyepjén, akkor már csak legendaképpen beszéltek a kocsisok, talán az öreg Garzó a »Gúnárról«, a szép hóka, amit arra nevelt Tisza Lajos, hogy azon indul majd, – ha valamit találna üzenni Türr Pista vagy Klapka.
…Ki tudja, hogy gondolkoznék ma István gróf, ha egyszer vagy kétszer rajta ülhet akkor a Gúnáron.
*
De ne sopánkodjunk rajta, hogy túlságos realista, hanem örüljünk, hogy ilyen koponya termett itthon. Azzal se biztassuk magunkat: hogy átváltozik, az idő elsimítja merevségét.
Nem, Tisza István sohase fog megváltozni. Annyira céltudatos, annyira makacs és határozott, annyira világosan áll lelkében a cél, hogy képtelen módosítani útjait – sőt ragaszkodik az eszközökhöz is. Nemesebb politikust még nem ösmertem nála. Az exigenciák tudományát úgy kezeli, mintha az igazságok kútja lenne. Annyira nemes ő a politikában, hogy attól kell tartani, talán nem is politikus. Ezek az erős meggyőződések szinte megdöbbentők s talán alkalmatlanná teszik őt az aktuális politika vitelére, ahova nagy hajlékonyság kell.
Nem azt látjuk-e, hogy államférfiaink a kormányrúdhoz jutva, többé-kevésbé átalakulnak a munkakörük által, részint Bécs, részint a hazai pártok kiforrása szerint?
Tisza István acélkemény egyénisége kizárja azt, hogy külső befolyás meghajlítsa. Aki ilyesmit remél, járatlan a pszichológiában. Tisza István az én jóslásom szerint a magyar nemzet vezére lesz, aki éles elméjével, tiszta látásával, hatalmas judíciumával és tudásával kijelöli az irányokat, de az úti viszontagságokban, az opportunizmus kátyúiban, a fölülről-alulról fújdogáló szelek közt illedelmesen lépkedve nem tudom őt elképzelni.
Bár igen csekély dolog, de jellemző rá, hogy a legközelebbi beszédjében pártfogásába vette a Rosenberg búza-prémiumát, amely fölött pedig a Ház elverte a port.
Tudta, hogy ez a dolog nem fog tetszeni, nem is volt szüksége, hogy elmondja, ott feküdt már az két lábnyi mélyen a lomtárban – de ő mégis elmondta, mert ő jónak hiszi.
S a Ház, mely gúnyosan vigyorgott Rosenberg előadása alatt, csöndesen összehúzódva hallgatta a visszatetsző témát, egyetlen szisszenés, egyetlen ellentmondás nélkül, mintha egy nagy medve tartaná rajta a talpát.
*
És még azt mondják, hogy Tisza István nem népszerű. Hát csak az éljen zsivaj a népszerűség? Lehet-e fönségesebb népszerűség, mint a fölény akkora súlya, amennyi erre a Házra nehezedett e percben?
Ha B mond valamit, nem hiszik el, ha C mondja ugyanazt, érzik, hogy igaz, ha nem tetszik is.
Szeretik megjegyezni azt is, ha Tisza Istvánról van szó, hogy a modora nagyon rossz.
Tényleg nem tartozik az úgynevezett szeretetreméltó emberek közé. A stréber korszak édeskés alakjai között, kiknek az ajkán mosoly ül s a szavaikban cukor íz van, valóságos unikum. Ahol a meleg kézszorítástól kezdve az áradozó nyilatkozatokig minden hazugság és színlelés, ott igazán modortalan egy ember, akiben semmi színlelt, semmi mesterkélt nincs, hanem akin minden a legtisztább színvalóság. Ha kedvetlen, akkor nem mosolyog, ha nem tetszik neki egy beszéd, nem gratulál az elmondójának: »Igen szépen beszéltél«. Péchy Tamásnak nem mondja: »Jó színben vagy, bátyám«, Kapuczán Gergelyt nem veregeti nyájasan hátba: »Hol mulattál az éjjel, Gergelykém?« – Szóval nem flörtöl a folyosón, mint Szapáry László, Molnár Antal, vagy a Ház egyéb kedves tagjai, tehát rossz modora van.
De amint ez a házbeli melegség csak a felületen van, csak egy máz, éppúgy a felületen van az ő hidegsége, mélyen belül meleg érzések fakadnak, virágok a hó alatt. Akik Tisza Istvánt ösmerik, sokszor észreveszik, hogy mélyen alulról, szívéből, meleg sugarak verik föl magukat, csak nem könnyű őket kicsalni. A nemes vad ritkán jön ki a barlangjából.
Bizalmas társaságban kedélyes tud lenni; lelke, szelleme leveti a nehéz páncélt, mellyel a komoly küzdelmekre fegyverezte föl a gondviselés, könnyed tréfálkózó, pajzán. Valóságos diák.
És ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Tisza István sohase volt fiatal, – ezért cserébe sohase öregszik meg.
Munkás ember; egész napja el van foglalva a bankban, a Házban, a gazdasága körül; a fiát maga tanítja, de még arra is ráért, hogy a beteg inasát maga masszírozta; elfoglaltságai mellett nem veti meg a mulatságokat sem, a klub legkülönb tarokkistája (a tekintélyét nem kis mértékben emeli ez), eljár cigányzenét hallgatni, ilyenkor valóságosan átszellemül, mint egy mákonyt élvező muzulmán, szép tiszta kék szemeiben valami sajátos fény gyúl ki s minden nótánál hallgatagabb, sápadtabb lesz, mint egy kísértet.
Ezt a vasfejet, melyet a szó hatalma sem képes kiforgatni, a nóta ereje megzavarja, lágyítja.
A pásztor furulyája, a gulya kolompja, az alföldi nádas zizegése benne van a nótában, és Tisza István hallgatja, hallgatja és megszűnik lenni államférfi, dinaszta; – egy búsuló szegénylegény.
*
Még mint szónokról kellene egypár szót ejteni.
Nem tartozik a színes szónokok közé. A nyelvezete ugyan jobb, mint az apjáé, de szürke. Hangja nem nagy, de kiadó és egy-két modulációval igen jól föl tudja osztani; sőt a gesztusa segítségével színez is vele. Beszédjei természetesen okosak, majdnem megdönthetlenek; – és ez nem a szónoklati mesterséghez tartozik.
Ami a szónoklati talentumot illeti, bár elsőrendű ebben is, mert végre is a tartalom teszi a beszédet, de a szóművészet sok eszközét nélkülözi. Humora nincs, formái avultak, a fordulatai nem elevenek, képeket nem használ. Csak igen ritkán csattan meg egy-egy kis elevenség itt-ott, mint éjjel a gallyak közt apró szentjánosbogárkák.
Annál erősebb azonban logikája s hatalmasan vannak fölépítve az érvei. Egész lényéhez illik ugyan, hogy a pátoszt ne használja (az már úgyis csak csizmadia lakodalmakra való) még kevésbé szeretem a flosculusokat, a csinált virágok kora is lejárt, a frázisok is visszaszorultak az iskolai önképzőkörökbe, – de ezek helyett jött az elevenség, a fordulatok, az előadás zamatja (a szónoklat édességei) és a »Kraftausdruckok« (a szónoklat gyémántjai). Tisza Istvánnál évekig csalódásban tartott az ő túlságosan egyszerű előadási modora. Sokszor tettem föl magamnak a kérdést: Lehetséges-e nagy ember anélkül, hogy az előadása magán viselje egyben-másban a nagyságnak pompáját? I. Napóleonnak még a legrosszabb proklamációján is látszik, hogy azt nem fogalmazhatta más, csak maga Napóleon. Bismarck száraz beszédeiben ott gomolyog a hatalmas szemöldököknek összeráncolódása, a villámló agyvelőnek egy-egy kihasított szilánkja.
S ím addig tűnődtem, míg Tisza István roppant haladást tett a szónoklatban. Utolsó beszédjében már megjelentek a színek; a fullánk, a mérgezett nyíl, a játszi pajkosság és valami Kraftausdruck-féle is, midőn a bürokráciát aposztrofálja.
Szóval, úgy látszik, hogy Tisza István még a szónokok közt is elsőnek veri föl magát, s még jobban vakarhatja majd a fejét az a bihari képviselő (Örley Kálmán), aki így szólott elbúsulva tegnapelőtt, elolvasván a grófi kinevezést:
– Csak az bánt, hogy most már én is kénytelen leszek respektálni a grófokat emiatt az István miatt.
