[MIKSZÁTH BESZÉDE A SAJTÓSZABADSÁG ÜNNEPÉN]
[MIKSZÁTH BESZÉDE A SAJTÓSZABADSÁG ÜNNEPÉN]
Tisztelt barátaim és kartársaim! Szívemen viselem az ideát, melyet ma ünneplünk, de a forma gondolkodóba ejt, kivált, ha a történelmi előzményeket veszem. Már a mitológia is úgy kontemplálta a felejtést, hogy a Lethe vizéből kellett inni. De hát ez víz volt s én nem vizet iszom. Sokkal kellemetlenebb, hogy a régi magyarok a bort is felejtésül itták. Igaz, hogy a bút felejtették – s mi végre is egy diadalról akarunk megemlékezni. De vajon nem lesz-é ismét bú valamikor ebből a diadalból is? Aztán más aggasztó példa is van, a Széchenyi serleg, melyből addig ittak a Széchenyi emlékére, hogy szinte elfelejtették Széchenyit. (Úgy van! Úgy van!)
Én tehát e percben, midőn az előttem álló serleget, mint a sajtószabadság emlékeztető jelét avatom föl, ünnepélyesen kijelentem az Önök nevében, ráhagyván e szokást utódainkra, tőlük az évfordulókon nem csupán egy beszédet várunk, gyakran csak arra valót, hogy egy hírlapírói stréber egy foknyit lépjen a létráján, hanem egy évenkinti beszámolást, ha vajon megvan-e sértetlenül a rájuk bízott közkincs? (Zajos helyeslés!)
Mint ahogy a szent korona ládáját kinyitják koronkint, hogy nincs-e a klenodiumokban valami baj: úgy kell konstatálni, amíg csak leszünk – mi pedig mindig leszünk – a sajtószabadság érintetlen voltát, ha pedig érintve volna, visszaállításának törekvéseit.
Igyanak a mi utódaink, szelídséget, jó kedvet, és fáradalmaik közt üdítő nektárt e billikomból, míg megvan az, amire emlékeztet, de igyanak: belőle ereket bizseregtető lángot, szívet harapó nyugtalanságot, elmúlni nem tudó háborgást, ha csak a billikom lesz meg már és a sajtószabadság valamely csorbát szenved. (Hosszú lelkes éljenzés és taps.)
A sajtószabadság negyvenéves évfordulóját üljük, t. barátaim, szerény asztalnál, szerény módon, mert a szegényeknek adta az isten ezt a napot. S milyen tele volt a keze, amit felénk nyújtott. Nemcsak hogy az aratásból nekünk jutott a legnagyobb eredmény, hanem a szereplők dicsőségéből is kivettük részünket. Ami szűkebb történetünkbe nyílik be, útjuk a szereplők egynéhányának. Maga az a nagy öreg ember is, aki nekünk e serleget ajándékozta, ott állt, mint tényező, a sajtószabadság születésénél. Az égből eső esett a kifeszített esernyőkre és a szabaddá lett földre s az örömtül mámoros emberek szemeiből könnyek hullottak egybevegyülve az ég csöppjeivel. A föld pedig ivott erőt és áldást. És bent a falak között megmordult a Landerer ódon nyomtató gépje, – áldja meg az isten a halóporában azt, aki hajtotta – és elkezdte kiköhögni, hogy »mit kíván a magyar nemzet?«
Hát ennek most negyvenkilenc éve. Ha ember lenne a sajtószabadság, se mondhatnók, hogy öregúr, mint institúció pedig éppen csak gyermek. – És mégis, nem minden aggodalom nélkül állunk ma már itt, lelkünk nem egészen könnyű.
Gonosz hírek tornyosulnak, ma még csak lappangva, határozatlanul, de ravasz öltözetben, ugyanabban a régiben, hogy mit kíván a magyar nemzet. Hogy a magyar nemzet meg akarja szorítani a sajtószabadságot.
Ezt én nem hiszem. Lehetetlen ez. Csak észrevettük volna, mikor jött be ide lakni egy másik magyar nemzet. (Élénk derültség.)
Olyan boldogtalan-e már a magyar, hogy nem talál egyéb kivetni valót a törvénykönyvéből, csak éppen a jogait? Megvannak-e már minden szabadságai, amiket lelke kíván, hogy nincs szüksége többé a szabad sajtóra, mely azokat megszerezze? És ha megvannak, olyan biztosak-e örök időkre, hogy elhajíthatja a szabad sajtót, amely azokat megőrizze? (Zajos éljenzés. Taps.)
Mert a szabadsajtóval minden elveszett szabadságot visszaszerezni gyerekjáték s nélküle minden megmaradt szabadság illuzórikus. Beksics t. barátom ócskának mondja mai cikkében ezt az argumentumot, de azért használja. Igaz is, ócska és én is restellnék viseletes ruhát venni föl egy szalonba – de a hadviseléshez a legfinnyásabb ember is fölveheti ősei vértjét. (Zajos tetszés.)
Nem, tisztelt barátim, ilyen magyar nemzet még nincs vagy még legalább most nincs. Az a daliás tündérasszony, a sisakkal, a pajzzsal, a kit mi Hungáriának képzelünk, ma még nem olyan rút és ráncos, hogy oka volna a saját tükrét összetörni. (Percekig tartó taps.)
De ezzel nem akarom azt mondani, hogy nincs veszély, sőt veszély van, mert a politikai körökben, éppen a legbefolyásosabbakban határozottan kezd kidomborodni bizonyos animozitás a sajtó ellen. Talán nagyítva látják a hibáinkat, de látják és panaszolják, hogy a tárgyilagos hangból gyakran kizökken a sajtó, modora kellemetlen, kritikája rakoncátlan és a cölöpökön túl is átcsap, ahol a sancta terra: a magánélet van. Csoda-e, ha éppen a közpálya alakjai, akiket közelről ér ezen kétségen kívül helytelen tónusa a sajtónak, némi rendszabályokra készülődnek, folyton szélesebb hullámgyűrűkben terjesztve a rossz hangulatot.
A sajtó bizonyos embereknek akkor is kényelmetlen volna, ha okkal-móddal ütne is, de hátha még ok nélkül is üt. Falusi házak falán gyakran látni egy képet, valami bolond piktor festhette, szarvasok; zergék, farkasok és nyulak temetik a vadászt, nagy könnyezéssel viszik elöl a keresztet s a koporsó mellett a fáklyákat. (Percekig tartó tetszés.) A természetben én még nem láttam ilyet, de nem találom éppen rossz ízlésnek a farkasoktól, sőt beismerem, elég mulatságos lehet nekik a vadászt temetni. Mindamellett megjegyzem, hogy amíg a vadász életben van és a puskával jól tud bánni, helyzete határozottan előnyös.
De ezzel nem az elbizakodottságra akarom a sajtót rácsábítani, hanem arra, hogy okosabban éljen a hatalmával. Igyekezzék mérsékeltebb lenni a hangban, objektívebb a bírálatban, méltóságteljesebb a magatartásban és nemesebb a céljaiban. Ha egy ablak eltörik, ne méltóztassanak olyan csörömpölést csinálni, mintha az országház üvegtetője szakadt volna be, ha pedig valakit meg akarnak karmolni, ne tessék őt előbb agyonütni. Végre is a sajtószabadság nem a mi saját gyönyörűségünkre van kitalálva, de a nemzet boldogulására, s ha a nemzet szíve és tüdeje tényleg szelídebb klímát óhajt a sajtójának, magunknak kell szelídebbre a levegőt lesrófolni, mert az abból keletkező reakció szomorú a következményeiben. A sajtó, ha a hatalom akarja megzabolázni, oldalánál találja a népet, de ha a nép akarja megzabolázni, nem találja oldalánál a hatalmat.
De nem rajzolom tovább a rémképeket. Még azt mondanák, a félelemre akarom önöket tanítani. Magyarokat, akik ezt az egyet meg nem tanulják. Ellenkezőleg, ne féljünk a világon semmitől, csak a saját bátorságunktól. Ez a legveszélyesebb ellenség. (Zajos helyeslés.)
Ami pedig következni fog, hát azt majd meglátjuk akkor. Az ördög néha feketébb, amint festik, de néha annyira sem fekete, hogy talán nem is ördög… Éljen a sajtószabadság!
