[MIKSZÁTH FOGLYAI]
[MIKSZÁTH FOGLYAI]
A nyár folyama alatt kis cikkecske jelent meg az »Új Idők«-ben, amelyben azt írták meg, hogy Mikszáth és Jókai sok fogolymadarat kaptak ajándékba, s minekutána nem tudták elfogyasztani, a maradék foglyokat – egymásnak küldötték el ajándékba.
Mikszáth Kálmán erre az apróságra igen jóízű »Nyilatkozat«-tal felelt a »Pesti Hírlap«-ban, amely nyilatkozatra az Új Idők megjegyzéseket tett. Most hát Mikszáth Kálmán még egyszer megszólal ebben az ügyben, s a következő pótnyilatkozatot írta az említett lapba:
*
Tisztelt szerkesztőség! Azt hallom, hogy az urak rácáfolnak a múltkori démentire, melyet az Új Idők által hozott fogolyversengésre írtam. Az urak azt akarják állítólag bebizonyítani, hogy tőlem hallották a fogolytörténetet, tehát be kell azt ösmernem.
Ej, ej, uraim, higgyék meg, nem tudják mit cselekesznek – mert hogyha tudnák, nem feszegetnék tovább a kérdést magyar nemzeti szempontból. Igen, igen, hiába csóválják a fejüket. Önök szégyenelni fogják, hogy megbolygatták, amiről én azt mondtam: tagadom. Rám kellett volna hagyni az egészet – ne legyen igaz, ha én azt mondom, hogy nem igaz, s inkább önök szenvedjenek rövidséget, mintsem hogy… De majd sorjában mondom el. Mert az urak nem értik a csíziót, az urak nem tudják, hogy Budapest székváros külterületén nagy fogyasztási adókkal nyomorítják meg a szegény nyaralóközönséget, megbüntetve azt (mint okos államban illik), hogy nem külföldi nyaralóhelyre viszi a pénzét.
Az I. kerületi elöljáróság egy jól kitanított kézbesítője legott megjelenik a szerencsétlen kiköltözöttnél egy megrubrikázott ívvel, amelyet ki kell állítani a rajta levő kérdések szerint. Természetes, hogy nálam is megjelent az említett agent provocateur, akarom mondani, kézbesítő, az ívvel együtt, melybe szerinte azt kell beírnom, hogy mit fogyasztok el cukorban, kávéban és egyebekben. De hát honnan tudhatom én azt előre? Átolvastam nagy figyelemmel a nyomtatványt, de nem értettem meg. Beláttam, hogy ehhez magasabb intelligencia szükséges. Közöltem az ívet egy éppen nálam levő tudós akadémiai tagtársammal, aki pedig nagy munkát írt a pénzügyekről, az se értette. Boldogtalan állam, sóhajtottam föl, kinek az eszéhez szerkeszted ezen csudálatos köznyomtatványaidat!
– Nem írom alá – mondám kereken a kézbesítőnek.
Lenézőleg mosolygott rám, mint az olyan szamár emberre, aki egy bagatell, egy kicsiség miatt difficilis csupa merő naivitásból.
– De hiszen kérem, az egész csak egy szokás.
– Gyanús egy szokás!
– Csak éppen azért van az egész, hogy legyen. Forma… tessék elhinni, csak forma.
– Mit gondol, nem lesz semmi kártékony következménye? Mire való voltaképpen?
A kézbesítő vállat vont.
– Merthogy kérem annak úgy muszáj lenni. Úgy rendeli a törvény.
– Eszerint mit írjak be? Mit gondol?
– Tessék beírni, hogy mit tetszik fogyasztani.
Eldobtam a fölemelt tollat gyanakodva:
– Adó lesz ebből, hallja maga!
– Dehogy, kérem alássan.
– Nem csal meg?
– Ha nem tetszik hinni, hát tessék beírni egy font kávét, egy font cukrot, az már csak nem sok, csak éppen annyit, hogy elég legyen téve a törvénynek.
Isten neki, hogy lerázzam a nyakamról, beírtam azon rovatokba, amelyeket megértettem, hogy egypár napi tartózkodásra jöttem ki a Svábhegyre, és elfogyasztok itt egy font cukrot, punktum. Nevettem magamban, arra gondolva, hogyha valaki valamikor megtalálja ezt az ostoba ívet, azt fogja hinni rólam, hogy valami kanárimadár lehettem, aki egy font cukrot fogyasztott el egy nyáron.
De biz azt hamarább megtalálták, mint gondoltam. Négyszer sem nyugodott le a nap a Disznófő mögött, már nyakamon volt a következmény, ha jól emlékszem a számra, 18 forint fogyasztási adó.
Kiszúrtam szó nélkül, örülve, hogy nem több. Hiszen éppen úgy kihúzhatott volna az érdemes elöljáróság találomra egy nagyobb számot is, mondjuk tizennyolcezer forintot, s akkor nekem legott ki kellene költözködnöm az országból, mert nem bírnám kifizetni. Igazán hálás voltam, hogy olyan kicsi számot lökött rám az elöljáróság, mert mint a kucséber zacskójában bizonyosan összevegyülve kóvályognak fejében az aritmetika összes számai, nagyok, kicsinyek vegyesen, milyen szerencse, hogy kis szám jött ki.
Az én hálámat még az a körülmény se gyöngítette, hogy utólagosan megtudtam, miszerint a Svábhegy verzátusabb lakói nem fizetnek fogyasztási adót. És az természetes, azoknak van egy varázsigéjük, amiről a többi új lakó nem tud. Ők azt írják be a famózus ív famózus rubrikáiba: Az összes fogyasztási cikkeket Szakál László helybeli kereskedőnél veszem. S ez a varázsmondat megszelídíti a Molochot, a Moloch összecsukja a kinyitott száját erre a szóra, behunyja a szemeit, mintha szenteltvizet fecskendeznének feléje, az elöljáróság eldobja az ilyen okos vallomást, mert az elöljáróság, tudniillik az első kerületi elöljáróság, csak a bolondokra utazik. A balek is Szakál kereskedőtől hozatja ugyan az élelmi cikkeket, de ő még nem tudja, hogy ezt kell beírni az egyik rubrikába nyolc centiméterre a margótól, három centiméterre a hivatalos ív felső szélétől, a kipontozott lineák harmadikára, s minthogy ezt nem tudja, hát fizessen. Ezen sport, mely a közönség becsapásában kulminál, végre is nem éppen szép dolog. De ha az elöljáróság csinálja, hát végre is hivatalos aktus, és ha komolyan vesszük, csak egy egyszerű reciprocitás. Bizonyosan vannak emberek, akik az elöljáróságot is megcsalják, még talán az I. kerületet is, tehát egészen méltányos, hogy az elöljáróság is megcsalja azokat az ő íveivel, akiket lehet.
Én ebben semmit se találok. Nem is panaszképpen írom ezeket, tisztelt szerkesztőség, mert kinek is panaszkodnám? Az elöljáróságok ellen csak megint elöljáróságokhoz fordulhatnék bélyeges papírokon, prókátorokkal és protektorokkal. – Isten ments ettől. Hiszen az igaz, hogy az illető közeg, aki a vallomási ívet viszi, föl is világosíthatná a becsületes fogyasztót, sőt az a nyomtatott vallomási ív is fölvilágosíthatná – de végre is ez csak az én szempontom (az adófizető önző szempontja), az elöljáróság egészen más erkölcsi szempontból veszi a dolgot: nem igazságot osztogat ő, hanem pénzt szed össze. Így áll a föladata magaslatán.
Nincs hát nekem semmi panaszom az I. kerületi derék elöljáróság ellen, hanem igenis van panaszom a tisztelt szerkesztőségre, mely éppen ezekben a szerencsétlen napokban teszi világgá, hogy az ország összes foglyait mi ketten esszük meg Jókaival. Látni véli az olvasó, amint azokat nagy döcögő társzekereken szállíttatja hozzánk a Svábhegyre Radó Kálmán.
A rémület fogott el. Teremtő Isten, el vagyunk veszve, ha az I. kerületi elöljáróság ezt megtudja. Ha egy font bevallott cukorért annyit kellett fizetnem, mit fognak követelni tőlem az önök által megszámlálatlanul odavetett foglyokért? Arra már az Esterházy-vagyon se lenne talán elegendő.
Beláthatja a tisztelt szerkesztőség, hogy démentírozni kellett a foglyokról szóló közleményt, s nincs rá eset, ha olajba sütnének is, hogy bevalljam, még ha igaz lenne is, de mikor mondom, nem igaz.
Hagyják, tisztelt uraim, békén azokat a kedves halottakat (tudniillik a kérdéses foglyokat), s ne feszegessék a dolgot, hagyjanak meg engem annál az egy font cukornál, amit bevallottam. Nem olyan ország ez, ahol szabad volna kisütni valakiről, hogy fogolypecsenyét eszik.
