A VÁLASZTÁSOK
A VÁLASZTÁSOK
Közhit, hogy a parlamentarizmus süllyedőben van nemcsak nálunk, de mindenütt, még Angliában is, és hogy az országgyűlések nívója száll lejjebb, lejjebb. A szolidabb elemek visszavonulnak bizonyos dégoűt-val, akik azelőtt méltósággal ültek a tanácstermekben, és mindinkább tért nyernek a stréberek, a kalandorok és haszonlesők, akik elég ügyesek gazdagság és emelkedés forrásaivá átvarázsolni az egyszerű mandátumokat.
Hát igen, szinte szemlátomást fogy a törvényhozó testületek fényessége és nimbusza; az úgynevezett »legszebb polgári koszorú« nagyon gyanús virágokból van már fonva, s értékét nagyban vesztette a köztudatban. A »tiszta« mandátum fehér holló. Azt a luxust már csak a városok engedik meg maguknak (s azt is csak némely város), hogy valami kiváló embert szemelnek ki képviselőjökül, de ezt se teszik számítás nélkül, mert úgy okoskodnak, hogy az illető kiválóság jobban lendíthet a város ügyén és az övékén.
Sok víz folyt már el a nagy francia forradalom óta a Dunán, de azért még nem annyi, hogy a népuralomtól végképp csömört kaphasson a világ. Hiszen még arra nagyon fiatal. Tény pedig, hogy a disztingváltabb elemek, akik előbb éreznek meg valamit, mint a sokaság, s akiknek ízlése lassankint tért hódít, már kezdenek jóllakni a parlamentarizmussal.
Egy konzervatív úr ismerősöm adott ennek önkéntelenül hangot tegnap a kaszinóban. Kérdeztem tőle, föllép-e valahol? Mi egyébről beszélhetne most az ember?
– Nem – felelte.
– Kár – jegyzém meg.
Végignézett kevély tekintettel, s ez a mondás röppent el dölyfös, elbiggyesztett ajkain:
– Énrám még sohase szavaztak, és nem is fognak.
Éreztem, hogy ezekben a szavakban erő van és igazság. Imponált nekem ez a mondat és az érzés, mely mögötte van. Az első lázadó szó, de nem az utolsó a parlamenti rendszer komiszsága ellen, és az első undor szavakban kifejezve. Szinte magasabbnak látszott nekem egy fejjel e mogorva főúr, mint azelőtt. Az ördögbe is, egy ember, aki nem enged magára szavaztatni! Egy úriember, aki nem áll a mértékre, hogy a csőcselék ítéljen fölötte: kell – nem kell, igen vagy nem.
De az efféle jelek mellett (ámbár ezek is előrevetett sötét árnyékok), kézzelfoghatóbb tények is mutatják, hogy a parlamentekben már nem a nemzetek legjobbjai ülnek. A finomabb lelkű szemérmesebb embereknek kezd derogálni a fórum (jellemzőbben mondva piac) lármája, tisztátalansága, de nincs is meg lényökben az a hajlékonyság (szelíd szót használok), mely a tömegek szeszélyét mindig kész eltalálni és követni, s mely a rossz tulajdonának is hízelegne. Ingyen falusi kerületet ma már Deák Ferenc, a nemzet bölcse, se kapna. S miért? Talán mert a nép romlott? Nem. Azért, mert a jelöltek voltak romlottak, fokról fokra romlottabbak harminc év óta, s a népet is megrontották, egészséges fogalmait megzavarván.
Boldog isten, mily rohamos süllyedés! Harminc év előtt a nevesebb hazafival szemben meg se állhatott a jelentéktelenebb jelölt. Önként lépett vissza. Mintegy mázsálóra tette magát szerényen a másik mellé, s ha az többet nyomott egy lattal, maga is belátta, hogy az menjen az országgyűlésre. A választóközönség legnagyobb akciója a jelölt-keresésben nyilvánult, azon folyt a viszálykodás hetekig, hogy ki a különb ember, kit kell fölszólítani – maga a választás könnyen ment. Ha valaki pénzt költött, hogy titkolta! Ha mégis kisütötték rá, majd a föld alá bújt szégyenletében.
Egy választással később, már költöttek a jelöltek, de a pénzt az előkelőbb választók rakták össze lelkesedésből, még egy választással később, már nem rakták össze a választók a pénzt, hanem a jelölt költött a saját zsebéből.
És három évvel utána már akadtak, akiknek a költségét a kormány viselte – de ez nagy titok volt. Párbajok, ha valakire ráfogták. Rá három évre már nemigen titkolták. Még három év múltán már dicsekedtek vele, és akinek a választásához hozzá nem járult a kormány, az olybá tűnt, mintha nem sokat ér ő ember volna.
S amint lekopott a morális érzék a jelöltekről, azonképpen süllyedtek a választók, míg végre ott vannak szőröstül-bőröstül jelöltek és választók egyugyanazon bordában szőve, s egymáshoz hasonlítva, mint hosszú együttélés folytán a házasfelek. A kerületek ciklusról ciklusra drágábbak, s a képviselőház valahányszor megifjodik, mindig vedlettebb, korhadtabb, egészségtelenebb.
A jövendő Házzal foglalkozva, nem minden szomorúság nélkül lehet az időket megfigyelni. Eddig csak magra lett a Ház folyton gyöngébb, de most a szalmájára nézve is csúnyábbnak ígérkezik. A dzsentri elem elszegényedve visszahúzódik, a szereplő ősi nevek letűnnek a jelölési hírrovatból, s egy meglehetősen vegyes társaság látszik zsibongni a porondon. A Ház ornamentális alakjai, akik a couleurt adták, végképp lelépnek a színtérről, s velök többé nem találkozunk ottan.
Horváth Lajos nem vállal mandátumot Miskolcon. Ernuszt Kelemen megunta a parlamenti levegőt, Wekerle visszamegy egy meteorszerű szereplés után a büróba, ahonnan jött, Horváth Gyula szintén nem kívánkozik mandátum után, Szapáry Gyula keserű kiábrándulással távozik a népképviselői pozíciórul, Jókai Mór nem lép föl többet. Az igaz, hogy nem is igen törték magukat utána a választókerületek. Egyetlenegy se szólította föl. Mészáros Károlyért, e különben derék, nagy vagyon hírében álló úrért ellenben majdnem verekedtek a kerületek. Krausz Lajos barátunk is kapott vagy tíz invitációt… Furcsán néz ki belülről ez az ország.
De mit kesergünk, a világot végre is nem tesszük jobbá, mint amilyen. Az antiopia venesa télen megváltoztatja a színét, de azért a nyári színével kell venni. A parlamentarizmus is a régi jó oldaláról tekintendő, csak ideiglenesen változtatja a színét. Jön egy rázkódás, s újra a jó tulajdonai kerekednek felülre. Az angol alsóház romlottsága minden fogalmat meghaladott e század első éveiben, de önmagától elundorodva önmagától reparálta meg magát e sokszor fönséges, sokszor visszataszító testület.
Ami végre is a fődolog, a szabadelvű párt, az egyedüli komoly magyar politika letéteményese, előreláthatólag nagy többséggel fog kikerülni az urnából. Bánffy olyan talentum a választásokban, hogy párját alig lehet találni, pedig a helyzet voltaképpen sohase volt oly kedvezőtlen a szabadelvű pártra, mint most, s mégis nagy lesz a többség. Azért mondom kedvezőtlennek a helyzetet, mert a szabadelvű pártnak éppen a legnyugodalmasabb felvidéki kerületei romlottak meg, amik azelőtt egy levélmárkába kerültek (azt a levélmárkát értem, amit Podmaniczky a jelölteket ajánló levélre ragasztott) most izgalmas csaták színterei lesznek. E kerületek megromlottak a néppárt fölburjánzása által, anélkül, hogy ez ellenében megjavultak volna az alföldi kuruc-kerületek. Honnan lesz tehát a nagy többség? Hát a boldogtalan véget ért Szapáry-pártból és az agóniában levő nemzeti pártból. Maga a vezér is bujdosóban van földetlen földeken, ahogy a választási hírrovatokból kitetszik.
A szélsőbal is alighanem fog veszíteni, noha az alföldi kerületek keményen állnak elveik mellett, mint a szikla. A főispánok itt némely helyütt nem is próbálkoznak, dacára a Bánffy kérlelhetlen taktikájának: »Ellenjelöltet mindenüvé«.
Egy ilyen alföldi főispántól azt kérdezte ma az egyik miniszter:
– Nos, mi lesz a választásokkal nálad? Mit bírsz behozni?
– A status quot.
– No, az derék! De persze sok költséggel?
– Egész ingyen, kegyelmes uram.
– No, az derék!
Már éppen a vállát akarta megveregetni, amikor hirtelen elmevillanattal keresztülfutott az illető megye képviselőin, s fanyar mosollyal rájött, mit jelent a status quo. Hogy ugyanis egyetlen kormánypárti képviselője se volt a megyének. E rossz megyék főispánjainak van a világon a legjobb dolguk, tőlük senki se vár semmi eredményt, nyugodtan csibukoznak otthon, s ha feljönnek is ilyenkor a liberális klubba, csak azért jönnek, hogy fumigáló mosollyal mintegy gyönyörködve nézzék a kollégáik kínlódását. Nyájasan paroláznak a klub termeiben hemzsegő kerületlesőkkel, s ha valamelyikből szavakban tör ki a föllépési furor, kárörvendő arccal fordulnak feléje:
– Parancsolsz talán egy kerületet?
– Oh hogyne, persze.
A balekjelölt kap rajta, örül, köszöni a jóakaratot. A főispán belülről mosolyog. Ő már tudja, hogy a jelölt öröme tiszavirág, egy éj alatt elhervad; huszonnégy óra múlva fölvilágosíttatván a boldog jelölt, megsavanyodott arccal keresi föl hirtelen szerzett főispánját kijelentem, hogy nem kér a kerületből, s marad kényelmesen a status quo.
A közelgő választásoknak nincs valami különös excentrikus karaktere, mint volt Szapáry alatt, ki a serdülő grófokból szedett össze magának egy gyűjteményt. Bánffy egyetlen osztálynak se kedvez, hanem a birkózható elemet fölkarolja innen-onnan. Legtöbb előszeretettel látszott előtérbe tolni az író és újságíró világot. A küzdelemben ott lesznek az írókból az eddigieken kívül Herczeg Ferenc, Werner Gyula, Kenedi, Porzsolt, Lipcsey Ádám, Heltai Ferenc, Szőts Pál, az ellenzék újságírói közül Szatmári Mór, Rákosi Viktor és valószínűleg még többen; a zsidók sincsenek elhanyagolva, öt-hat új jelölt közülök is próbálkozik, s mert szívós a faj, a régiek is bizton megmaradnak (a keresztények nem tudják olyan ügyesen megtartani a kerületeiket), a zsidóság tehát okvetlenül megszaporodik, ami nem kis bosszúságot fog okozni elsősorban a régibb zsidó képviselőknek.
Kettős kerületekre igen kevés a kilátás. Bánffy két dolgot igyekezett elmellőzni, a kettős föllépéseket és a paktumokat, az elsőket azért, mert új választás válhatván szükségessé, kétszer korrumpálják a népet, a másodikat azért, hogy a választók szavazási jogait ne alkudják el az egyezkedő megyei korifeusok. Kettős kerülete talán csak Wlassicsnak és Vörös Lászlónak lesz. Ezeknél lehetetlen volt megakadályozni, mert a jelen választások alatt ennek a két névnek volt különös vonzó röpte. Mondogatta is Bánffy valahányszor egy-egy küldöttség jelent meg őket fölkérni:
– Ej, hát mindig csak ez a Wlassics és ez a Vörös! Mintha nem is lakna már más az országban!
Kettős kerülete esetleg Erdély Sándornak is lehet, ha… De erről a »ha«-ról még ne beszéljünk. Ez különben is a legérdekesebb pontja az idei választásoknak. Jászberényen lesz a millió kíváncsiak szeme. Más érdekfeszítő helyzet ezenkívül alig is mutatkozik az egész választási ostáblán, ahol még ma csak mintegy nagyjában odavetve állanak a figurák, a bástyák, a parasztok, a tornyok és a futók.
