A POÉTA JELÖLTSÉGE
A POÉTA JELÖLTSÉGE
Minden választásnak van külön története. Azaz két története. Amint a bukott jelölt panaszolja, és ahogy a győztes beszéli. Ez előadások kevésbé variálnak; ha a kormánypárti jelölt hasalt el, annak a vármegye lanyhasága az oka vagy a választási elnök együgyűsége; ha pedig az ellenzéki szenvedett vereséget, akkor kiugrik a »Hallatlan Erőszak«, ez a régi jó ismerősünk az országgyűlési beszédekből… Csak abból az egyetlen okból nem bukik soha senki, hogy véletlenül a másiknak több szavazója volt.
S ezek csak a harcoló jelöltek történetei! De hát még azoké, akik el sem jutnak a csatáig, hanem elmaradoznak útközben? Tessék nekem elhinni, hogy ezek közt vannak a jó témák.
Ilyen szerintem a poéta jelöltsége is. Hogy melyik poétáé? Megmondjam? Nem, nem, meg találna haragudni.
Nem szőke fürtös ifjú, amilyennek a poétát képzelik, ha nem tagbaszakadt, haragos arcú, torzonborz bajuszú öregúr, szigorú, szúrós fekete szemekkel. »Beretvált tigrisnek« hívják ismerősei a háta mögött, mert ha igaz, hogy mindenki hasonlít valami állathoz, úgy ő csakugyan a tigrishez áll közel. De e tigrisbe egy fülemüle lelke jutott.
Kétségkívül különös ember, egy itt felejtett őslény egy jobb, tisztább korból, de azért a század végének a szele játszik az ő deres fürtjeivel is. A stréberség, ez a borzasztó járvány, egy gyenge pillanatában inficiálta a kiberetvált tigrist is. Elkezdett a fejében motoszkálni, hogy ő maga is föllép képviselőnek.
Egy napon, néhány héttel a választások előtt, fölkeresett a vén tigris.
– Tudod-e, miért jöttem? – kérdé egészen összetörve, nyöszörgő hangon.
– Bizony nem tudom!
– Képviselő szeretnék lenni – mondá és a füléig pirult.
– Képviselő? Te és képviselő?
Felfortyant, indulatosan fölemelte a nagy kezét.
– Miért ijedtél úgy meg? Azt akarod mondani ugye, hogy nem helyesled? De nem erre nézve jöttem tanácsot kérni. Ott akarok ülni és törvényeket hozni, punktum. Elég sokat szenvedtem már és mérgelődtem az ostoba törvényeiteken, amiket ti hoztatok, most már én akarok hozni hogy, mások is szenvedjenek és mérgelődjenek az enyéimen.
– Jól van, jól, öreg, de legalább ne haragudj. Mondd meg egyenesen, mit akarsz tőlem?
– Csak arra az egyre taníts ki, milyen lépéseket tegyek?
– Hát mindenekelőtt, melyik párton akarsz föllépni?
Ez a kérdés megzavarta.
– Melyik a legjobb? – kérdé gyermeteg kíváncsisággal.
– Temperamentum dolga, nekem a mi pártunk a legjobb…
– Becsületedre mondod?
– Hogyne!
– No, hát akkor a te pártodra lépek, de már most mit kell tennem először?
– Eredj el Bánffyhoz!
– Ki az? – kérdé egy vizsgálóbíró szúrós tekintetével.
– Hát a miniszterelnök.
– Hm. És hogy kell oda elmenni?
– Frakkban vagy szalonkabátban.
– Kesztyűvel?
– A kesztyű sem árt.
– És a nyakkendő?
– Lehet fekete is.
Roppant meghosszabbodott az ábrázata, s a két bajuszszárnya, mint két mókus fark mozgott ide-oda. Izgatottan járt fel s alá jó darabig, egyszer az izzadó homlokát is megtörülte a zsebkendőjével, aztán hosszasan gondolkozott, végre nagy ímmel-ámmal kezdte az ellenvetéseit:
– Az nagy úr nekem. Hallod-e, nagy úr az. Nem beszéltem én még soha nagy úrral, nem is jó velük cseresznyét enni.
S behunyta a tiszta, értelmes szép szemeit, és a karjait leeresztette csüggetegen lábszáraira, a nyakát behúzta a válla közé. Szegény vén tigris olyan félénknek, gyámoltalannak látszott most.
– Ne, ne – szólt alázatosan, szelíden – ne kívánj te tőlem ilyen áldozatot!
Vállat vontam.
– Ha olyan gyáva vagy, mit bánom én.
– Nono (s egy percre nekibátorodott, felemelte a tigrisszerű fejét kevélyen) nem vagyok gyáva, és el is megyek, de mondjál valami kisebb urat… No tedd meg, gyerekem (mert te csak gyerek vagy hozzám képest) a kedvemért.
Olyan szépen kért, hogy nem állhattam ellent.
– Hát eredj el legalább Podmaniczkyhoz!
Láttam az ajkmozgásán, hogy még szólni akarna (alkalmasint, hogy még Podmaniczkyból is lelicitáljon), de mégse tette és egypár nap múlva csakugyan fölkereste Podmaniczkyt, akitől elégedetlenül tért vissza, mert örült ugyan és igen helyeselte a poéta föllépése szándékát, de kerületet nem adott neki.
»Te tudod legjobban, édes barátom, hol léphetsz fel, hol van talajod és nexusod – azt magadnak kell kieszelni.«
A kiberetvált tigris álmatlan éjjeleken át töprengett, hogy hol van neki a talaja? Nézte a mappát, nézte, nézte, majd megvakult bele, de nem talált egy körömhegynyi talajt sem, ami az övé lenne. Ostobaság! Hiszen ő az egész országnak dalolt ötven esztendőn át, és most azt kérdezik: hol van a talaja? Hiszen az egész Olimpusz az övé! Vigye el az ördög! Az Olimpuszt a görögök elfelejtették benépesíteni szavazó polgárokkal! Haragudott, zsörtölődött. Hát szokás a fülemülétől kérdezni, melyik bokorból való? Mindenikre lerakhatja a fészkét. És megint csak nézte, nézte ennek a nagy Magyarországnak a mappáját, és a mappa hidegen, idegenül terpeszkedett el előtte zöld, piros és kék vonalaival. Hogy futnak összevissza ezek a bolondos erek, folyamok, vasutak, szőrös hegygerincek, és egyik se nevet rá…
De nini, csakugyan kicsattan ismerősen egy szó, mintha mondaná: Idenézz, »beretvált tigris«, én vagyok a Mártonfalva.
Ohó! Itt vagy? Téged kerestelek. De jó, hogy összeakadtunk, a téma és a költő. A beretvált tigrisnek ugyanis van egy remek költeménye »A mártonfalvi réten« címmel, és íme, a mappán ott villog ki valahol Békés megye közepéről ez az ismerős szó »Mártonfalva«.
A »tigris« odadöfött ujjával a békési falura: »Itt lépek fél«, s ment re bene gesta a végrehajtó bizottsághoz, hogy van már kerülete: csak az a kérdés, neki adják-e? Szepegett egy kicsit, hogy nem adják, pedig valami ösztönszerű bizalma volt hozzá, hogy őt ott megválasztják.
– Hol van a kerület? – kérdik a végrehajtó bizottságban.
– Békésben – felelte a poéta félénken.
Minden arc kiderült. Persze, hogy odaadják. A végrehajtó bizottság tiszteli a hagyományokat, s ha már a Harruckernek olyan olcsón kapták egyszer Békést az aerariumtól, ők sem fösvénykednek Békéssel.
Podmaniczky megveregette a »beretvált tigris« vállát:
– Csak eredj, eredj, édes barátom, és választasd meg magadat.
Az öreg poéta boldog volt (világfájdalmas versei merő ostobaságnak tetszettek előtte e percben), hazament, levelet írt expressz a mártonfalvi jegyzőnek, hogy ő az, aki a »Mártonfalvi réten« című költeményt szerzette, egyszersmind ő a szabadelvű párt jelöltje e kerületben, minélfogva e szívének kedves községben akarja megkezdeni a bemutatkozást (ezt a becsületes szót használta), írja meg a jegyző úr, él-e ott iránta hazafias kegyelet, s lehet-e kilátása?
Térült-fordult a posta, rátalált Mártonfalvára, és elhozta onnan a nótárius úr válaszát is: »hogy ott minden kész, szeretet várja, s a győzelem kimaradhatatlan, csak tessék jönni, de a circumstantiák nehézségeinek kellő mértékbeni eltávolítására kívántató eszközök igénybevételi szándéklatainak szem előtt való tartása mellett.«
Győzedelmes lobogtatással hozta hozzám a levelet.
– Itt van a válasz.
– Jó?
– Elég jó, de mit jelent a végén ez a szamárság?
Elolvastam és visszaadtam neki.
– Ez azt jelenti, hogy pénzt vigyél magaddal.
Szemkarikái tágra nyíltak a csodálkozástól, a szája is nyitva maradt.
– Lehetetlen, hogy azt jelentené. Ne izélj!
Elemeztem neki a rejtélyes mondatot, alkotmányos magyarázatokat beleszőve, mire megadta magát.
– Hát majd viszek.
– Mikor szándékozol indulni?
– Talán szombaton, de még nem határoztam el magamat egészen. Mit gondolsz? Menjek?
– Mit tudom én? Azt hiszem, mindenekelőtt az a fő kérdés, hogy van-e elég monétád a választáshoz?
– Pénzem nincs – felelte ő –, de szombatig még szerzek… Mindenesetre szerzek szombatig – tette hozzá.
Majd valami borulatféle vonult át magas, ráncos homlokán, s két karját tűnődve fonta össze a mellén:
– Mi a nézeted, mennyi pénz kell?
– Az a körülményektől függ – feleltem –, te mennyit remélsz kapni?
Zavartan, kelletlenül rázogatta csontnyelű esernyőjét, mintha abból kellene kipottyannia a szükséges összegnek.
– Hogy mennyit? – (Fázékonyan vonogatta a vállait ide-oda.) – Magam se tudom. Mit nézel rám úgy? Bizony isten nem tudom. Végre is attól függ minden, hogy milyen kedvében lesz a Nagy Miklós.
– Miféle Nagy Miklós?
– Ej, hát a Vasárnapi Újság Nagy Miklósa!
– Nem értelek. Hogy jut ide Nagy Miklós?
– Hogy? Hiszen tőle akarok kérni előleget.
– Megbolondultál – kiáltottam fel kacagva –, oh, ember, ember! Hát mit adhat neked a Nagy Miklós?
– Azt gondolom – felelte fönséges komolysággal és nyugalommal – ha nagyon meg találom szorítani, hát kinyomok belőle vagy száz forintot.
*
Csitt! Egy szót se szólj többet, jó poéta! Eredj haza, vén mamlasz, aki egy tisztább korból származol, s lelkedet még nem érte a gyakorlati élet piszokja. Ki jársz-kelsz e mindenféle zsírral megkent planétán, de csak az eget látod az ő csillagaival. Ne mozdulj odúdból egy tapodtat sem, ha ennyire járatlan vagy a képviselőség mesterségében, ne nyúlj hozzá, kérlek, a legprózább prózához a világon, és ne keveredj miközénk. Kár volna érted. Álmodjál, beretvált tigris, álmodjál, és ha valaki fel akar ébreszteni. vágd hozzá a kalamárisodat! Hanem engedd meg, hogy leírjam az esetedet, amelyből egy szó sincs költve, hadd bámuljon rajtad a közönség, és hadd emlegessenek az unokáim is, mondván: »A mi boldogult nagyapánk még beszélt, érintkezett egy ilyen ártatlan naiv emberrel a XIX-ik század utolsó éveiben.«
