[ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA AZ 1897-ES ÉVRE C. KÖTETHEZ]
[ELŐSZÓ AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
AZ 1897-ES ÉVRE C. KÖTETHEZ]
AZ 1897-ES ÉVRE C. KÖTETHEZ]
(Singer és Wolfner kiadóhivatalának)
Fogaras, október 23. 1896
Kaptam a sürgönyöket, már a másodikat, hogy az előszó a körmünkre égett, hogy küldjem postafordultával, hogy már úgyis az utolsó, * a tizedik.
* Szó sincs róla! A kiadó.
Hát én hiszem, hogy sürgős, de nekem is sürgős dolgom van. Ha ezt a négy-öt napot föl nem használom, mandátum nélkül megyek haza.
Itt még sok igazítanivaló van. A városiak apprehendálnak, hogy igen keveset tartózkodtam köztük az ötéves ciklus alatt.
Mondtam nekik, hogy idejövet éppen egy olyan kerületen mentem keresztül, ahol viszont azért neheztelnek a képviselőre, hogy mindig a kerületben ült, ahelyett, hogy az országgyűlésen lett volna.
– Igen, igen – jegyzé meg a pártelnököm –, de legalább egyszer mégis el kellene jönni a forráshoz, ahonnan az erőt meríti az illető.
Hát erre is vissza tudtam vágni:
– Hol látta azt, kedves bátyámuram, hogy a patak a maga forrásához jöjjön? Csatangol szerteszét, de vissza nem jön.
A városiak végre is jó emberek, lehet velük beszélni; azonfelül többnyire pertu pajtásaim; de a falvak! A falvaktól fázom egy kicsit. Itt már képtelen vagyok a riposztokra, ha valami közbeszólással felém találnak suhintani. Az összes tudományomat éppen most szedem be, fel s alá járva a szobában; két napja magolom az elmondandó román beszédemet:
»Fratilor allegatori! Mulcamesce que meace primit qua candidat de deputat…«
Itt van ni! Már megint kiesett egy szó az eszemből. Hogy melyik? Csak az egészről tudom mit jelent: »Köszönöm nektek választótestvérek, hogy elfogadtatok engem képviselőjelöltnek«, de hogy melyik közüle a »köszönöm«, melyik az »elfogadtatok«, nem vagyok a megmondhatója. Nem képzelhetik, kérem, milyen keserves munka! Vagy a szavakon volna több gumiarábikum, vagy az emlékezetem tábláján. És mégis meg kell lenni. A főispán is, a kortesek is azt hajtogatják: »meg kell lenni; valamit neked is tenned kell a népért«. Hiszen belátom. Tanulok is, csak úgy csurog rólam a verejték: Mulcamesce qua meace primit… De legalább önök ne háborgassanak a sürgönyeikkel. Miképpen jut eszükbe olyasmi, hogy én most előszót írjak az Almanachba?
Hivatkoznak a táviratban írói reputációmra, a közönségre, amely mohón várja az előszót. Igen, igen, a hálás közönségre! Képzelem, milyen türelmetlenül csoszog már. Ígérik, hogy csak most az egyszer küldjem még el a kéziratot, ezzel letelik a tíz év (amennyit ígértem), s sohase kérnek többet. Figyelmeztetnek, ne csonkítsam meg az utolsó évben a virtust – tízszer írni ugyanazon témáról.
Ah istenem, olyan kábult a fejem. Nem is tudom, én vagyok-e én? Igazán én írtam volna önöknek a tíz előszót?… Most hozza a hírt a hajdú, hogy az egyik zászlómat letépték és összetörték az idevaló magyar vargák, és hogy száz oláh vokssal most már többet kell behoznom. Lesz ami lesz; nem tesz semmit! Csak kérem, ne sürgönyözzenek többé, akár én vagyok én, akár nem én vagyok. Mert itt ilyenkor, a választás alatt, a sürgönyök, amiket kapok és küldök, sajnos nyílt titkok. Egy szót se, egy szisszenést se, kedves Singer és Wolfner urak! Isten ments, ha itt kisülne, hogy én vagyok az a bizonyos ilyen nevű író, aki húsz éve művelem jól-rosszul a magyar faj nyelvét, kultúráját. No, csak az kellene nekem! Még majd azt találnák mondani:
– Mit akar itt az úr? Miért nem megy követnek azokhoz, akiket szolgál, a magyarokhoz?
Jaj! Mindjárt a föld alá süllyednék szégyenletemben; jaj de meg volnék akadva, mert a feleletben vagy magamat kellene lekicsinyíteni, ami nem jó volna rám nézve, vagy a magyarságot kellene leszólnom, ami nem volna igazságos. Hiszen végre is elég szép a fajunktól, hogy Jókai Mórt megválasztja olyan tiszta magyar helyen, mint Karcag, azt a Jókai Mórt, aki hatvan éve szerzi a dicsőséget a magyar névnek. Mi ehhez képest az én húszéves munkásságom? Semmi. Ha kiszorultam a magyarok lakta vidékről, hát kiszorultam, punktum! Végre is ki tehet arról, hogy nincs elegendő kerületünk, vagy hogy annyi nagy emberünk van? Az egyik a Kossuth szemeit fogta be, hát azért jár neki a mandátum, a másik a Tisza ablakait verte be, megilleti a polgári koszorú; a harmadik aktivus államtitkár, a negyedik az államtitkár unokaöccsének a sógornőjét vette nőül. Mindnyájának megvan a becsületes jogcíme. Nem vagyok bolond, hogy be ne lássam, mert ha be nem látnám is így lenne.
Olvasom, hogy Ernuszt Kelemen se jön be most a Házba, se Horváth Lajos, se Teleszky, se Csernátony, pedig ezek is jó magyarok… de, amint mondom, kevés a kerület, és sok a nagyember, aki ezeket kiszorítja.
Ami engem illet, oh én egy csöppet se panaszkodom, örülök, hogy élek. Hiszen elég jó hely ez, jó emberek, és nem is állok rosszul, kivált ha sikerül az oláh dikciót betanulnom, s ha önök a sürgönyeikkel és az írói voltomra való hivatkozással el nem rontják a sanszaimat.
Egypár községem már most is kezd gyanakodni, hogy a jó hangzású nevem Mike – szath (románul: kis falu) csak erre az alkalomra van fölvéve. Ez a néhány község nyilván ellenem fog szavazni, ámbár éppen ma reggel tanácskoztam a tisztiorvossal, nem üthetne-e ki e falvakban 27-ikére a trachoma (az egyiptomi szembetegség), úgyhogy hivatalosan eltiltassanak a bejöveteltől a választás reggelén.
A doktor azonban difficilis ember, nagy szamár és méghozzá német, nincs alkotmányos érzéke. Nem forszírozom nagyon, mert nincs nagyobb baj. Azt hiszem megleszek, de addig még sokat kell bíbelődni, s éppenséggel rá nem érek az előszó megírására. Hová gondolnak, az istenért? Még ha ráérnék se volna szép és illendő, hogy míg itt engem a románok választanak, azalatt is a magyarokat mulattassam.
A viszontlátásig uraim, amikor megint öt évig leszek az önöké.
Mikszáth Kálmán.
Ui. De nehogy ezt a levelemet közöljék le aztán bolondságból előszónak.
M. K.
