A BANDÉRIUM
A BANDÉRIUM
Elámultak a külföldiek: még sohase láttak ilyet. Magok a magyarok se hitték, hogy oly szép lehessen a hódoló menet. A részeket mind ösmerték, ilyet is láttak, olyat is láttak már, de az egész együtt mégis egy nagy meglepetés volt még nekik is, mert utolérhetlen tündérmesébe való valami volt.
Türr István, aki immár nem hoz nekünk puskát (bár inkább elvinne egypár százezeret a nemzeti fegyvergyárunkból!), s aki ott volt a század második félének minden parádéjánál, elragadtatva kiáltott fel, a menetet nézve:
– Ilyet csak a lengyel tudna, ha tehetné, s csak az orosz tehetné, ha tudná.
Az előbbinél megvannak a pompás történelmi kosztümök, az utóbbinál megvannak a különféle fajok festői ruháikban.
Maga a király is, ki palotája erkélyéről nézte a menetet, többször odaszólt a környezetéhez élénken:
– Bámulatos! Ilyet én nem is képzeltem.
Egy-egy csapatnál a bámulat felkiáltásai hallatszottak a királyi környezetben. S maga őfelsége is, mikor figyelmeztették, hogy az elhaladó jászok milyen remekül ülik meg a lovat, előbbre ment egy másik ablakhoz, mondván:
– Még egyszer látni akarom.
Ez elejtett megjegyzéséből interpretálták ki (mert a királyok szavai éppen úgy bővülnek csoda módon, mint a Hatvani professzor subája), hogy a király még egyszer elprodukáltatja az egész menetet. Csak éppen azt kellett még hozzá kigondolni, hogy mikor. Ej hát bizonyosan, mikor a német császár itt lesz. S ez a kis kövér kacsa maradt meg a bandérium után, mely eltűnt, mint egy álom.
Úgy, úgy; eltűnt, szétoszlott, mint a köd, mint egy látomány. Aki nem látta, sohase fogja többé látni, de még sejteni se a szépségét, mert nemcsak a toll nem bírja leírni, de úgyszólván a szem sem bírta befogadni, ami eléje tárult, a szem kifáradt a káprázatos pompában, szinte megrészegedett és tompán, érzéketlenül nézte a vége felé. Jöhettek már a szebbnél szebb leventék buzogánnyal, lándzsával, őskori páncélingben vagy medvebőrös kacagányban. A szem kiállott a szolgálatból, az elme megtagadta a benyomások elfogadását. Csak a nagy fönséges hangulat maradt meg. Az ember úgy érezte, hogy az ősei kikeltek sírjaikból és elvonultak előtte. Hogy az egész magyar történelem elléptetett a tengernyi sokaságnak közepette.
De hogy mi volt, hogy volt, elmesélni senki sem tudja.
Pedig ugyancsak rá voltak uszítva a menetre a modern kor »fogdmegei«, a fényképező készülékek, a város száz pontján. Maga a szép özvegy trónörökösné is egy kis kézi gépecskével dolgozott a királyi erkélyen. De milyen halavány dolgok ezek a valósághoz képest.
A »Vasárnapi Újság« mindamellett siet megmenteni lapjain ezekből, amit lehetett és ahogy lehetett. Csakhogy mit ér az, ha saját szemetekkel nem láttátok előrobogni a hadias kunokat, alacsony nyalka lovaikon, egyszerű dolmányaikban; a Mátyás fekete seregének vitézeit, a nógrádiakat piros dolmányaikban, fekete mentéikben; Báthory Zsigmond korabeli ruháikban a brassói szászokat; páncél ingeikben a Rákóczi-féle szepesi lándzsásokat; Fejér megye párducbőrös vitézeit; Abaúj megye hajporos parókájú Mária Terézia korabeli csapatát; a torontáli perzekútorokat; egy csomó Csokonai Vitéz Mihályt Debrecenből; hét vagy nyolc Dobó Istvánt Hevesből; – de ki tudná azt mind elszámlálni?
Hát még a csatlósok, hát még az apródok, hát még a lovak, hát még a szerszámok, de hát még a többi…
