FELELET JÓKAI MÓRNAK
FELELET JÓKAI MÓRNAK
Jókai Mór mesterünk, az írók nagy mogulja, a »Kitüntetések« című tegnapi cikkemre egy enciklikát bocsát ki, vagyis atyai barackot nyom a fejemre, körülbelül azt akarván kifejezni: »nem úgy van az, amice«, amelyre azonban röviden felelek. Csak egypár szót.
Nem csodálkozom, hogy Jókai nem helyesli a rendjelek felől táplált nézetemet, vonatkozással az írói mesterségre. Ez egyéni dolog. Elég olyan fát láttam én már, amely szeretett lefelé nőni.
Ami az érveit illeti, azok igen könnyen kiparírozhatók. Ő ugyanis azt mondja, hogy az csak Deák Ferencnek állott jól, hogy az érdemrendeket negligálta. A kisebb embereknél bajos az ilyen.
Én ugyan egyetlen szót se szóltam a rendjelek ellen, sőt elismertem azoknak buzdító hasznos voltát másnemű foglalkozásokban, de ha már a nagyközönségnek írok, és olyan írói presztízzsel, mint Jókai Mór, mégis arra tanítanám az olvasót, hogy inkább Deák Ferenchez hasonlítson, mint Posner Károly Lajoshoz.
Még csak egyet említek ezen kívül.
Jókai azt mondja tárcája végén, hogy rendjelet visszautasítani nem lehet.
Erre mondják azt – így kiált föl –, hogy a legnagyobb szerénység a legnagyobb büszkeség.
De vajon kik mondják ezt? Szókratész, Demkó Pál vagy a Béla király névtelen jegyzője? Én legalább sohase hallottam, és nem is akceptálom.
Hanem azt igenis mindenkor hangoztatni fogom, hogy vannak bizonyos pozíciók, ahol a személy nem jön számba, ahol a pozíció fényét és méltóságát fönntartani kötelesség, mert a pozíció az utódok öröksége és az elődök megszentelt piedesztálja.
