VACSORA A KÖLTŐNÉL
VACSORA A KÖLTŐNÉL
Jókai Mór február 19-én, múlt kedden töltötte be hetvenedik esztendejét, s erre a napra, mint ő mondá, »gyászvacsorát« adott. Ritka fehér asztal látott még Magyarországon ilyen illusztris társaságot. A nagy költő íróbarátain kívül ott voltak a legnagyobb élő államférfiaink is, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Csáky Albin gróf. Ott volt a mostani miniszterelnök, báró Bánffy Dezső és a kultuszminiszter Wlassics Gyula. Jókai rendes ebédlője kicsiny lett volna a társaságnak, tehát a földszintre költöztek le a vacsorához, a Feszty e célra feldíszített híres műtermébe, ahol a »Magyarok bejövetele« készült.
Kár, hogy nem volt sztenográfus, aki feljegyezte volna a sok tósztot. Mert sok tószt volt, habár minden ember érezte, hogy »borotvák közt« van; gúnyoros kritizáló közbeszólások, röpke nyilak csak úgy zúgtak a levegőben. Magyarország legnagyobb elméi legfrissebb és legmalíciózusabb szellemei ültek itt egy rakáson.
Fejedelmi mulatság volt ez. A kappannál (aki az egyedüli parlamenti egyéniség a holt állatok között) Horváth Gyula kezdte meg a Jókai érdemeit magasztaló tósztokat, szép, lendületes pohárköszöntővel, mire Jókai felelt, körülbelül ezeket mondva:
»Hetven évet éltem, de úgy rémlik előttem, mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, azután nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt – most másodszor megint az a régebbi hazám van, amelyik szabad, boldog.
Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom.
Mikor azokat a híres pontokat megcsináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt, és mire ő hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva. De néki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta:
– Követelem a só árának leszállítását.
Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, melyen a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.«
Jókai attikai sóval bővelkedő tósztja után sorba emelkedtek fel Wlassics miniszter, Beöthy Zsolt és Tisza Kálmán, leleményes módon aknázva ki a nap jelentőségének gazdag anyagát.
A szebbnél szebb beszédek után Szilágyit kívánta hallani az asztal, de Szilágyi nem akart felemelkedni, hanem amaz ötletgazdag csipkelődéseibe kezdett, melyek legnagyobb fűszerei az ilyen lakomáknak.
Nem ért semmit. Az asztal beszédet követelt. Szilágyi erre még elevenebben kezdte marcangolni a szomszédait szarkazmussal, és oda se hederített a követelések zenebonájára, míg végre Mikszáth kiszorította belőle a tósztot, melynek elhallgatása örök kár lett volna.
– Te most minket ütsz, csipkedsz – mondta Mikszáth – s úgy teszed magadat, mintha ebben a gyönyörűségedet találnád; pedig te voltaképpen beszédet szeretnél tartani, de még nincsen meg az anyagod hozzá. Olyan vagy, mint az angol. Mi, közönséges emberek, mikor utazunk, költünk; az angol azért utazik a kontinensre, hogy gazdálkodjék, gyűjtsön. Te azért beszélsz most, hogy anyagot szerezz – az alatt, míg ránk utazol – egy szép tószthoz.
Úgy is lett; az elhangzott gyönyörű beszéd egyike volt Szilágyi apró remekeinek. Valóságos elbűvölő hatást gyakorolt.
Gajári Ödön a háziasszonyt Jókai Rózát és a költő unokáját éltette: (a kis karonülőt fehér bársonyköpenykéjében a vacsora alatt mutatták be a vendégeknek).
Természetesen még egy csomó köszöntő volt, mind Jókaira, csupán Mikszáth Kálmán éltette a jelen levő államférfiakat, azon a címen, hogy ami szépeket Jókai megálmodott Magyarországnak, azt ők segítették valósággá lenni.
»Jókai álmai beteljesedtek – folytatta Mikszáth – ő álmodta meg az Androméda csillagot is, s a csillagászok ennek folytán fixírozták és konstatálták, hogy csakugyan megvan az Androméda. De ez a csillag már ott volt az égbolton, mielőtt a csillagászok konstatálták is, s mielőtt Jókai odaálmodta. A csillagok öröktől fogva ott voltak és ott lesznek. Mert azokat nem kell Bécsből kieszközölni. Hanem amit Jókai a hazának álmodott, annak a megvalósítása nem volt könnyű stb.«
Az öreg költő csak hallgatta, hallgatta a sok szép beszédet, míg egyszerre megnedvesedett a szeme…
A beszédektől-e? Ki tudja.
Néha kinyílt a műterem nagy ajtaja, amint új pezsgőket hoztak az inasok, s behangzott egy percre a belső szobákból az öreg dada hangja, aki a kis Macát, az unokát altatta:
Aludj Maca, aludjál,
Mamácskáról álmodjál.
Mamácskáról álmodjál.
Jó éjfél után volt már, mikor az öreg Tisza a gyufatartóját kezdte keresni a mellényzsebében, s akkor egyszerre rábukkant az órájára.
Megnézte, és a parlamenti harcok rettenthetetlen bajnoka elsápadt:
– Szentisten! Mit mondok a feleségemnek?
No, erre aztán minden embernek eszébe jutott a felesége: Bánffynak, Rákosinak, Beöthynek, Wlassicsnak, és a szép társaság, mely talán sohase lesz többé ilyen formásan együtt, elbúcsúzott Jókaitól, aki már a hetvenegyedik esztendejébe is belekóstolt az éjfél utáni órákkal.
– A viszontlátásig, gyerekek – szólt az öreg – mához tíz esztendőre!
