KÖNTÖSNÉ ASSZONYOM
KÖNTÖSNÉ ASSZONYOM
Klotild kir. hercegasszony elbeszélése
József királyi hercegünk fenséges neje szereti elbeszélni bizalmas vendégei előtt az alcsuthi fehér asztalnál, hol mint valami nemesi kúrián egy pántlikával megkötött egyszerű rézcsengettyű áll előtte a cselédek behívására, a következő, vele történt epizódot:
Néhány év előtt valamelyik téli napon hosszabb sétáról jöttem vissza a gyerekeimmel. Mindjárt a falu végén egy jól öltözött asszony, valami csizmadiáné-féle csatlakozott hozzánk. Jó meleg, újdonatúj prémes bundát viselt, s a feje pamutból kötött capichonba volt beburkolva, úgy, hogy az arcából alig látszott ki egyéb, mint a hidegtől pirosra mart orra és nyájas, barátságos szemei.
– Jaj lelkecskéim – szólt a leányaimhoz – nem fáznak meg maguk ezekben a vékony ujjasokban? No már nagy könnyelműség a mamájuktól.
Valóban szigorú hideg volt, s a befagyott hó kellemesen csikorgott a talpaink alatt.
– Az ujjasok prémmel vannak bélelve – feleltem a leányaim helyett.
– Ostobaság! – fortyant fel az az asszony. – Fityfirity dolgok ezek… – Lássa asszonyság, ezt a bundát, ami rajtam van, ez a jó, ez az igazi. Az igaz, hogy drága volt, harmincöt forinton vette az uram, Köntös János uram Tatáról, talán ismeri is az asszonyság?
– Bizony nem ösmérem – mondám.
– No, azt csodálom. De elég az hozzá, hogy harmincöt forint volt. Hát ’iszen mindenkinek nem lehet ilyen, mert sok pénz a harmincöt forint ebben az időben, de már legalább egy-egy meleg kendőt köthetett volna az asszonyság a szegény leánykák dereka körül.
– Ne aggódjon, jó asszony – igyekeztem Köntösnét megnyugtatni – nem gondolnám, hogy olyan hamar megfáznánk, hiszen gyakran megtesszük ezt az utat, és már nem vagyunk messze otthonról.
– Hol laknak édes lelkem? Itt Alcsuthon?
– Itt.
– Messze van még a házuk?
– Közel van már.
– No, az szerencse – folytatá vidám szószaporasággal. Hanem ördög adtát, lépkedjenek hát sebesebben, mert nem fáznak úgy, ha sietnek; inkább én is sebesebben megyek. Hja, csak mégis a bunda a ruhakirály.
S barátságosan megsimogatta az új öltönyének meglehetősen durva posztóját, miközben egyre beszélt, egyre zsörtölődött, hogy ilyen vékonyan öltöztetem a leánykáimat.
– Bizony, bizony – fakadt ki kesernyésen – furcsa az úristen. Egy embernek gyereket ad, s nem adja meg a hozzávalót, másiknak nem ad gyereket, de megadja a módot. Volna csak nekem ilyen két leányom, még a cipőjüket is báránybőrrel béleltetném.
Eközben hazaértünk. A jó Köntösné nagyot nézett csak, mikor azt mondtuk a kastély előtt, hogy most már itthon vagyunk.
– Csak nem ez a maguk háza? – kiáltá utánunk.
S még jobban elbámult, mikor a kapuban álló ezüstzsinóros vadász köszönt és beeresztett. Valami különös gyanú kezdett benne ébredezni, s ott maradt nagy fejcsóválások közt, fel s alá járva, mígnem egy szembejövő paraszttól megkérdezte:
– Miféle família volt ez bácsi?
– Hát ez bizony a József főherceg őfensége famíliája volt, asszonyság.
A szegény jó Köntösnén nagy röstelkedés mutatkozott (mi már ezt az ablakból néztük), gondolkodott, habozott. Nyilván azon törte a fejét, hogy valahogy helyre kellene hozni a kudarcot.
Végre elhatározta magát, és bátor léptekkel egyenesen a vadász felé tartott:
– No, már meg kell adni – mondá magát mélyen meghajtva a vadász előtt –, hogy gyönyörű gyermekei vannak fenségednek.
