BÁLINT CSÁSZÁR
BÁLINT CSÁSZÁR
(Képek a székely életből)
Voltaképpen Császár Bálintnak hívták az ország egyik legcsalafintább emberét, hanem az ismerősök megfordították a nevét, mert olyan hatalmas volt, hogy ráillett a császár név, legyen hát Bálint császár.
Ha csakugyan fejedelmi embernek születik, egész Európát megzavarta volna agyafúrt észjárásával, hálót szövögető elméjének finomságaival, s az emberi tulajdonok és gyöngeségekre épített filigrán plánumaival, de Bálint császár hála istennek csak egy székely város polgármestere volt.
Hanem ott aztán úr volt. Féken tartotta a gyeplőket, mint egy Napóleon. Nem szerették, de féltek tőle, imponált nekik. Kegyetlen is volt, zsarnok is volt, de persze csak a maga kis hatáskörében.
Ha az odavaló tyúkok naplót vezetnének, Heródes helyett írnák be évlapjaikra a Császár Bálint nevét. Mikor Tisza Kálmán meghált a városban, Bálint császár dobszó mellett hirdettette ki utcáról utcára előtte való délután:
»Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet, hogy szigorú büntetés terhe alatt a kakasait mindenki ölje meg este nyolc óráig.«
Az összes kakasok kiirtattak, hogy őexcellenciáját éjjeli álmában kakaskukorékolás meg ne zavarja.
És ebből következtetni lehet, tisztelt olvasó, a tyúktársadalom elkeseredésére. Milyen szomorú epocha volt ez nekik! Még Magdeburg ostrománál is minden asszony kivihetett magának egy férfit. De itt egyetlen kakas se maradt.
És még inkább lehet következtetni a Császár Bálint zsarnoki hajlamaira és hatalmára. Mi lett volna belőle, ha a polgármesteri pálca mellé kap egy guillotine-t is, s az egy szál kék atillás hajdú helyett egy jóravaló hadsereget?
De a »ha« csak »ha«. A valóság az, hogy ő így is erős és hatalmas volt, mindenféle zsírral megkent kezei messze kiértek a város határából, s amennyi darab földet belát egy torony tetejéről nagyító üvegen emberi szem, azon ő regnált valamely ügyes módon ő vezette, befolyásolta az embereket, akár akartak azok utána menni, akár nem.
Ma már azonban ő is csendes. ember, alszik mozdulatlanul, némán, mélyen lent a földben, nagy hóbunda alatt.
*
Szép, piros arcú, gömbölyű emberke volt, ravasz, csillámló fekete szemekkel. Szinte fiatalnak látszott: a fehér szakáll és haj rajta, mint a rózsákra hullott hó. Olyan ravasz volt, hogy az ember majdnem azt hihette, Bálint császár fehérre festi bajuszát, haját és szakállát, hogy nagyobb tekintélyt mutasson.
Azokban az időkben ismertem meg a fürge öregurat, mikor az a betegség rajtam is erőt vett, melyen minden kabátos magyar ember keresztül esik (még jó, aki bele nem patkol), a »mandátum-vágy«.
Az öreg Bálint, aki mint afféle mandátum-specialista volt ismeretes, akárcsak a jó doktor, legott felismerte rajtam a gyanús szimptómákat. S valahányszor Budapestre jött, mindig megbíztatott engem is:
– Nono, majd csak kinézek valamit önnek is.
Egy alkalommal, meglehetős közel a választásokhoz, a Váci utcán találkoztunk. Az öreg messziről kiabált huhogó szapora hangján:
– Hóha, hahó! Álljon meg csak, édes uramöcsém!
Megálltam, az öregúr sebesen szedte apró, húsos lábait, de már jövet kiabálta nagy distanciáról, lihegve:
– Megvan már a hely, hogy a macska egye meg. Már ti. nem magát, hanem a helyet. Kutya egy hely, de meglesz benne. A macska egyen meg engem, ha meg nem lesz. (S kevélyen ütögette meg a mellét.)
Én csak mosolyogtam nagy szomorúan. Nem volt valami nagy bizalmam a macskában, hogy megeszi azokat, akik nekem kerületet ígérnek, s aztán nem adnak. De Bálint úr nem látszott ez egyszer tréfálni.
– Becsületemre mondom meglesz, csak ügyesen kell csinálni.
– És hol van az a hely? – kérdém.
Az öregúr egy híres kerületet nevezett meg ugyanazon megyében, ahol az ő városa volt. Valamikor egy nagy író képviselte.
Lehangolt a kerület neve.
– Az nehéz pozíció – mondám –, ahhoz sok pénz kellene, de én szegény vagyok.
– Szegény az ördög – pattan fel Bálint császár –, mert lelke nincs. De ön gazdag, mert egy ördöge van.
– Miféle ördögöm?
– Hát az én vagyok.
S olyan barátságosan s mégis olyan baljóslatún vigyorgott, mint egy valóságos ördög.
– Nono, fiatal barátom, ha én mondom… Amit egyszer én mondok. Egyen meg engem a macska, ha nem lesz igaz. Azért csak ezt a kerületet kell kérni a végrehajtó bizottságtól. S ha ijesztgetik, bátortalanítják, mindig csak azt kell mondani: »Nekem csak ez a kerület kell, a macska fél, de nem én; ott fogok föllépni«.
Úgy is lett. Minthogy nekem egyre ment a dolog, mert sehol se voltak különösebb összeköttetéseim, ezt a kerületet kértem el a párttól.
A pártban olyan közömbösen osztják oda a nehéz kerületeket, mintha egy-egy csillagot kérne el az ember tőlük a mennyboltról, hogy hát jól van, legyen a tied:
– De most láss hozzá, fráter, hogy ott valamiképp gyökeret verj!
Nehéz feladat! Gyökeret verni! De hova? A semmibe, a levegőbe. Hol kezdje az ember?
Végre is ott kezdtem, hogy írtam Bálint császárnak, mitévő legyek, mire ő visszafelelt, hogy nemsokára egy nagy névnap lesz a vármegye nábobjánál, aki éppen a kerület kellő közepén lakik, ott lesz minden valamirevaló választóm, hát menjek el oda a főispánnal, hol is egy karikacsapásra megösmerkedhetem inkognitó az összes faktorokkal.
Nemsokára ismét Budapestre jött e levél után, s felkeresett a lakásomon, hogy apró útbaigazításokkal lásson el a kalandos útra.
– Csak egy szemöldök-hunyorítással se árulja el most, hogy a kerületben föl akar lépni. Az nem jó volna. A hallgatás arany. S végre is, ha fecsegni kell, hát ott vagyok én. Ön csak azért lesz ott, hogy mint afféle író közelről akarja látni a székely népet. A többit bízza énrám.
– Hát ön is ott lesz?
– Természetesen. De ön úgy tegyen, mintha engem nem is ismerne. Ha szóba hoznak ön előtt, beszéljen rólam fumigatíve.
– Mit gondol? Azt már a világért sem teszem.
Bálint császár fölfortyant, ravasz szemei háromféle színt is játszottak.
– Csak tegye azt – mondá fensőséggel –, amit én megállapítok. Mert annak úgy kell történni. Tetszik érteni? Meg lesz a kerület, ne aggódjék. A plánum jó, instállom, s a plánum teszi a dolgot. Egyben nyugodt legyen, uramöcsém, hogyha egyszer a macska beledugja fejét a köcsögbe, hát akkor fel is nyalja a benne levő tejfölt.
Bálint császárnak csak egyetlen állatja volt a hasonlataira – a macska. Örökre a macskát varcalta, nyúzta.
A következő hetekben, mert már a parlament is vége felé járt, csakugyan elutaztam arra a nevezetes névnapra, messze a székely havasok közé.
Hó feküdt a mezőkön, mert tél közepe volt, a Nemere is fújt, mikor a főispánnal az ő kocsiján megindultunk, amint ő is mondá, »a nábob« nevenapjára.
Három-négy apró falun kellett keresztül mennünk, szegényes házikók a székelyeké, de tiszták, a kopjas kapu a vendéget üdvözlő feliratokkal ott van mindeniknél, ízléses tulipánokkal kifestve. A házak zsuppal vannak fedve – de kemencéik nincsenek. Bolond dolog is az, hogy már a füstöt is elfogják az okvetetlenkedő városi emberek, s mindjárt a tűzhelynél fogják el, hogy az egy lyukon menjen ki, akár tetszik neki, akár nem. Hát már a füst se legyen szabad? Ejh, csak hadd járjon, terjengjen és illatozzék, amerre és ahol neki tetszik a házban; hiszen a végén is felkerül a padlásra és miután kijátszotta magát, kioson a padláslécekhez, meglapul zsupok között, megfestvén azokat szép barnára.
Valami tornyos, bástyás, ragyogó várkastélyra gondoltam, mikor végre így szólt a főispán:
– Itt vagyunk a nábobnál.
Kicsinyke szerény kúria udvarán állott meg a négy párolgó ló, Magyarországon a szegényebb bocskoros nemesek laknak ilyenben. Az udvar tele volt kocsikkal, bricskákkal, hintókkal és bútorokkal. Almáriumok, ágyak, szekrények, bőrdívánok álltak künn a havon egymás mellé állítva.
– Itt valami költözködés van – mondám.
– Dehogy van – jegyzé meg a főispán –, hanem kirakták az összes bútorokat, hogy a vendégek beférhessenek.
– Hát annyi van?
– Majd meglátod. A mi gazdánkat mindenki szereti. De ni, itt is van!
Valóban künn állt a gazda a faoszlopos tornác alsó lépcsőjén hajadon fővel, nyájas arccal, melyen valami méltóságteljes komolyság ült a nemes szerénység mellett.
Ez hát a nábob! Ez a kedves arcú, deresfejű öregúr!
Megrázta a főispán kezét, majd a bemutatás után engem fogott karon, és bevezetett olyan kordiális barátsággal, mintha örökké ismertük volna egymást.
A tornácból egy tágas szoba nyílt, mely tele volt szürkeposztós farkas-bundákkal. Egész a gerendáig értek a bundák. A mienket, mikor lehámozták rólunk, úgy kellett fölhajítani a garmada tetejére, mint ahogy a búzakévét szokás föladni az asztagra.
A »bundák szobája« után, melyben a bundák miatt csak egy kis átjáró maradt az ajtóhoz, egy másik nagy szobába léptünk, mely tele volt vendéggel, ember ember mellett szorongott. A képzelhető legtarkább társaság. Itt egy elegáns lakkcipős alak, divatos ruhában, mellette egy másik, ósdi formájú kopott bekecsben. A sűrű tömegben csak nehezen lehetett mozogni, s a bemutatkozások is lassan mentek.
S milyen különös volt hallani magyarországi embernek a különféle rangokat egymás mellett.
Gróf Z. birtokos B-ről.
Sándor Károly néptanító F-ről.
R. községi jegyző.
B. alispán és így tovább. A jó székely atyafiak, primipilusok és pixedariusok, szépen megfértek együtt, örültek egymásnak, diskuráltak, disputáltak – és nem tartották szükségesnek egymást lenézni.
Maga a nábob, bár a természeténél fogva lassú és nehézkes, mégis erre az egy napra bizonyos fürgeséget erőszakolt magára, s úgy tudott járni-kelni e tolongásban, mint a karika, s sasszeme észrevette, ha valakinek gyufa kellett vagy szivar az agyarára.
– No, ne is vegyétek rossz néven – mondogatta –, hogy nem tudtok leülni. Ha a székeket behoznám, ti nem férnétek. Hát én pedig inkább benneteket akarlak itt látni, mint a székeket.
A szoba teljesen bútortalan volt, csak a mestergerendán voltak némi szerszámok. Az ingóságok kivándoroltak, csak a nagy kályha maradt odabent. Az az egy, ami nem teddide-teddoda jószág, hanem valóságos családtag. Tetejéről finom birsalma illat szállott, terjengett barátságosan elvegyülve a pipafüst fojtó szagával.
Keresztül hatolva a sokaságon, kezet fogva a bemutatott alakokkal, egy-szer csak megláttam a szögletben Bálint császárt is. Karjait összefonva állt ott. Első mozdulatom az volt önkéntelenül is, hogy feléje rohanjak, de egy tiltakozó mogorva szemintés megakadályozott abban. Homloka tele lett ráncokkal, a szeme véghetetlen hidegséget fejezett ki, mintha egyenest reám akarna kiáltani.
– Ember, ne közelíts hozzám!
A főispán is sarkamban volt, s mint jó mentor megfogta a galléromat a kellő pillanatban.
– Gyere, nyissunk be a harmadik szobába.
A harmadik és egyszersmind utolsó szobában öt-hat asztalnál ferblit játszottak. Összezsúfolva ültek a játékosok és gibicek, itt is alig lehetett mozdulni. A főispán mégis befurakodott a szoba belső részeibe, s valamit beszélgetett a játékosokkal a legutolsó asztalnál, aztán megint végigviaskodta magát visszafelé hozzámig.
– Akarsz-e ferblizni?
– Nem éppen.
– De hát akkor mit csinálsz itt egész éjjel?
– Hát megvacsorálunk, aztán lefekszem.
– Lefekszel? Hol? (Nagy szemeket meresztett rám.) Hiszen láttad, hogy az ágyak odakünt vannak az udvaron.
– Hát a többiek se fekszenek le? – kérdém kétkedőleg pillantva végig néhány aggastyánon.
– Egész főispánságom alatt elő nem fordult efféle lefekvés névnapon.
– Terringettét, hát nincsen a házban több szoba? Valami alvó kamra?
– Télen nincs, de nyár volna, a szénapadláson lehetne aludni.
– No, a te nábobotoknál nincs valami nagy komfort. Kezdem is apródonkint nem érteni, hogy miben áll voltaképpen a nábobsága.
A főispán apprehenzívus képet vágott.
– A székely ember, barátom, nem biggyeszti ki léha cifraságokban, amije van, egyszerűen lakik és él, még ha gazdag is.
– Hát csakugyan olyan gazdag? És miben van a vagyona?
– A földjeiben; mind príma földek.
– Sok földje van?
Őméltósága elgondolkozott egy kicsinyt, mintha az elméjében össze akarná szedegetni a réteket, erdőket és a szántóföldeket.
– Van annak talán kétszáz holdja is.
– Csak? – kiáltottam fel önkéntelenül.
A főispán a tudásnak bizonyos fölényével ütött hátba.
– Ne beszélj olyan hangosan, és jegyezd meg magadnak, hogy a nagyságot mindig az arányok teszik. Ha csak három zsemlye volna a világon, és a tied lenne az egyik zsemlyének a féle, gazdagabb embernek tartanának a Rotschildnál. Igaz-e vagy nem?
– No, ez egyszer igaz.
– Akkor nyugodj bele, és gyere ferblizni. Látod, még csak hat óra, s a vacsora legfeljebb éjfélkor lesz. Az időt el kell ölni. Már szorítottam is magunknak két helyet a legvégső asztalnál.
– Kik játszanak ott?
Rendre elmondta a játékosokat; nagy történelmi nevet viseltek valamennyien; három gróf volt és egy fejedelmi ivadék.
Ijedten hőköltem vissza. Hogy üljek le ezekkel kártyázni? Mindössze nehány tízes bankó volt a zsebemben.
– Nem, nem – dadogtam röstelkedve.
– Meg kell lenni. Hogy akarsz ismerkedni az emberekkel, ha nem azt csinálod, amit ők? Gyere, ha mondom.
Megfogta a galléromat, s vitt. A hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Mi lesz velem, ha elvesztem a pénzemet és nem tudok fizetni? Megöl a szégyen. Szaladni akartam, sőt már a vallomásra is el voltam szánva, de későn volt, mire zavaromban szóhoz jutottam volna, már akkor ott ültem a székben két mágnás között, már a kártya is ki volt osztva, és a szomszédom, az egyik gróf, nyájasan kérdezte:
– Megadod a vizit?
Megnéztem a kártyámat, két piros volt:
– Megadom – szóltam fojtott hangon – mennyi a vizi?
– Egy picula – felelték –, többnek nem szabad lenni.
Egy picula! Ó, be édesen hangzott most ez a szó: picula. Meg voltam mentve. Visszanyertem legott lélekjelenlétemet és biztonságomat, amelyre e napon oly szükségem volt. De mint a villám egyszerre végighasította agyvelőmet egy aggodalom. Hohó! ki tudja, mi Erdélyben a picula? Hisz ezek kupának nevezik a kancsót, méltóságosnak mondják a nemes embert, nagyságosnak a főurat. Az ördög igazodik itt el. Hátha a tízforintos bankót nevezik piculának?
Félénken indítottam hát el szemeimet az asztal közepére, ahol csakugyan közönséges Lónyay-hatosok csillogtak nyájas, ismerős fényben. Üdvözöllek, kedves kis piculácskák!
Nagy megkönnyebbülést éreztem, s áhítatteljesen áldottam magamban a régi fejedelmeket, akik szűken adományozták az uradalmakat a székely főuraknak. Sőt el is szedegették néhanapján. De bölcsen cserélték – mert bizony nagy zavarba hoztak volna most engem őnagyságaik – ha nem így történik vala.
Tehát ferbliztünk. Gyorsan múlt az idő. A fali óra kakukkja minduntalan előjött elkiáltani, hogy egy órával megint közelebb értünk a képviselő-választásokhoz.
Éjfél felé bejött a háziúr, és stentori hangon kihirdette:
– Az asztalokra és székekre szükség van, urak!
Abbahagyták a játékot, beseperték a pénzüket (valami keveset én is nyertem), felálltunk, mire aztán néhány perc alatt összetolták az üres asztalokat a két szobán keresztül, és vacsorához ültünk.
Azok a csodaszép, nyúlánk, szürke szemű székely leányok kezdték rendre hordani a nagy, egyszerű cseréptálakat.
A töltöttkáposztától és a ropogósra sült malactól kezdve, aki (mert megérdemli, hogy ne legyen: amely) még holtan is illedelmesen tartott a szájában egy sült almát, a kürtöskalácsig és levelen sültig ott volt a székely konyha minden dicsősége. Némely hatalmas illatú étel után be-beszólongatták a szakácsnét, nemes János Péterné asszonyomat, aki be is jött pironkodva mindannyiszor (mint a színpadokra a nagy szereplők), és felhajtott egy-egy pohár bort, mellyel a hálás góbék megkínálták, miközben a száját törülgetve eldadogta:
– Jobb is lehetne, instálom.
Azután megindultak a tósztok. A székely keveset beszél a lakomáknál, nyugodt, méltóságteljes és mogorva. Ha beszél felköszöntőkben, beszél pátosszal és meglehetős virágosan. Egész disputák támadtak és zajlottak le lassú hömpölygéssel, kacskaringós szónoklatokban.
A vacsora eltartott éjfél után öt óráig.
Ekkor felállt a nábob és újra így szólt:
– Az asztalokra szükség van.
A vendégek felálltak, s az asztalokat és székeket visszahelyezték a régi helyükre. Restitution in integrum.
– Hát most mi lesz?
A főispán vállat vont, mint egy igazi fatalista.
– Hát mi lenne? Megint leülünk ferblizni.
– De hát aztán?
– Mikor megjön az ideje, megjön vele a fölöstököm. Mit akarsz még tudni?
– Hogy a hazamenetelre mikor gondolsz?
– Ó, az még messze van, édes jó barátom. Odáig én nem gondolkozom előre. Hanem annyit mondhatok tájékoztatásul, hogy a névnapok itt közönségesen három napig tartanak.
– Abba én belehalok – szepegtem a meggyőződés határozottságával.
– A halottakra nem kötelező. Aki hamarabb meghal, az hamarabb megy, mert ide el se férne egy ravatal, hanem az életben maradókra kötelező a három nap; a negyedik a bundaválogatás.
– Hát az mi? – pattantam fel ijedten.
– Ejh, csak nem képzeled, hogy mikor negyednap hazaindulsz, akkor a garmada bunda közül, amelyik mind egyforma posztóra, szőrre és szabásra, te egyszerre odaböksz a magadéra. Egy egész nap telik el a turkálásban, az ide-oda hánytorgatásban. Hidd meg, hogy nagy mulatság az. S igazi élvezet, ha az ember végre post tot discrimina rerum a jószágához jut – föltéve, hogy el nem cserélték és el nem vitték, másikat hagyva helyébe.
– No, az szép lenne… Az enyim haszonbérbe van véve a szabómtól. Minden napra egy forint árenda. Ha elviszi valaki, holtomig fizethetem.
A helyzet valóban aggasztó volt. Ez csak az első éj, és máris el voltam bágyadva, meggótulva, szempilláim minduntalan leragadtak; Majmuna istenasszony sűrű öltésekkel kezdte összevarrogatni.
De a mandátum, a mandátum! Suttogta a nagyravágyás ördöge, és minduntalan kiszedte a férceket a szememből.
A kedves székely atyafiak elkezdtek velem kötődni:
– Hát a palócok csak ilyen legények?
Egy kissé el is szégyeneltem magamat, mert a tósztokban csak az imént dicsekedtem vele, hogy a palócok még a székelyeknél is régebben laknak itt – ha igazak a krónikák.
– Bizony igazak lehetnek – felelte egy éltes úr –, mert látszik is, hogy régebben itt vagy már, mint münk, mert ehol ni, hamarabb kezdesz kidőlni.
Bálint császárral egyetlen szót sem váltottam volt még idáig, messze az asztal végén ült a vacsoránál, mint »kun kapitány«. A kun kapitány egy ad hoc tisztség, Csaba vezér utódai közt és abból áll, hogy a kun kapitány töltöget a szomszédjainak. Minden négy-öt vendég közt ül egy kun kapitány, akit a gazda nevezett ki ilyennek, többnyire a kisebb tekintélyű emberek közül. Hogyan? A hatalmas Bálint császár szolgálja fel a szomszédait. Lehetséges-e? Vagy talán a szemem káprázik. Az is feltűnt, hogy az elszámlálhatatlan felköszöntők közül egyik se szólt a »székely Bismarck«-nak, ahogy a jelöltek szokták nevezni a követválasztást megelőző évben. (Persze a ciklusok elején csak »vén Császár«.) Ezen mellőztetés miatt meg is interpelláltam a szomszédomat:
– Mi az, hogy az öreg Császárt nem becsülik meg valami nagyon?
– Nemigen szeretik itt a megyében őkelmét. Nyikorgó talyigának senki se mondja »gyere hintó«.
– De ott bent a városban azt hallottam, nagy hatalom az öreg.
Az én bal szomszédom kedvetlenül sodorgatta, törülgette a tömött bajuszát.
– Hja no – szólt végre –, a róka is tiszttartó a maga lyukában.
A vacsora után, mielőtt újra a játékhoz ültünk volna, mégis sorát kerítette Bálint császár, hogy elsuhanva mellettem, a fülembe súgja:
– Nagyon jól mennek a dolgok, nagyon jól.
S hová később mindinkább kezdtek érezhetőbbé lenni a machinációi. Egy fiatalember félrehúzott egy sarokba és arra kért, hogy pártfogoljam a miniszternél valami hivatal elnyerésében; menyasszonya van már két év óta, de nem bírja elvenni, mert a szerelemhez éléskamra is kell. (Már, hogy ezt a lány öregei mondották így.)
– De nekem nincs befolyásom a miniszterre.
– Majd lesz – felelte jelentőségteljes hunyorítással, mintha azt mondaná: »tudok már én mindent«.
Kártyázás közben pedig odajött a hátam mögé az öreg Derczey János, a kerület legszájasabb embere, megveregette a vállamat szeretettel, és valami hízelgőt, szépet akart mondani, amivel megbíztasson, de azért a tapintat határát át ne lépje még most, másik agyarára tolván át nyelvével a szivarját, így szólott jelentőségteljesen, de szörnyűséges nyugalommal:
– Éppen olyan formájú lapockád van, öcsém, mint a Jókaié.
Felkacagott erre a főispán gibice, egy megyei aljegyző. (Azelőtt régebben ugyanis Jókai Mór volt a képviselőjük.)
– Csak tán nem lapocka szerint szemeli ki bátyám, a követeket?
Az öreg mogorván, szigorún tekintett le a szája eljárt ifjoncra.
– Vagy hogy igen, hékás. Csirke vagy te ahhoz!
Mindezekből láttam, hogy jelöltségem lanszírozva lett már. Szinte megfoghatatlannak tűnt fel, miképpen történhetett. A főispán senkinek sem szólt, mindig együtt voltunk, Bálint császárt pedig nem szeretik, alig is állnak vele szóba a megyei urak, s mégis észrevettem a barátságos nyílt tekintetekből, hogy jól indul a dolog.
Hát biz az úgy indult meg, hogy Bálint császár mindjárt este, amint megérkeztünk, elpletykázta nagy suttogással azoknak, akikkel jobban barátkozott.
– Hm, a főispán megint töri a fejét valamiben. Ravasz ember, rettentő ravasz ember. Olyan fej az, mint a Griff konyhája Brassóban, mindig fő benne ott valami. Vagy azt hiszitek, hogy hiába hozta ide azt a pesti embert.
– Hát miért hozta volna?
– Miért? Hát miért? Képviselőnek akarja varrni a nyakatokra.
A székely urak, akik hallgatták, összenéztek, hogy »ez bizony igaz lehet«.
– Hogy igaz-e? Tudom. Hogy kitől tudom? Hátha éppen tudni akarjátok, megmondom nektek, hogy maga Tisza mondta nekem, mikor a múlt hónapban nála jártam.
A székely urak gyanúsan kezdtek erre méregetni engem úgy félszemmel, savanyún, de a székely Bismarck csak folytatta az ő leleplezéseit:
– No, de megmondtam Tiszának, hogy abból ugyan semmi se lesz, s ha nem fogadott szót, ám ő lássa. Itt ugyan nem lesz követ, azt én mondom. De uramfia, nem is nekünk való. Hiszen nem tud ez még magyarul sem. Ugyan hallgassák csak, hogyan ejti ki a szavakat.
Bizonyos ímmel-ámmal fogadták eleinte e közléseket, de azért terjedtek a vendégek közt, mint a futótűz, s az öreg Bálint bá’ az egyik csoporttól a másikhoz kacsázott, hogy ott is elmondja a maga nézetét, végezve imigyen:
– Nem lesz meg, ha mondom… ha egyszer én mondom… Macska legyek, ha engedem.
S ilyenkor hetykén a mellére ütött. Magam is többször láttam azon este, hogy a mellét egyre veregette az öreg – de ugyancsak el nem képzeltem volna, hogy milyen ravaszságban.
Természetes, hogy rögtön akadtak a kevély megyeiek közt, akiket bosszantott a Bálint császár prepotenciája:
– Nem engedi? De hátha megválasztjuk? – szólt egyik-másik gúnyolódva.
– No, azt szeretném én látni – pattant fel az öreg, mint egy mérges kakas.
De már erre feljebb hangon kezdte a másik is.
– Ejha! De nagy úr az úr. Hiszen önnek itt még voksa sincs. Csak azt szeretném tudni, hogy mi jogon akar itt rendelkezni?
Bálint császár a halántékáig vörösödött haragjában.
– Azon a jogon, mert én jobban tudom, milyen követ való ide, mint az urak.
– Ohó! Otthon parancsoljon, de nem itt. Nézze meg az ember. Hát én erre azt mondom önnek, uram, hogy én azért is őrá szavazok. Amit mondtam, mondtam.
Ha a diskurzus már túlságosan élénk lett, közbeléptek a csitítók.
– Pszt. Ne okoskodjanak. Ami nem járja, nem járja. Nézzék az urak, ide figyel, talán már meg is hallotta. (Ti. engem értettek.)
A higgadtabbak elkezdték szidni Bálint császárt, hogy illetlenül viseli magát. Ha már engem nem néz, legalább a házigazdára legyen tekintettel, akinek én most a vendége vagyok.
– Nem szégyenli magát, hogy folytonosan szapulja? Bizony még a fülébe jut.
De Bálint császár javíthatatlan volt. Verte a mellét, hogy őt nem lehet elnémítani:
– Én karakter vagyok – rikácsolta –, ami a szívemen, azt én ki is mondom.
Egész éjjel hallottam, átszűrődve heves beszédeket a szomszéd szoba hangzavarából, s nekem úgy rémlett, mintha a nevemet is hallanám. De ki gondolt volna effélére? Azt hittem, képzelődés az egész.
Bálint úr folyton folyvást dolgozott, agitált ellenem, s úgy fölpaprikázta az embereket, hogy mire megvirradt, már mindenki egy véleményen volt, mindenki hangoztatta:
– Meg fogjuk választani a pesti embert, punktum.
Volt olyan is, aki hozzátette:
– Ha kell, még a két lovam is eladom, és voksokat veszek az árán, de megmutatjuk, isten úgy segéljen, Bálint császárnak, hogy ez lesz a mi követünk és nem más.
Mikor kilenc óra tájban bejött a háziúr az ő sztereotíp kikiáltásával: »Kérem az asztalokat«, Bálint császár is beosont, s elejtvén valami gombot, a hátam mögött, amint lehajolt érte, hogy fölvegye, a következő hadijelentést morogta:
– Gratulálok önnek. Egyhangú lészen a választása.
A reggeli után megint ferbli következett. Egyéb változatosság nem történt, csak a szivarok fogytak el. Egy lovas embert el kellett küldeni a szomszéd faluba, ahol állítólag kaphatók kurta szivarok az örménynél. (Zsidó nemigen tud megélni a székelyek közt, mert ők az élelmesebbek. Egyetlenegy volt a megyében, de azt nagy becsben tartották a ritkasága végett, az ott névnapozott velünk.)
Szivar nem lévén, a házigazda összekereste öreg pipáit, pipaszárakat hevenyészett, néhányat kölcsönzött is imitt-amott a faluban. Nagy delícia volt az úgy is. Még a mágnások se fintorgatták az orrukat, amiért a pipaszár szotyagos.
Az ebédnél, mely körülbelül uzsonna tájára esett, megint megindultak a tósztok. A legtekintélyesebb emberek emelkedtek fel, rám ürítve a poharukat, olyanforma célzásokat szőve be, hogyha az isten is úgy akarja, mint mink, ezen mi vendégünket szívünkhöz jobban is megragasztjuk. Valamiképpen a kanyarodó patak messziről jön az ő csörgedező vizével, de akár milyen messziről érkezik, amerre elfolyik sehol se mondják, hogy ehol jön ni a nógrádi vagy a zólyomi patak, hanem mindenütt azt mondják: »Ez a mi patakunk«. Engedje az úristen ő szent felsége, hogy itt a mi megyénkből váljék a kis patak nagy folyammá.
Szépen, szívhez szólón tudtak ők beszélni, van valami bibliai őserő az ő különös észjárásukban; a Libanon cédrusainak illatával és Thibeza mézével.
A nagy éljenzésbe, az általános lelkesedésbe csak a Bálint császár egy-egy rakoncátlan gúnyos közbeszólása vegyült.
»Vagy ki tudja?« »No, majd meglássuk.« »Ember tervez, isten végez.«
Egyik szomszédjának fennhangon odaszólott:
– A macska is szereti a tejfölt, de ha mély köcsögben vagyon, hát akkor mégsem juthat hozzá, mert a feje be nem fér.
– Ez sértés! – kiáltottak a szomszédok. – Ez illetlenség!
Kevés híja, hogy rögtön ki nem dobták Bálint császárt, én vetettem magamat közbe, hogy szabad országban minden vélemény szabad legyen – s az a legjobb, amelyik szemtől szembe nyilatkozik.
Hallottam is a megjegyzéseket köröskörül:
– A mi leendő követünk nemes szívű ember. Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat.
Az ebéd végén megszorította a kezemet a főispán.
– Szerencsés ember vagy, bizonyosan burokban születtél. Megfoghatatlan, hogy mi tetszett meg nekik rajtad annyira.
Vállat vontam, »isten tudja«, pedig most már teljesen világos volt előttem, hogy nem én vagyok itt a rokonszenves, hanem Bálint császár az antipatikus. S erre bazírozza a székely Bismarck a csatatervét, mely oly fényesen ütött be.
– Most már azt merem mondani – folytatá a főispán –, hogy biztos a mandátumod, ha csak gróf J. föl nem lép. Ő még hideg, mint egy jéghegy, s valami rejtélyes aggasztó van az arcában, ha a jelöltségedre céloznak.
Valóban J. gróf tartózkodó volt irántam. De ez, megvallom, e percben nem is aggasztott. Alig tudok akkori érzésemről számot adni, de az bizonyos, oly állapotban voltam, kimerülve, elbágyadva, hogy immár becsesebbnek látszott előttem egy órai alvás egy ötéves mandátumnál. Ha én egy órát alhatnám, istenem, de boldog volnék! Tízéves álmom lett valósággá, a mandátum e szinte biztos kilátásával, s most egy órai álomért odaadnám az egész valóságot.
Különféle terveket kezdtem kovácsolni, s abban állapodtam meg, hogy megszököm. Meglehet mindent kockáztatok ezzel, de mégis megszököm. Ha egy trón várna ébrenlétemre, mégis jobb szeretnék aludni egy szalmazsákon. Ah, az ember roppant gyenge, még ha képviselőjelölt is.
Míg újra összetolták a ferbliző asztalokat, kimentem az udvarra, hogy a levegő megmarjon, felfrissítsen, féltem az összerogyástól. A pitvarban Bálint császár enyelgett a szakácsnéval.
– Kedves cicám – mondá –, minden jó volt, minden fölséges volt, hanem egy kis túrós derelyét szeretnék estére. Van-e túrójuk?
– Van, instálom.
– Nagyon jól van. Hát meglesz? – S megveregette kedveskedőn a bal combját, persze a szoknyán keresztül.
– Meglesz, nemzetes uram.
Egy fiatal sugár leány éppen vitte ki az udvarra kiönteni egy csöbörben a piszkos vizet, melyben az edényeket öblögették.
Bálint császár jelentőségteljesen hunyorított felém.
– Csinos kis macska. Hm. Nem igaz?
Figyelmesebben megnéztem, csakugyan gyönyörű gyerek volt. Szép hosszúkás arca, halvány piros színű, mint a barackvirág, s a szemei, ezek a gazella szemek, olyan szelídek, ábrándosak, mint egy szenté.
– Hogy hínak, fiacskám?
Amint megszólítottam, első dolga volt a kékvirágos szoknyáját görcsre ereszteni, mely fel volt gyűrve és hátul összekötve úgy, hogy az inge nagy darabon látszott ki alul. Durva volt az ing, de mégis bájos és ingerlő. Csak miután leeresztette a szoknyáját, akkor felelt.
– Zsuzsinak.
Körülnéztem, hogy nem hallja-e valaki, amit mondok.
– Hallod-e, Zsuzsika, megtehetnél nekem egy szívességet.
– Kettőt is, instálom.
– Szavadon foglak, Zsuzsika. Éppen kettőt kérek.
A leány elmosolyodott.
– Bizony, már sajnálom, hogy nem hármat mondtam.
S annyi kellem, annyi természetesség volt a mozdulataiban, amelyekkel ez udvarias szavakat kísérte, hogy egy comtesse is megelégedhetett volna vele.
– Elég a kettő is. De tudsz-e hallgatni?
– Meglehet – mondá dévajkodva –, de eddig nem próbáltam.
– Jaj, szívecském, ha te hallgatni nem tudsz, akkor minden elromlik.
– Ej, no – szólt, a fejét féloldalt hajlítva –, hát olyan romlós portéka?
– Biz az olyan. Egy fuvarost kellene fogadnod számomra a faluban, aki éjjel megvárjon itt átellenben a haranglábnál nagy titokban, és elvigyen Brassóba.
Zsuzsika ijedten csapta össze a kezeit:
– Jézus Mária, Szent József, még csak az kellene. Hiszen akkor engem mindjárt elcsapna az urunk a szolgálatból.
– Csak tán nem?
– Vagy igen. Ránk van parancsolva, hogyha valamelyik vendég szökni akar, azonnal jelentsük a tekintetes úrnak. Mi lenne, ha magunk szöktetnők el?
– Hát nem teszed meg, Zsuzsika? – szóltam rimánkodó hangon. – Nagy jutalom ütné a markodat.
– Nem, nem – s még a keze mozdulatával is elhárította a tervet – nem tehetem. (A kezecskéit bűnbánóan összetette.) Bizony isten, nem tehetem, pedig tudom, hogy maga itt nagy úr lesz…
– Már hogy én leszek nagy úr.
– Hogy maga lesz. Megmondták nekem. Tudjuk mi, miről beszélnek az urak maguk közt, de mégse teszem, mert lássa… mert… mert…
Nagy zavarba jött, a kötényét a szájába vette és harapdálta.
– Mert nekem senkim sincs, nekem semmi se kell, hanem a Borbála, az megteszi… én azt gondolom, megteszi…
– Ki az a Borbála?
– Az is olyan cselédleány itt, mint én, de annak szeretője van a katonaságnál, hát az megteszi. A Borbála nem fél az ördögtől sem – mert annak szeretője van.
– Hol van az a Borbála?
– Az a konyhában mákot tör. Hát nem hallja a mozsárkongást?
– Küldd ki, fiacskám! Légy oly jó.
– Nagyon szívesen.
– Hopp, megállj még. Ha már olyan makrancos vagy ebben, pedig nem illik ám egy ily szép leányhoz.
– Ilyet hétfőn kell mondani – szólt a leány könnyed pirulással –, hogy egész héten igaz legyen.
– De fiam, én nem várhatok hétfőig. Elég szép vagy te így hét közepén is. Azonban arra kérlek, azt tedd meg legalább, hogy kikeresed estig a bundák közül az enyémet, hidd meg, nem leszek háládatlan.
Zsuzsika tiltakozón rázta a fejét, a dús szőke varkocs kecsesen himbálózott a vállán jobbra-balra.
– Ó, hogyisne! Még mit ki nem gondol! Isten ments! Hisz rá se ösmernék a bundájára. De különben se tehetném, mert részes lennék a szökésében.
Ebben a percben lépett ki a pitvarból Bálint császár az udvarra, s felmarkolván egy marék friss havat, elkezdte vele dörzsölni az arcát. (Székely medicína a bágyadtság ellen.) Elég volt ránézni Bálintra, hogy egy kis együgyű furfang jusson eszembe.
– Jól van, jó, Zsuzsika. De hát legalább a szivartárcámat keresd elő.
– No, azt már megteszem, de hol van?
– Bizony isten nem is tudom. Hiszen ha tudnám, akkor nem kellene, hogy keresd. Azazhogy… megállj csak. Az bizony a bundám zsebében lesz valahol.
– Majd megtalálom én – szólt a leány tettetett együgyűséggel. – Ha sorba tapogatom a bundákat.
A székely észjárást kell eltalálni, ha a székelyekkel boldogulni akar valaki. Ez a kis fruska is csak a kellő formát várta. S olyan buta pofácskát vágott hozzá, hogy öröm volt ránézni.
– De a Borbálát el ne felejtsd.
– Azonnal küldöm.
Csakhamar kijött a Borbála. Szép szál leány, nyurga termetű, gödrökkel az arcán, élveteg vérpiros ajkakkal, fekete szemei fénylettek, villogtak, mint két szentjánosbogár. A nehéz, nagy bunkójú mozsártörőt a kezében himbálta könnyedén, mint valami légycsapót.
– Eszemadta hugom, te, amint látom, buzogánnyal jösz.
– A Zsuzsika küldött, instálom, hogy valamit parancsolni tetszik.
Elmondtam neki a kívánságomat. Csóválta a fejét meg a buzogányt. Egy darabig habozott.
– Nehéz dolog – mondá –, de én is nehéz dolgot fogok kérni a méltóságos úrtól. Tyúkért tyúkot, ökörért ökröt. Megteszi?
A szemembe nézett, mereven, fürkészve.
– Hogyne tenném meg. Megteszem.
– Egy levelet visz tőlem a királynak. Megteszi?
– Elviszem.
– És személyesen adja oda. És négyszemközt. Mert szégyenlős a dolog, nem szeretném, hogy sokan tudják. Átadja?
– Odaadom, ha találkozom vele.
– Már hogyne találkozna, hiszen egy városban laknak.
– Ugyanazon egy városban.
– Hát akkor jól van. Minden rendben lesz. Megfogadom a fuvarost éjjelre, és egy kavicsot dobok az ablakra, ahol kártyáznak. Ez annyit fog jelenteni, hogy a kocsi a haranglábnál várja.
Kitanítottam a bundára nézve is, hogy azt a Zsuzsika, aki belső leány, előkeresi, s akkor azt valahogy ügyesen a konyhába kell csempészni, és éjjel feltenni a kocsira.
– Meglesz, instálom.
Mint egy olyan ember, aki veszedelmes nagy terveket mozgat, némi izgatottsággal kerestem fel a ferblitársaságomat, ahol egy üres szék várt. S ez az izgatottság fenntartott, erőt adott, pillanatokra. A kemény fejű székely grófokon ellenben meg se látszott, hogy már a második éjszaka felé járnak. Vidorak, frissek voltak. Istenem, micsoda anyagból gyúrtad meg ezeket az embereket!
Egy óra se múlt el, már bejött Zsuzsika lábujjhegyen, és elémbe tette a bundában hagyott szivartárcámat.
Lázas öröm fogott el: tehát sikerült. A bunda megvan. A fele már elsült a tervnek. Csak még a másik fele lóg. Kinyitottam a tárcát, két britanika volt benne.
A partnerek megdöbbenve néztek össze. J. gróf vérfagyasztó pillantást lövellt szúrós szemeiből a kincsre.
Britanika szivarok! Az ördögbe is, ez nem tréfa, két napi kurta szivar után.
Síri csönd támadt e látványra, s roppant feszültség uralkodott, a főispán, aki éppen osztott, letette a kártyát, mintha érezné, hogy valami nevezetes fog történni.
Azt hiszem, felfogtam a pillanat jelentőségét, mert egy belső ösztöntől mintegy kényszerítve, egyszerre kivettem az egyik szivart, a szebbiket, és J. grófnak nyújtottam.
A gróf mosolygott, édesdeden mosolygott, aztán leharapta a szivar végét, és még egyszer rám mosolygott.
A szivar pompásan szelelt. Nagy füstöket eregetett szép lassan az orrán keresztül, hogy minél tovább ott bolyongjon a becses pára a szájpadlásában és az orr belső lyukaiban.
A harmadik szippantásnál egész ábrázata mennyei kéjt fejezett ki.
– Pompás szivar – dünnyögte –, igazán kapitális egy szivar.
Később azután óvatosan veregette le a hamuját.
– Én csak akkor szívok ilyet, ha Pestre megyek.
– Valóban ritkán jársz oda – szólt közbe a főispán.
– Talán nem is megyek többé soha.
– Hogyhogy? Pedig nekem azt mondták, miképp is mondjam csak… hogy a jövő országgyűlésre szándékod van…
– Ah, üres beszéd. Vén, lomha csont vagyok már. Egy pillanatig talán gondoltam, hogy föllépek, ha más nem akad, de – tette hozzá – már úgy nézem, akadt. (Nyájasan hunyorított felém a szemével.) És végre is, mint mondom, vén, lomha csont vagyok, és végre is ez a szivar olyan fölséges… és végre is, mi a vizi?
Egy kő gurult le a szívemről. J. gróf már nem lép föl ellenem. A britanika leteperte.
Vígan folyt most a ferbli – bár én szórakozottan játszottam. Fejem zúgott a kimerültségtől, szemeim kápráztak, az eszem pedig megzsibbadt. De a szerencse szeszélyes istenség, nem merem már mondani asszonynak, mert a legkimerültebb emberhez szegődött. Valóságosan belém csimpeszkedett, s bolondul nyertem, egyre nyertem. Igyekeztem visszaveszíteni a pénzt (mert a jelőltnek nem jó nyerni), hasztalan, a könnyelműen eldobott piculák minduntalan visszakerültek a »zsinórból« egy falka hatosokat hozva magokkal.
Vagy ötven, hetven forint nyereségem volt már éjfél előtt, mikor egyszerre megcsörrent az ablak.
Felkeltem. A hátam mögött egy becsületes képű, szeplős arcú fiatal úr ült, mint gibic. Nem tudom a nevét, nem is tudtam.
– Vedd át, kérlek, egy kicsit a kártyámat, míg kimegyek. A vizit már beadtam.
Szó nélkül leült a helyemre.
Mire az ajtóhoz értem, a kártyaasztalok mellett kifejlődött tolongás közt az érdemes helynök utánam kiáltott:
– Kóstáltatnak. Adjam?
– Amint neked tetszik.
A pitvarban Zsuzsi ült egy ládán, és tejes habot vert egy sárga agyagtálban. (Mert persze a vacsora még csak ezután lesz.)
– No, Zsuzsika, isten áldjon meg – mondám halkan, egypár forintot nyújtva feléje.
Leeresztette a tálat a ládára, és hátratette a kezeit.
– Nem fogadok el pénzt.
– Hát mit adjak?
Zavartan sütötte le a szemeit.
– Azt gondolom, semmit. De ha mégis eszébe jutnék, küldjön inkább… inkább…
– No, ugyan mit küldjek, talán szeretőt?
– Ó nem azt! Kell is nekem!
Kétszer is megakadt, míg kinyögte.
– Küldjön Brassóból a fuvarostól egy stangli szagos szappant…
Elmosolyodtam.
– Igazad van, kis Zsuzsika. Előbb a szappan. Ez a sorrend. A szagos szappanhoz majd megjön a szerető. Igaz-e?
Durcás arcot vágott, s a habtól tajtékos kanállal felém hagyintott kedveskedve, mintha meg akarna ütni:
– Ugyan, menjen már!
Künn szurok sötétség volt, alig bírtam kibotorkázni az udvarból, nem láttam semmit, csak a harangláb fehérre meszelt alapzatát. Csakugyan ott izgett-mozgott, feketéllett valami eleven dolog. Ezek az én lovaim lesznek. Inkább sejteni lehetett a szekeret, mint látni.
Közelebb érve a toronyhoz, szoknyasuhogást hallottam. Ah, ez a Borcsa, a szép nyúlánk Borcsa, azokkal a szemvesztő piros cseresnyeajkakkal, a villogó hamis szemekkel. Bolondos éjszaka, hogy még ezek a szemek se bírnak átragyogni a feketeségén!
Csak a ruhasuhogás jelezte, hogy ott van. S a szoknyasuhogás az éjben varázslatos, ingerlő, valóságosan ellenállhatatlan.
– Maga a fuvaros?
– Én vagyok, instálom – felelt egy tompa férfihang.
– Mehetünk?
– Mehetünk.
– Látja-e majd az utat?
– Ahogy az út lát engem, instálom, úgy én is látom őtet, instálom.
Ezalatt közel jött a magas női alak, és kezembe csúsztatta a levelet.
Egy pillanatig éreztem, amint keze az enyimet érintette. Sajátságos érzés fogott el. A saját fantáziám megrészegített, mert az kiegészítette, teljessé tette a Borcsa szépségét, és rárakott az éj átláthatatlanságán keresztül annyi bűbájt, annyi varázst, hogy fölbizsergett a vérem tőle, s egy démoni vágy rám kényszeríté, hogy átkaroljam a derekát, s egy csókot lopjak tőle – ami pedig azt a bizonyos katonát illeti.
Pillanat műve volt e pajkosság, átkaptam a derekát s magamhoz szorítottam a fejét, mely gyapjas nagykendőbe volt burkolva.
– Ó, jaj! – sikoltott fel. – Ne bolondozzon teens úr, mert összetöri a pápaszememet.
Erre a szóra egyszerre eleresztettem.
– Miféle pápaszemet?
– Ami a szememen van.
A hangja ismeretlen volt előttem. Ezt a nyalka, vékony hangot én még sohasem hallottam.
– Hát kicsoda vagy te?
– Én a Péter István nagymamája vagyok, özvegy Péter Mihályné, instálom.
– Milliom ördög! Mit keres maga itt? És ki az a Péter István, akinek maga a nagymamája?
– Az, instálom, a Borcsa leány jövendőbelije, ha az isten is, meg a király is úgy akarja, és hazaereszti.
– Úgy? A Borcsa levelét hozta? Hát úgy is jól van.
Ezzel felültem nagy bosszúsan a szekérre, s reggel felé beértünk szerencsésen Brassóba, ahol huszonnégy órát aludtam egyhuzamban. Sok-sok év elmúlt azóta, de még most is kedvesen emlékszem szeretetreméltó székely gazdámra, és szeretetreméltó vendégeire. S gyakran képzelem úgy, mintha még mindig folyna ott a ferbli, s mintha még mindig ott ülne helyemen a szeplős gibic, és játszanék helyettem.
Egyszer csak megnyílik az ajtó, szinte várom, hogy megnyílik és hopp, belép rajta, lassú cammogó lépteivel, fontoskodó arcával, amint pillanatra megvillan emlékezetemben, és teleönti a szobámat bankókkal, hatosokkal, mondván:
– Meguntam már várni az urat, instálom, hát vagy más embert ültessen oda, vagy fogja a pénzét, ehol van ni. Éppen egymillió forint és néhány ezer.
Persze, hogy sok év múlt azóta. Semmi sincs már meg az emlékezeten kívül e napokból. Az ifjúság sincs meg. Bálint császár sincs meg (no ugyan kialussza most magát), a mandátum sincs meg (már ti. az, amit őtőlük kaptam), csak a Borcsa levele hányódik még egyre az íróasztalomon, sokszor látom, ha az irataim közt turkálok, mosolygásra fakaszt piros pecsétje, mely egy gyűszűvel van lenyomva, és ez együgyű címirata:
T. C. Ferenc Jóska úrnak magyar apostoli királynak őfelségének tisztelettel adassék Budán.
Szegény Borcsa, tudom, sokat epekedett, de mit tehetek én róla, hogy sohase voltam még azóta négyszemközt a királlyal? Nem énrajtam múlott, de őfelségén.
