A MINISZTEREK A VIZEN
A MINISZTEREK A VIZEN
Akit az istenek miniszterré tesznek, észt is adnak hozzá (azt mondják az ellenzéki urak), de még ez nem elég (azt mondom én), még jó étvágyat is kell hogy adjanak. Mert egy miniszternek mindenek előtt sok bankettet kell végig ennie egy esztendőben, részint a közügyek iránti érdeklődésből, részint a reprezentálás, részint az összeköttetések fenntartása szempontjából. Mert nálunk is mindent evéssel kezdenek és evéssel végeznek. Ha valaki házat épít, házat elád, gyereket kereszteltet, új hivatalba lép vagy sikerült beszédet mond, bankettet ád. Általában nem történhetik valamelyes olyan mozzanat pártokkal, egyesekkel, intézetekkel, aminek ne bankett lenne a következése. Még aki meghal is, bankettet adat a megmaradottak által, itt hagyott pajtásainak.
S minthogy a demokrácia folytonos fejlődésben van hazánkban, minden jóravaló banketten kell lennie egy grófnak vagy legrosszabb esetben egy bárónak, a legjobb esetben egy-egy miniszternek (a legislegjobb esetben pedig sok miniszternek). Képzelhetni ennélfogva, mennyire igénybe vannak véve az excellenciások. Bánffy e télen panaszolá: »Három hét óta lakom frakkban«. De még hagyján, ha csak az az idő veszne el rájok nézve, ami a fővárosban a nagy diner-ken és banketteken elkallódik, meg az, ami az országgyűlésen kárba megy csiricsári beszédek meghallgatásában, meg az, ami a klubban naponkint eltelik a párttagokkal való barátkozásban, meg az, amit a »Bud. Tud.« így fejez ki: »Ma őfelsége X minisztert félórai kihallgatáson fogadta«. (Igen ám, de ehhez a félórához legalább is két nap kellett, Bécsbe menni, Bécsben lenni és Bécsből jönni.)
És mégis, talán kiállnák őexcellenciáik mindezt a sok időveszteséget, ha nem volnának azon felül nyilvános audienciák s szabadon bejáró képviselők, akik egy-egy óráig ülnek a miniszter nyakán, összehordanak hetet-havat, a protezsált egyéniség életrajzát, nagy érdemeit, klub-pletykát, pártmanővert, stb. Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a miniszter napjában háromszor eszik, és egy kicsit talán alszik is, mint valóságos rébusz áll elénk az a kérdés, honnan veszi szegény az időt a voltaképpeni reszortjára?
De még nem is elég, amit mondtunk. Hiszen csak a fővárosról beszéltünk, elfeledkezvén a vidékről. Pedig a vidék is él és mozog. Hidakat, színházakat, intézeteket létesítenek. S ilyen alkalmakhoz a vidék is minisztereket akar.
Régebben elég látványosság voltak a veteránok és a tűzoltók, de most már miniszter kell. Ha csak egy akkora icipici miniszter is, mint a kisujjam, de miniszter legyen. Ebédekhez vagy bankettekhez némileg a volt miniszterek is elég jók, mert az elhasznált levélbélyegeket is meg lehet becsülni gyűjtemény szempontjából, de az élő nagy aktusokhoz aktuális miniszterek kellenek.
Így aztán egyre utaznak hol ide, hol oda; első kapavágást megtenni, prológot meghallgatni, gyűlést megnyitni, áldomás-serleget emelni. Nincs ez ellen semmilyen medikámen. Utaznak, egyre utaznak, éjjel-nappal, télen-nyáron, vízen és szárazon. Ma itten, holnap ottan! Élmény élményre torlódik, új benyomás gyorsan mos el régit. Lassankint apróra megismerik az egész országot, melyet kormányoznak.
Milyen jó és hasznos volna ez – de mit ér? Mikorra teljesen megismerik, akkorra megbuknak.
Jelenleg vízen utaznak őexcellenciáék, hazafelé a hercegprímás székvárosából, Esztergomból.
Simor temetése óta nem volt ott annyi miniszter. S ez első miniszterjárásból eredt a mostani második.
Télen halt meg Simor, s a minisztereknek a Duna repedező jegén kellett átmenniök a városba. Ez már mégis nagy nyomorúság! Meg kell a hidat csináltatni!
Ennek a hídnak a megnyitási ünnepélyéről utaztak most haza. Minden sikerült, fényes fogadtatás volt, a népszerűség verőfénye gazdagon sütött rájuk. Az éljenektől még most is zúg a fejük. Mintha a hajó kereke is azt locsogná… A hajó vígan siklik lefelé a Dunán. Az előkelő társaság azonban alighanem unatkozik. Miről is beszéljenek? Újságokból élő emberek valamennyien. Amit az egyik tud, azt a másik is tudja. A nézeteik is egyformák. Csak legalább egy Apponyista volna köztük, akivel disputálhatnának. Lassankint elmaradoznak a prímási város házai meg az új híd, majd Visegrád szép vidéke, s aztán alig következik valami, ami leköti a szemet és a figyelmet. Most már egyhangú vidék jön. Jó volna átaludni az unalmas utat. Próbál is bóbiskolni Széchenyi Pál.
– Pál, ne aludj!
– Hát mit csináljak?
– Milyen lassan mászik ez a csiga!
Egyik is mozog egyet, másik is mozog egyet, de az ördögnek van olyan költői kedélye, mint Wlassicsnak, aki a ha]ó tetejéről álmatag szemmel látszik a vidék szépségeibe elmerülni. Ki tudja egyébiránt miben fő a feje ilyenkor? Micsoda reformok forrnak széles, erős homloka mögött.
Még egy darabig foly a beszélgetés a fedélzeten.
Bánffy elbeszéli tábori élményeit Erdélyből, egyik-másik tud egy-egy adomát vagy valami bonmot-t, a napi eseményre vonatkozót, aztán kifogy minden.
– Hej, sokat érne most egy tarokk-kártya!
Csak éppen ki kellett mondani, egyszerre kicsapott egyet a zsebéből Ludvigh Gyula. Van. Hogyne volna? Hát mikor nem volt?
Lett egyszerre nagy mozgás, nagy akció; helyet húzni, ceruzát, táblát szerezni.
– No, majd lesznek itt mindjárt bukott miniszterek kívülem is – fenyegetőzik Széchenyi Pál gróf.
Megalakulnak, letelepednek. Perczel Dezső bontja ki a kártya paklit, s kihajigálja a fölösleges »kicsinyeket« olyan nyájas arccal, mintha főispánok volnának.
– Helyre, uraim, helyre!
Bánffy ül szembe Ludvigh-gal: Széchenyivel Perczel néz farkasszemet. Nincs többé se gond, se politika, se egyházi konfliktus, csak egy kérdés van már, hogy: ki oszt?
Annyira komplett a társaság, hogy gibicei is vannak – sőt Vörös László partner is lehetne, mert az mindent tud –, ámbátor a jobbról ülő gróf Bethlen Balázs országgyűlési képviselő és gibic is olyan arcot vág a képen, mintha értene a dologhoz.
Hogy milyen a kártyajárás, ki nyer, ki veszt, nemigen lehet kivenni, csak egy konstatálható biztosan: hogy a »csiga«, vagyis a hajó most már őrült gyorsasággal nyargal Budapest felé. Az átkozott Skíz (»politikai társadalmunk kimagasló alakja«, mint Szontágh Pál nevezte) úgy meg tudta babonázni.
Egypár kiosztás – és hangzik a fütty, a köteleket kihajítják a partra.
A partnerek bosszúsan néznek össze: Mit? Megérkeztünk? Már?
Valóban otthon vannak. Zsebre a kártyákkal! Jobbról a miniszterelnöki palota fehérlik, balról a Lloyd-épület oszlopai integetnek feléjük. Ott ismét várja őket sok új munka és sok új bankett.
