JÓZSI BÁCSI
JÓZSI BÁCSI
A héten temettük el Józsi bácsit, aki valamennyi íróember szívének nagyon kedves volt. Mecénásnak született, és ha tőle függött volna, aranykorát éli a magyar irodalom, mert minden tehetség, még a legparányibb is, dicsérőre és támogatóra talált őbenne. Székely József volt az igazi neve, de csak nyomtatásban látta ilyennek, és a hozzá intézett levelek címborítékán, kimondva mindig így hangzott: Józsi bácsi. Volt még egy harmadik neve is, amellyel a legintimebb barátok ajándékozták meg Shakespeare-rajongásáért: Shakespeare Jóska volt ez a név. Ebből is látható, hogy amiért ő rajongott, az nem volt sohasem csekélység. A nagy angol költő nevéhez fűződik az ő egyetlen haragjának története is. Egyszer, mikor Kövér Lajos, a jeles vígjátékíró azt fejtegette előtte, hogy a színházi közönségnek méltán Scribe a kedvence, és nem Shakespeare, aki már lejárta magát (történt ez a beszélgetés az ötvenes években, amely időből az itt közölt képe is való), Józsi bácsi felpattant és rákiáltott az ő eszményének kicsinyítőjére:
– Előttem ne beszélj ily badarságokat, mert fejedhez vágom…
Azt akarta mondani: azt a poharat, de eszébe jutott, hogy ez gorombaság volna, és hirtelen megszelídülve, hozzátette:
– Mert fejedhez vágom ezt a házat!
Négyemeletes ház földszintjén történt a beszélgetés, és képzelhető, milyen nevetés támadt a herkulesi vállalkozásra. De Shakespeare-t senki sem bántotta többé az ő jelenlétében.
Csendes, kevés szavú ember volt, pedig valaha politikai szónoknak készült. S hogy nagy hivatottsága volt erre a pályára, mutatta két hozzáértő ember kritikája.
Az egyik – Szemere Bertalan – megjósolta neki, hogy kiváló politikai szónok lesz belőle, a másik – Kossuth Lajos – jeles szónoknak nevezte. Nem az ő hibája, hogy be nem váltotta a hozzá fűzött reményeket. Férfikora teljében pangás állott be a közéletben, a szuronyok beszéltek, és az abszolutizmus elfojtott minden szabad szót. Józsi bácsi ekkor az írás mesterségére adta magát, és ezen a téren is derekasan megállta helyét. Később azonban, mikor már kiszabadult nyűgéből a szó, belátta, hogy az ő retorikája kissé elavult és berozsdásodott. Lemondott hát a nyilvános pályáról, és a régi idők emlékének élt Pest megye levéltárában. Itt érezte magát jól az ő múltba visszavágyódó lelke, és mikor nagy ritkán fölkereste a fiatal írógenerációt, mindig a múltra emlékeztette. De a múltnak szeretete nem szült az ő lelkében vaskalaposságot, sőt inkább buzdította az ifjúságot, hogy haladjon a maga ösvényén. Az a koszorú, melyet a mai irodalom képviselői ravatalára tettek, annak a jóakaratnak viszonzása volt csak.
