SZILÁGYI DEZSŐ
SZILÁGYI DEZSŐ
Az a férfiú, aki ma a Házban talán először életében szólott az álszerénység banális frázisán »az én csekély személyem«-ről (ti. önmagáról), bizonyos tekintetben túlságosan súlyos (sőt mit fösvénykedjünk az igazság aprópénzével) túlságos nagy ennek az országnak. A szék, amelybe leül (még ha miniszteri szék is) kicsiny is, szűk is és sokszor ropogni kezd alatta. Nekem magamnak volt egy óriási termetű nagybátyám, aki ahová belépett, mindenütt megütötte magát az ajtó gerendájában, a csillárokban és igen kellemetlen volt a háziasszonyoknak, mert felágaskodás nélkül látta meg a magas helyeken letelepedett szemetet, penészt, almáriomok, polcok tetején.
Szilágyi Dezső egy izzó agyat, egy kevély lelket kapott örökségbe az istenektől, a többi sok ajándék mellé. Nagy indulatok mozgatják. Lelkében, mint ahogy az aggteleki barlangban, ágyúdörgésnek tetszik egy pisztolylövés, marcangoló nyomokat hagy néha egy parányi incidens. Semmi sem normális, semmi sem közönséges ezen államférfiúban, kit igen sokáig fognak emlegetni és csodálni ebben az országban, különösen a halála után, midőn már nem lesz senkinek kényelmetlen.
Mert kényelmetlen ő most, amíg él és kényelmetlen is lesz, mivelhogy túlságosan nagy, nem tudnak vele mit csinálni.
Ha a kabinetben benne van, akkor kényelmetlen a kabinetben, amelyre nehezedik, kényelmetlen a szabadelvű pártnak, amelyhez nem tud simulni, kényelmetlen az ellenzéknek, amelyet fönséges szónoklataival összemarcangol.
Voltak is már ehhez a témához tanácsadók, nem egyszer, több ízben.
Ki kellene tenni a kabinetből!
Igen ám; csakhogy a kabineten kívül még kényelmetlenebb a kabinetnek, a pártnak és mindenkinek. Ha kezet szorít az emberrel, az is fáj, szinte összezúzza a kezedet; ha ölel, a vállad fájdul meg, mikor a nehéz karjait ráteszi de hátha még üt! Pedig ő csak vagy ölel, vagy üt (de szívesebben üt).
A mi kabinetünknek most az a baja, hogy némely miniszterek mindenkinek szeretnének tetszeni. S ez a legrosszabb politika az államférfiaknál. Ebbe pusztult bele Szapáry s előtte annyi százan, s ebbe pusztulnak el majd e meg nem nevezett némely minisztereink is. Mert tisztelet a kivételeknek. Vannak, akik ennek igazságát átérzik és csak az ellenzéknek óhajtanak tetszeni.
Szilágyi egész ellenkezőleg, senkinek a szeretetére nem spekulál. Megy sokszor mogorván, vagy dúlva-fúlva a maga útján, ködbe burkolva, mint egy őskori óriás. Úgy néz ki néha tűnődő hamleti arcával, mintha önmagát keresné.
Szilágyi megint haragszik ránk megy szájról-szájra a szabadelvű klubban.
S ez így is van. Hol Szilágyi haragszik a pártra, hol a párt haragszik Szilágyira. E viszonyban, pedig már ötéves innen-onnan, csak igen ritkák a mézes napok. A párt, mint a gyermek, megszokta, hogy a »szülei« becézgessék, simogassák, néha a térdükre vegyék. Szilágyinak ellenben derogál minden sablon, minden érzelgés.
A párt nem érti meg Szilágyit. Az elefánt házakat hordoz a hátán, de pesztonkának nem született, a gyermekekkel nem játszogat. Következésképp sokszor igazságtalan a párt Szilágyi iránt.
A Szapáry-rezsim alatt, midőn tevékeny részt vett a parlamenti szócsatákban s kitette mellét a pártért, legott nagy morgás támadt:
Szilágyi a vezérségre törekszik.
Akkor azután fogta magát Szilágyi és kerülte a Ház porondját, vagy ha eljött is, szfinkszerű arccal hallgatta, hogy paskol bennünket az ellenzék. Ismét nagy morgás támadt.
Szilágyi hallgat. Szilágyi intrikál. Szilágyi a vesztünket akarja.
A nagy fa először is arra való, úgy vélik a kis emberek, hogy gyümölcsöket hozzon nekünk.
De ez nem elég tőle, még arra is való, hogy az ágai úgy nőjenek (ne csak fölfelé, de lefelé is), hogy árnyékot tartson nekünk.
De még ez se elég. A nagy fa még arra való, hogy fészket lehessen rakni rajta.
Szilágyi elég nagy fa, de nem mindenben felel meg ezen feltételeknek. Annyi bizonyos, hogy a gyümölcsöt most meghozza gazdagon az egyházjogi reformok kolosszális munkájában. Szidták is azelőtt eleget, hogy csak virágozni tud.
*
Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak Szilágyi koponyájában. Lelke áhítja a rendkívüli cselekedeteket. S a nevetséges, kis eszközök, melyekkel rendelkezik, s kicsinyes viszonyok, melyekben él, úgyszólván folytonos irritációban tartják. Elégedetlen. Borongós. Homályos, nevezhetetlen ambíciók feszítik. Néha vágyat érez eltaposni valamit, néha az egész országot szeretné összeroppantani és egy újat csinálni helyette. Általános, nagy igazságok világítanak szemei előtt, mint bolygó fények az éjben. De ezek az igazságok magosan vannak. Utánuk nyúlna, de lehet-e őket elérni? Nem. Ilyenkor tehetetlenül hányódik lelke s véghetetlenül leverőleg hat rá, hogy miért olyan kicsiny ő. Mint minden Titán, Szilágyi is boldogtalan.
S micsoda ellentétekből van összetéve!
Ő, akiben az emberiség boldogságának nagy problémái főnek szüntelen, természeténél fogva mégis zsarnok. Erőszakos lénye ki-kitör a nyers erőnek imponáló ruhájában. Minden új szituáció szinte átgyúrja őt egészen. Egy másik adott viszonyban talán nem is az előbbi ember többé.
Ha orosz cár lenne, rögtön megadná az alkotmányt az orosz népnek mert ez az ő erejét jelentené; de ha például szerb király lenne Szilágyi, mindennap fölpofozná minisztereit, mert ottan az az erő. És ha fazekas lenne Szilágyi Dezső, képes volna egy napon összetörni a saját fazekait. Mert neki életszüksége, hogy az erejét használja, így, vagy úgy, amint lehet, ha csak az ártatlan fazekakon is. Erőt mutatni és érezni, hogy a körülötte levők is érezzék ezt az erőt, ez az a csábító édesség, amit ő áhít.
Erő, mindig erő, mindenütt erő, Szilágyi Dezső az erő rabja. Az erőé, akinek ikertestvére a zsarnokság.
*
De végre is nem esszét írok Szilágyiról (lesznek őróla még bibliotékák is), én voltaképpen csak a mai parlamenti szerepléséről óhajtok röviden referálni, anélkül, hogy mint szónokot jellemezzem; erről már megírtam néhány év előtt a »Szilágyi beszél« című rajzot, s csak ismétlésekbe esném.
Szilágyi annyira szónok s annyira ösmeri tárgyát (e javaslatot, melyen valóságos ideges szeretettel csügg), hogy egy hétig is el tudott volna róla beszélni szakszerűen és érdekesen.
De vajon miről ne tudna ő beszélni, aki esténkint kifáradva, baráti társaságban is, midőn elfogy a téma, s beáll az az ismeretes nyomasztó csend, amely a fehér asztalnál gyakori, mint egy prédára váró sas odaszól Darányihoz:
Nácikám, állíts valamit!
És ez annyit jelent, hogy állíthatsz Nácikám mindent a világon, amit akarsz, olyat, amit te gondolsz, olyat, ami a bölcsek agyrostjain már leszűrődött, olyat, amit a világ már megemésztett és aranytáblájára írt, vagy olyat, amit még a világ nem hallott, nekem az egészen mindegy, én az állításodat össze fogom azonnal törni egy óráig tartó érdekes, élvezetes diskurzusban.
Szilágyi maga is élvez azzal, hogy beszél. Ha egy puszta szigeten élne, én azt hiszem, akkor is gruppírozná gondolatait és elmondaná az őserdőknek a saját mulatságára.
Ma azonban nemcsak mulatságból beszélt, hanem az ő nagy javaslata mellett tört lándzsát. Sok beszédet mondott, szebbeket talán, hatásosabbakat, bravúrjait a dialektikának, összetört szónokokat, torzfigurákká csavarta át teóriáikat, logikájukat, de ilyen monumentális beszédet, melyben az egész szituációt annyira markáns vonásokkal világította volna meg, talán még sohase mondott.
Nem volt egy cseppet sem izgatott. Nyugodtan, szenvedély nélkül szólott: a gúny, mely ajkai körül szokott játszani, s mellyel ellenfeleit annyira fel tudja bőszíteni, csendes komolyságnak adott helyet. A szavaiban se voltak nyilak, szúrások. Hiszen azoknak a fáknak, amelyek gyümölcsöket hoznak, nincsenek töviseik. Cifraság, retorika ciráda se volt a beszédjében. Hiszen a gyümölcsök idejében virágja sincs a fáknak. Puritán egyszerűséggel, a Ház lankadatlan figyelme közt beszélt, csak a gondolatai, érvei suhogtak a mély csendben fönségesen.
A »nagy ellenféllel« szemben mind-mind komorabb lett. Végre már úgy látszott, mintha keskenyebbé is lett volna.
Ma egy »szelíd« Szilágyit láttunk, aki nem akar senkit megenni, de meg akar győzni mindenkit. S ehhez először magát győzte le. A szenvedély, az indulat a körmehegyét se mutatta beszédjében. Maró szatíráját otthon hagyta. A buzogány helyett, mellyel ütni szokott, sisakokat, páncélokat behorpasztani, egy világító gyertya volt a kezében.
Megszokott haragos mozdulatai is elmaradtak. Csak a cvikkerével gesztikulált és csak nagy ritkán rakta hátra kezeit összetéve, ami nála a kihívó mérkőzés jele; elöl volt szüksége mind két kezére, amint hol az egyikkel, hol a másikkal gyöngéden magyarázta a dolgok állását a Háznak, mintha csak valami szalonban egy kedves társaságnak felelne arra a kérdésére: »Miben van hát ez a kérdés?«
Mikor leült, mondanom sem kell, valóságos éljen-orkán kerekedett. Éljenzett a jobboldal, szélsőbaloldal is szinte tombolt a lelkesedéstől.
Őmaga megelégedetten nézett végig a hullámzó, kavargó ellenzéken, mintha mondaná:
No, hát állítsatok még valamit!
Ezzel az ülés véget ért. A mamelukok vidáman siettek haza ebédelni abban a friss diadalmámorban, mely a liberálisokat elfogta, megizmosodott bizalommal a jövőben. A győzelem kimaradhatatlan.
…Egy-két hónap múlva már csak a békák fogják kuruttyolni a mocsarakban, amint eddig is tették, a népies hangfestés szerint:
Urrak a papok! Urrak a papok!
