PARLAMENTI MORZSÁK
PARLAMENTI MORZSÁK
Mint a Rákóczi-forradalom után a bujdosó kurucok javait, domíniumait ahogy elfoglalták a labancok, úgy osztozkodtak most a púroszok üres fészkein, bizottsági tagsági helyein (ezeken a zsírtalan fazekakon) a jámbor, hű Brézelék.
Jutott mindenkinek hely. Több fóka lesz immár, mint ahány ember. A »naplóbíráló bizottságba« a kijelölő ülésen nem bírtak találni képviselőt.
Senki se vállalja? kérdé elcsodálkozva Podmaniczky.
Mélységes csönd volt a felelet. Az öregúr, ki még ilyen időket nem élt, megcsóválta a fejét. Felfordult a világ! Azután fennhangon kérdé:
Mi annak az oka, hogy senki se vállalja?
Katánghytól félnek! felelte egy hang, mire derültség támadt a kijelölő ülésen. *
Miért félnének Katánghytól? Attól a szelíd embertől! Hiszen Katánghy maga is a naplóbíráló bizottság tagja és büszke erre az állására. A szerk.
Végre is a kényszer-betöltésre került a sor. (Csakugyan fenekestől fordult fel a világ.) Podmaniczky kijelentette, hogy a három megürült helyet vagy a legidősebb, vagy a legfiatalabb három képviselő vállalja el s ezen álszégyenérzet kigúnyolására maga vállalta el az egyik naplóbírálói «stallumot«. Ezzel egyszersmind megmutatta rettenthetetlenségét is, hogy nem fél Katánghytól.
Egyébiránt ma még csak az alelnököket, a háznagyot és a jegyzőket választotta a Ház s a bizottságokat csak holnap fogja, amikorra Meszlényi Lajostól is várnak egy mulatságos interpellációt. Mert a »herzig« Meszlényi Lulu maga is mulatságos ember lévén, tőle csak mulatságos dolgok telhetnek. Lulu kedves, kétségtelenül kedves fiú és szép mellényei vannak; voltaképpen ő maga is olyan, mint egy mellény, ez a közbülső ruhadarab, melynek egyik oldala az inggel érintkezik, a másik a kabáttal.
Ah, szegény Lulu! Kossuth Lajos rokona neki, ezért azt hitte, hogy szélsőbalnak kell lennie. Igen, de Meszlényi püspök is rokona neki, ezért aztán azt hiszi, hogy feudál-klerikálisnak kell lennie. Éppen a lajbli dilemmája, hogy az inghez tartsa-e magát, vagy a gérokkhoz?
Herman Ottó egy cserebogarat mutogatott ma a folyosón egy skatulyában. Igazi csoda, egy cserebogár februárban! De még egyszer nagyobb csoda egy feudál oligarcha a szélsőbalon, habár csak olyan ici-pici oligarchácska is, mint a Lulu. Mert végre is van benne valami az oligarchából, az, hogy mindennap borotválkozik és piros szegfűt visel a gomblyukában. Ezt bizonyosan így teszi gr. Esterházy Miklós Móric is.
Hát mit is akar holnap a herzig Lulu? Interpellálni akarja Wekerlét, hogy miután a megfogyott szabadelvű párt már nincs többségben, a többi ellenzéket képező parlamenti pártokkal szemben, mikor akarja bevallani, hogy kisebbségbe jutott s mikor adja be a lemondását? (…Ej, Lulu, Lulu, maga nagyon kíváncsi!)
Szép téma volt, jó téma volt. Akár maga gondolta ki Lulu, akár úgy adták neki, mint a karaj szalonnát: »Itt van, pirítsd meg, Lulu!«
A tüzet is megrakták neki a »Pesti Napló«-ban és egyebütt; szétment a híre, hogy szombaton szalonna-sütés lesz, minden készen volt, még a tepsi is, ahova a lecsöpögő zsírt felfogják, a nyársforgatók is meg voltak nyerve, s milyen malőr, jön pénteken egy nagy fehér macska és megeszi a szalonnájukat.
Ez a fehér macska volt a mai szavazás az alelnökökre, ahol kitűnt, hogy nyolcvanegy szavazat-többsége van a kormánynak, amiből leszámítva a leszavazott horvátokat, marad ötvenkét magyar szavazat. Hát tessék most már interpellálni Wekerlét, hogy mikor szándékozik már bevallani, hogy nincs többsége!
A jámbor mamelukok megrökönyödve, bizonyos melankóliával vették tudomásul ezt a roppant számot. Most, mikor már maguk is azt hitték, hogy legfeljebb tizenöt többségre számíthatnak az efféle kérdésnél. Mert jól tudják az öreg mamelukok elbeszéléseiből, regéiből, hogy akkor voltak a mamelukok boldogok, mikor kevesen voltak. A Tisza hét többségének dolga, más alkalommal a tizenháromé (ezt nevezte volt Wenckheim Béla »verfluchte Majoritt«-nek) hagyományszerű legendákban él, melyek elhomályosítják az »Eldorádó« kívánatosságait is.
Valóban nagy fordulatok voltak a szabadelvű pártban. Eleinte az volt a vélemény: »Az ingatlan vagyonnak és az ingó képviselőnek nagyon emelkedik a becse.« Úgy volt, az ingó képviselők becsesek voltak a pártban, kedvesek a kormány előtt. Később, mikor kiváltak, az ingatlan képviselők lettek a becsesek. Még Bobulát is egyre intették a miniszterek, mikor látták, hogy januári napokon nem csavar nagy kendőt a nyaka körül:
János, János, vigyázz az egészségedre. Isten ments, hogy valami bajod legyen!
Hát még mikor egy nap köhögve jött fel a klubba a hű Prileszky. Istenem, micsoda náthája volt. Mikor egyet prüsszentett, kioltotta a gázfényeket. Valahol léghuzam van! kiabálták a beszélgető csoportok. A kormány tagjai rémülten bújtak össze:
A szegény Taddus beteg.
És sorba járta a termeket az izgató hír: »Jaj a Taddus, a Taddus oda van!«
De nyolcvan többség. Ez szörnyű! Mindennek vége van. Újra nem becses senki. A párt elfogyhatatlan, mint a negyvennyolcas honvédség, örökrevaló, mint a hangyafészek s csodálatos, mint a verem: minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
A holnapi interpelláció tehát elmarad, vagy ha nem, legfeljebb már csak versben mondhatja el Meszlényi. Holnap csak a bizottságok választása lesz.
A mai választásoknál minden a régiben maradt, csak a nemzeti pártnak lett új jegyzője Hock János. S még egy furcsaság történt a restauráción. A háznagyi állásra az ellenzéktől nyolc szavazatot kapott Szilágyi Dezső. Az ilyen ártatlan jó kedélyre és szikrázó szellemességre valló ötletkék mindig jól esnek attól a párttól, mely komoly desperációkba van merülve a haza jövője felett.
*
Minden egyéb folyik azonban a maga útján. A Lloyd-beli klubban elevenség, jó kedv, harcias zsibongás van. A tejszínű villany-lángok kápráztató fényt szórnak szerte. (Óh, hogy volt hozzá szívük a púroszoknak itt hagyni ezt a szép világítást!) A púroszok! Istenem, ha volna olyan kis tükrünk, amelyik mindig megmutatná, hogy hol vannak, hogy most mit csinálnak szegény elbujdosott társaink.
De nincs. Lassanként elfújja nyomaikat az idő, a felejtés jön lopva, észrevétlen és egy-egy marék harasztot dob rájuk. Lassanként egészen ott feküsznek a haraszt alatt.
Csak egy üres asztal van a középső kártya-szobában, amelyik úgy néz ki, mint az emberi szájban egy kiütött fog, szokatlanul, idegenül. Ennél az asztalnál tarokkozott Pongrácz, Bornemissza s itt gibickedett Széchenyi Tivadar.
Néha ismerős lépteket vél hallani az ember. Megrezzen. »Jönnek! Ők Jönnek!« Hátrafordul, de nem ők jönnek, csak az öreg Ucsu tipeg-tapog s amint kérdezgetik tőle jobbra-balra az ismerősök: »Mi újság, Ucsukám?«, vállvonogatva, jókedvűen felelgeti:
Hát semmi se nem.
Most már csakugyan semmi se. A kilépések által okozott melankólia szétfoszlott, mint a köd, csak az egyik falmelletti félasztalkánál látni egyetlen komor alakot, Bölönyi Ödönt, amint egyes-egyedül sakkozik, összeráncolt homlokkal, ezüstbe szaladó üstökébe kaparászván az ujjaival.
Hosszan nézi, nézi a bástyáit, a parasztjait, a királyait s néha maga helyett mozdul egyet, néha Tibád helyett. Olyan, mint az arabs regékben Ali Akbár, aki egy láthatatlan lénnyel birkózik.
