ELŐKÓSTOLÓ
ELŐKÓSTOLÓ
(A képviselőház mai ülése)
A házassági javaslat megint új stádiumba jutott; egyet lépett előre bizonyára még hosszú útján. Ma jött vissza a bizottság keze alól s Teleszky István, az előadó hozta a hóna alatt olyan gyöngéden, szeretettel, mint ahogy a nevelőbül hazakerült kis bakfist szokás. A család örült és összegyűlt erre az ünnepélyes alkalomra, fej fej mellett barnállott a kormánypárti féloldalon, mely a legújabban »púroszokkal« van kicsipkézve a nemzeti párti gránicon.
Úgy, úgy, megfogyott a szabadelvű párt. Kiléptek vagy huszonöten. De mi ez? Az óriási párton meg sem látszik. Mintha csak a felesleges háját vesztette volna el. Nem olyan lomha test többé.
Csak az első pillanatban volt kellemetlen a hullás processzusa. Mint mikor a vén fának minden percben lehull egy levele (s egy-két nagyobb gally is letört, Szapáry, Tibád), de a törzs maradt az egész országon végignyúló gyökereivel.
A mesterséges hírek fölvert porában nagyobbnak látszott a baj. Maga a szabadelvű párt is meghökkent egy percre. Egész életében hízott s most egyszerre elkezd fogyni. Szokatlan dolog! Az ördögbe is, ez már nem tréfa! Maga is kezdte hinni, hogy ezek a hektika tünetei, s szinte fázott attól a pillanattól, mikor az erőmérőre kell lépnie.
Mindenféle szörnyek támadtak. A reverzálisok, az Anderlék, jósok, akik rémületet terjesztettek, álomlátók, akik pusztulást kiabáltak, struccok, akik a homokba kaparták be a fejüket úgy, hogy csak a foszlott, fakó tollazatuk látszott ki. Buridan szamarai tétovázón álldogálva, hogy melyik lábukkal lépjenek, a vállvonogató közömbösek, akik ecetes mosollyal mondogatták »Isten tudja, hogy lesz, mint lesz«, a Hiób-hírek lanszírozói még talán azt se tartják lehetetlennek, hogy a király is reverzálist adott a pápának.
Csak néha hallatszott a klub villanyos fényű termeiben egy-egy lelkesítő, biztató szó:
Eb fél, amíg Károlyi István velünk van!
Beszéltek meglepetésekről. Olyen incidensek fognak bekövetkezni, amikről eddig fogalmunk sincs. Senki sem tudta, mi lehet az? Csodák, valóságos csodák helyeztettek kilátásba. Titokzatos, ismeretlen erőkről volt szó, s ezek nyugtalanságot okoztak. Még a halálra is spekuláltak. Hátha a halál szövetkezne az ellenzékkel! A jó öreg halál a becsületes kaszájával, hogy elvigyen olyan nagy országos oszlopokat, amik megrendítenék a kormány pozícióját. A püspökök talán imádkoztak is a halálhoz…
De a világ össze nem horpadt, kerekei tovább dübörögnek, s a házassági javaslat is halad a maga útján.
A mai napot is megértük; ma határozottan egy próbacsata volt. Halott nincs, csak egy sebesült: Apponyi Albert.
Zsúfolásig megtelt a Ház, ott voltak a bekövetkező házassági vígjáték (vagy dráma) összes szereplendő személyei. A nyolc miniszter, ólomszínű felhős arcával Szilágyi, tavaszias mosolyával Wekerle és a többiek valamennyien. Ott ült Apponyi, a szemérmetes diák diligenciájával figyelve minden szóra, minden neszre. Tőle nem messze Atzél Béla dőlt hátra, megelégedetten, mint egy zongora-stimmelő, aki minden környékbeli zongorát megigazított, felhangolt. Kis fekete sipkája alul elővigyorgott messze balról az Eötvös széles arca, a két apró serét szem benne gyűlölködő smaragdos fényt látszott lövellni. Károlyi Gábor mint a mesében a kakas, elhelyezkedett a hegyen, hogy közbe kukorékoljon, ha szükség lesz rá. Polónyi informált jobbra, balra. Hiába, ő a legnagyobb ember ma a balon. Az arató tótok fején láttam olyan kalapokat, amik minél viseltesebbek, annál nagyobb súllyal bírnak.
Az ellenzék majdnem egészen berukkolt, csak a nemzeti párt nagyurai hiányzottak (vadászat van valahol), jobbról bevonultak a mezei hadak, pozsgás piros arcú alakok. Ilyen népes ülés csak egy volt ezelőtt két esztendővel, mikor a mandátumaikat benyújtották a képviselők. Azóta se látott ez a terem annyi embert.
S ez a nagy népesség onnan volt, mert híre járt, hogy az ellenzék akadályokat akar gördíteni a napirendre tűzés ellen.
A hírlapírói karzatra egy kavicsot nem lehetett volna elhajítani, hogy újságírói fejet be ne törjön, fenn a női karzaton csinos asszonykák és leányok lesték kíváncsian, mikor kezdődik már a polgári házasság. Pedig csak az kezdődött, amivel a házasság végződni szokott: a háború.
Az érdektelen napi teendők után Teleszky István lépett az előadói székbe, a javaslatot lengetve kezében.
Egyszerre megmozdult az egész Ház, s kitört az éljen-zúgás. Mátyás királyt se éljenezték jobban a Duna jegén. Úgyis nézett ki e percben a kis fekete emberke a javaslattal, mint a Mátyás hollója, csőrében a jegygyűrűvel.
Az ellenzéken síri csend honolt, csak mikor Teleszky megemlítette a Polónyi és Veszter különvéleményét is és letette az asztalra, hangzott fel túl néhány éljen. S hogy több legyen, maga Polónyi is éljenzett. Természetesen Veszternek.
Teleszky, mint ez rendesen szokott történni, elmondta a szokásos igéket, hogy kéri a javaslatot annak idején az osztályok mellőzésével tűzetni ki napirendre.
Nagy zaj támadt, erre a kis fekete emberke leült, s felállott a nagy tűz ember, Ugron Gábor, hogy a mostani ülésszak nem állapíthatja meg a következőnek a napirendjét. (Míg Ugron beszélt, azalatt Szapáry László az olvasóját morzsolgatta a pad alatt.)
Szilágyi felvilágosítása után, hogy most nem a napirendre tűzésről van szó, hanem csak arról, hogy az osztályok mellőztessenek-e, Apponyi mondta el körülbelül ugyanazt, amit Ugron, a jobboldal nyugtalan gúnyos közbeszólásaitól kísérve, ami kihozta türelméből s emeltebb hangon mondta:
Nekem ugyan mindegy, ha erőszakoskodni akarnak, megtehetik.
Gúnyos hahota hasadozott ki jobbról e szavakra. A mamelukok meglepetve nézték az ellenzéki vezért, zaj keletkezett itt is, ott is, az elnök csak nagy csengetéssel bírta a csendet helyreállítani.
Apponyi halavány lett s hátra szólt barátaihoz:
Ez csinos előkostoló.
Kijelentette aztán, hogy nyugodt tárgyalást kíván, de maga volt az első, aki nyugodtság híjával fogott a kérdés kezeléséhez, végül kérte a javaslat tárgyalásáról a határozást felfüggeszteni.
Igazán nem volt semmi értelme a kívánságnak, őtőle, aki váltig sürgette a reformokat!
Azután még Polónyi szólt, majd Eötvös, mind a kettő a Szilágyi értelmezésének támogatásával, de csak kaotikus kimagyarázók egész sora után volt végre feltehető a kérdés szavazásra. Az elnök feje izzadt, mogyorónyi cseppek gördültek alá homlokáról. Annyira agyon volt már kuszálva a kérdés, hogy szinte lehetetlenség volt kiigazodni. Ez óriási zavarban se pihent a Polónyi furfangos agya azon tűnődvén, miként lehetne ebből két szavazást csinálni, s ki is találta.
Végre aztán meg is történt.
Akik most akarnak határozni, méltóztassanak felállni.
Suhogás támadt a levegőben, körös-körül mintha óriási madár tábor vonulna el. A fölemelkedők nesze széles átvillanó zizzenéssé vált.
Minden szem kíváncsian nézett szét. Minden miniszteri fej izgatottan hátra fordult.
S íme, ott állt az óriási jobb mező az ő hatalmas cédrusfáival, sűrűn, tömötten, hatalmasan, erősen, kipirult arccal, föllélegezve, nagy lidércnyomástól menekült mellel.
És balról is állt az egész hegy, csak közbül ültek néhányan, csendesen, szomorúan Apponyi mellett, mintha egy piciny szigetke volna, egy sivár tisztás egy rengeteg kellő közepén.
Ah, milyen előkostoló volt ez!
Hogy harsogott, zúgott fel egész üdv ráriadallá emelkedve az éljenzés, megrezgetve a szíveket, megfényesítve a szemeket.
…Szapáry László pedig még mindig csendesen morzsolgatta olvasóját a pad alatt.
